Prága Európa negyedik leglátogatottabb városa. Évente 11 millió turista keresi fel a bohémiai (sőt, szerfelett bohém) fővárost, amelynek stílustisztán és magas fokú igényességgel restaurált óvárosa 1992 óta az UNESCO kulturális világörökségi helyszínek csoportját gazdagítja. Prágában ugyanazt érezni, mint Bécsben: sárga irigységet.
A hasonló társadalmi és gazdasági jellegzetességek, valamint történelmi párhuzamok ellenére, Prága életminőségben, kulturális sokszínűségben, a helyi társadalom szervezettségében és nyitottságában, a lakosság önmagával kapcsolatos igényességében megelőzi Budapestet. Ezek mögött számos ok húzódik, például a II. világháború alatt – állítólag navigációs baki miatt – a várost elhanyagolható számú bombatalálat érte; a 20. század közepéig háromnemzetiségű (cseh, német és zsidó) dúsgazdag kereskedőváros volt. A mai prosperitást a IV. Károly és II. Rudolf uralkodása alatti aranykorok, a barokk és azt követő ipari forradalom dinamikus kulturális és gazdasági fejlődése alapozta meg. Mégis, mindezek ellenére a város iránt megmarad(t) az irigység, kiegészülve mérhetetlen tisztelettel és nagyrabecsüléssel.
Egyetemi oktatóként mindig azt tanítom hallgatóimnak: ha okosan óhajtanak utazni, először gondolják végig, egy „átlagos” turista milyen napirend szerint barangolja be egy adott desztináció látványosságait, majd az összes időpontot igyekezzenek megcserélni. Hozzanak létre irracionálisnak tűnő egyéni menetrendet. Ezáltal a tömeg előtt vagy után – persze hajnali kelések, rohamtempóban elfogyasztott ebéd vagy vacsora és kései ágyba jutások árán – lehetőség nyílhat intim városélményekben részesülni.
Ugyanígy tettem legutóbbi prágai látogatásomkor. A leghidegebb, legszürkébb napot választottam: január 21-ét. Mínusz 13 fokot mutattak a hőmérők. A Moldván fakó jégtáblák kerülgették a Károly híd pillérjeit. A fél kilométer hosszú, 1357-től másfél évszázadon keresztül épített folyami átkelő 30 barokkszobra is kivétel nélkül reszketett a zimankóban (ezek egytől egyig replikák, a 18. századi eredetieket helyettesítik). A város turistalátványosságokban gazdag központjában csak a sörözőkből szüremlett ki zaj. Nem meglepő, hiszen a csehek világelsők sörfogyasztásban – el is várja az ember, hiszen a város Benedek-rendi monostorában 1027 éve zajlik a nedű gyártása. 2019-ben 192 litert hörpintettek fel fejenként, s a mennyiség évente átlagosan 10 literrel növekszik. Ezenfelül sörfürdők is léteznek, ahol az oda ellátogatók sörben ücsörögve sört szürcsölnek korsóból, mellé sörös kenyeret ropogtatnak. Elvileg erősíti az immunrendszert, stimulálja a metabolizmust, oldja a stresszt és megfiatalítja a bőrt.
Prága tornyai (forrás: Pixabay)
Mivel a sört nem kedvelem (és Prágában sem kedveltem meg), a lehetőséget kihagyva, a Szent Vencelről elnevezett szőlőültetvények között felsétáltam a Hradzsinba (történelmi várnegyed). Ennek központi épületkomplexuma a világ legnagyobb alapterületű, a 9. századból származó középkori vár: 70 ezer négyzetméter, közel 600 méter hosszú és 130 méter széles. Legmonumentálisabb épülete a 97 méter magas, 1344-től kezdődően hat évszázadon keresztül épített, visszabontott, megsérült, újjáépített, bővített, felújított, majd befejezett Szent Vitus-székesegyház. Csehország legszentebb temploma, cseh királyok házasodásának, koronázásának és ravatalozásának (születésének nem!) fontos történelmi helyszíne. Az úgynevezett közép-európai gótika és neogótika kiváló példája.
Kihasználva a fogvacogtató hideg és havazás miatti magányt (gondoltam, soha vissza nem térő alkalom, hogy egyedül csodálhassam a Nepomuki Szent János szarkofágjának is helyszínt biztosító épületet), lekuporodtam a déli toronnyal szemközti Szent György-szobor lábához, és az idő pergéséről megfeledkezve farkasszemet néztem a cseh történelem legfontosabb szimbólumával. Fenséges látványt nyújtott − mai napig kristálytisztán elő tudom idézni a mérműveket és vízköpőket −, mindeközben viszont érzéketlenné fagytak lábujjaim, így mégiscsak tanácsosnak véltem egy söröző meglátogatását. A sört azonban továbbra sem kedveltem meg – a fagyos testrészek ellenére −, így a csehek közkedvelt koktélját, a Betont választottam. Ez a sárgászöld ital Becherovkát (Karlovy Varyban gyártott gyomorkeserű ánizzsal, fahéjjal és 32 féle gyógynövénnyel) és tonikot tartalmaz. Állítólag a köszvény ellen kiváló gyógyszer. Ezt nem tudom, azt viszont igen, hogy felszínre bugyogott gyermekkorom egyik legborzalmasabb gasztroélménye, amikor degusztáltatták velem az Unicumot. (A másik, nagyapám Mariska nevű vén, öreg tyúkjának a szíve: ezt nekem mint legkedvesebb unokájának szánta. Megettem, de közöltem vele, hogy legközelebb egy öleléssel vagy simogatással is kifejezheti szeretetét…)
A Szent Vitus-székesegyház egyik vízköpője (forrás: Pixabay)
A várból lefelé bandukolva elém tárult a száztornyú város látképe. Kecses vagy zömök, magamutogató vagy szerényen háttérbe húzódó, visszafogottan díszített vagy cirádás, gótikus vagy barokk, az évszázadok során megbarnult vagy színpompás tornyok tagolják a városképet. Ezt az idillikus látványt tromfolja Földünk egyik legotrombább épülete, a Žižkov-torony (a helyieknek: cseh Bajkonur). 216 méteres magasságával egyeduralkodója a prágai városi tájnak. 1992-re készült el, így a csehszlovák időszak egyik utolsó, ám módfelett látványos mementója. A futurisztikus építészet egyik fontos közép-európai példája. Szimbólum. Olyannyira, hogy a Millennium évében a cseh származású, világhírű szobrászművész, David Černý üveggyapotból készített kúszó-mászó, ólomszürke színű baba-installációkat erősített a toronyhoz. Černý olykor köztiszteletet sértő, máskor közröhej tárgyát képező, vagy éppen közfelháborodást okozó, groteszk szobrai városszerte megtalálhatóak. Ezek az alkotások tökéletesen tükrözik Prága kultúra iránti nyitottságát és a művészetek befogadására irányuló határozott igényt. Ha szobor, akkor fontos megemlíteni: itt állt a világ leghatalmasabb Sztálin-emlékműve: öt és fél éven keresztül készítették, azonban a desztalinizációs politika következményeként 1962-ben lebontották.
Végezetül: az Óvárosi téren található csillagászati óra (Orloj) a Föld harmadik legidősebb ilyetén alkotása, sőt a legöregebb máig működőképes középkori óra. Hanuš Carolinum készítette 1410-ben, akit egy idős városi tanácsnok megvakíttatott (izzó végű bottal szúrták ki a szemét), abból a célból, hogy sehol máshol ne tudjanak hasonló mérnöki bravúrt megalkotni. Ez így is lett. 600 éven keresztül egyedül Prága büszkélkedhetett vele, viszont a dél-koreaiak kíváncsinak bizonyultak, és az Orloj pontos mását helyezték el Szöul egyik külvárosi negyedében.
Az Orloj (forrás: Pixabay)
Prága egyfolytában változó, szerethetően bohém, haladó szellemű, meglepően nyitott – ám nem magamutogató –, ezek mellett történelmére és mélyről fakadó kulturális hagyományaira büszke társadalommal rendelkező nagyváros az Európai Unió kellős közepén. Kiváló elegye a kelet-, közép- és nyugat-európaiságnak. Bezzeg-város. Példaértékű az a fejlődés, amely a Vasfüggöny elbontása óta ott végbement. Az irigység tehát marad. Valószínűleg még nagyon sokáig.
