Kezemben tartok egy tárgyat, ami nem létezik. A léte indokolatlan, ezért nem létezik. Pontosabban a nemléte, a létének visszavonása az, ami létezik. A tárgy egy kiadványnak indult, de a szerzője a megjelenés után némi kompromittálót fedezett fel a saját feljegyzései között, valamit, ami a nyilvánosságra nem tartozna gondolata szerint, ezért az egészet visszavonta és zúzdába küldte. Szerencsére a monográfusa kimentett néhány példányt, és szétosztotta a barátai között. Így jutottam én is ehhez a nem létező tárgyhoz, melynek az értéke számomra felbecsülhetetlen a tiltás, a tiltott mezőny miatt. Természetesen fél év után a kiadó kompromisszuma mellett és a szerkesztők nem leplezett felháborodására újra kiadták a feljegyzéseket, immár az illető szövegek nélkül, ami természetesen szintén nagyon értékes, hiszen a levelezésen át a fluxus eventek forgatókönyveiig egy olyan történeti áttekintést nyújt a 60-as, 70-es, 80-as évek művészeti tevékenységéről, ami pótolhatatlan. De kiről is van itt szó tulajdonképpen?
Nam June Paik a szerző, és a könyv címe Niederschriften eines Kulturnomaden(1), mely a DuMont kiadásában, Edith Decker szerkesztésében jelent meg 1992-ben. Három részből áll a borító szerint, de valójában hat részből tevődik össze, a zenei kompozícióktól kezdve a fluxus eventeken át a levelezés, az aforizmák gyűjteménye, a teoretikus-, illetve a másoknak írt szövegek és végül az ősi Kína történetéhez való hozzáfűzések zárják a művet.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy a kiadvány teljes körű ismertetésébe mennék bele, ki kell ábrándítanom a kedves olvasót, mert ezt nem fogom megtenni, pedig a téma nagyon adja magát, de sajnos itt a célom a kihúzott, a cenzúrázott rész elemzése inkább, illetve annak környezeti és rám mért hatása. Persze nem tehetem meg, hogy ne ejtenék egy-két szót Paik fluxus eventjeinek forgatókönyveiről, illetve a levelezéséről, melyek között kereshetjük, találhatjuk meg a tiltás tárgyát. Ez nem feljegyzésekből, szösszenetekből álló memoár, hanem a fluxusra jellemző módon diagramszerűen felvázolt élettörténetet tartalmazó, igazi jegyzőkönyv. Ezért is érdekes, hogy a számos korrektúra és lektorálás után, a nyomdai munkálatok és a forgalomba hozás, a könyvterjesztők munkája nyomán a boltokból, tehát a nyilvánosságra kerülés után egy perccel hívódott vissza az összes példány a raktárba, onnan meg a zúzdába. Feltételezem, hogy nem a szerző, hanem egy olvasói visszajelzés késztette erre a ritka lépésre Paikot.
Megint kiábrándító kell legyek, mert nem szeretném a két tiltott levél közreadását, pedig nagyon impozáns lenne itt a tiltott rész közlése, elemzése, és máris megvolnánk a feladattal. De nem tehetem, már csak a szerző iránt érzett tiszteletből sem, illetve az is lehet, hogy elfelejtettem a tiltott részeket. De mielőtt a semmiről írnék, és a semmit próbálnám meg körülhatárolni, lehet, hogy a Művészet műtárgy nélkül(2) jó hivatkozási alap lenne, de segítségül hívhatnánk akár Vörösmarty Csongor és Tündéjét(3) is, ahol az Éj monológjában nagyon szépen, konkrétan kifejti, hogy az Éj teremtette a világosságot, azaz a sötét, a semmi határolja körül a valamit, és nem fordítva. De egyelőre maradjunk Paiknál, aki az egyik event forgatókönyvében ezt írja: Van egy zongora billentyűzettel, de kalapácsok nélkül. Az előadó bejön, játszik hang nélkül, majd kimegy. Zene a szellemnek, a szellemből szellemen keresztül. Egy bébi pénisz. Vagy egy másik forgatókönyv, ami csupán ennyit tartalmaz: Csak képzeletben játssz! A sötét talán mégis csak sötétet szül? Vagy ellensúlyozhatja esetleg ezeket a kozmikus erőket egy újszülött nemi szerve? Ehhez nagyon közel áll egy 1961-es bejegyzése: Olvasd az összes fehér oldalt nagyon lassan (3mp-nél tovább), de ne csak a szokásos módon olvasd, hanem próbáld átélni, elképzelni, megtapasztalni őket. Próbáld tényleg átélni, de legalább elképzelni, ahogy a dolgok magukban élnek.
Egyébként a kompozíciók szüneteire nagyon nagy hangsúlyt fektetett, sokszor jobban meg volt határozva a szünet ideje, mint a produkcióé. Természetesen itt is él a fluxus-törvény, hogy bárki, bárhol előadhatja az eventeket, csak fluxus-történésként kell meghirdetni azokat. Az idővel való kapcsolata az 5. Szimfóniájában lép előtérbe, amikor kijelenti, hogy az örökkévalóság-kultusz az emberiség leghosszabb betegsége. Az idő, amikor játsszák, ugyanannyira fontos, mint amit játszanak. 1. év, január 1. 1 óra – játszd a fejeddel a klaviatúra középső részén, nagy metafizikai átéléssel. Vagy: Nézz, mint egy picike kavics, miközben az egy hegy sziklájává növekszik. Ide jöhet Cage törvénye: a zene két alkotóeleme a hang és a csend. Ezek egyedüli közös nevezője az időtartam.
Egyébként Cage-dzsel való levelezésében némileg ellensúlyozza a heideggeri lét és idő problematikáját: Kedves John Cage! Tudod te, hogy miért van a WC a német vonatokon a kocsi végén, míg a franciákon mindig a kocsi közepén van elhelyezve? Vagy: Tudod te, hogy miért göndör a fanszőrzet mindig szemben a hajjal, ami többnyire sima, csak nagyon ritkán göndör?
Az idő témája kapcsán tiszteletlenségből most szót ejtek az egyik művemről, Az idő nekem dolgozik című installációról, ahol a zsemlemorzsa alapból nap mint nap bújtak elő a penész betűk, az említett felirattal. Közben fázisfotókat készítettem a penész virágzási folyamatáról és ezekből készítettem egy animációt, amit az immár teljesen bepenészedett felirat mellé állítottam ki egy monitoron(4).
Pető Hunor: Az idő nekem dolgozik (installáció), 2015
A penészidő kapcsán jut eszembe, hogy Paik monográfusával, Edith Deckerrel egyszer, még a kétezres évek elején műtárgycserébe bocsátkoztam, így került az ő tulajdonába a Katolikus és protestáns tájképem, ami penészből készült, míg az enyémbe egy gyönyörű tusrajz Paiktól, ami most már a Szépművészeti Múzeum Grafikai gyűjteményének az ékessége. Tévedés azt hinni, hogy a videóművészet atyja megvetette volna a papírt, állandóan vázlatozott, sőt, az installációinak a terveit is papírra vetette, mindent papíron elemzett, és a reflexióit is tussal, vagy akár zsírkrétával fogalmazta meg.
Nam June Paik: Tusrajz, 1988
Paik akklimatizálódása az európai terepen nem volt zökkenőmentes, a technikusok, mérnökök, művészettörténészek csoportjában igazi nomád módszerekkel alkotott, a gumicsizma és a barna cellux elengedhetetlen kellék volt számára. Az egyik áramütés ellen védett, a másik rögzítő gyanánt szolgált, de hiába próbálták lebeszélni róla, hogy nyomot hagy és műtárgyon nem használható, ő ezek után sem vált meg tőle. De érdekes módon látta Európát, a részleteknek jóval nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint mi. Itt egy példa: egy japán üzletember mondta egyszer, hogy Hamburgban, amely hoteleken a hotel szó betűi függőlegesen vannak elhelyezve, azok lányos hotelek, ahol viszont vízszintesen vannak a betűk, azok lány nélküliek. A Schilder-jeleket szembeállította a keleti kalligráfiával.
Kicsit olyan Knick-knack szerepet játszott, pedig utálta ezt a gyerekeknek szánt darabot, ezért is írta a kalapács nélküli zongora darabot, mintegy bosszút állván az amerikai édeskés, bohókás, de inkább gügye nótán. Bejön a zongorista, és némán elkezdi játszani kottából a This old Man (Knick knack Paddywhack) darabot, majd kimegy. Így már érthető a baba fütyi jelenléte is, amiről a fentiekben már szó esett.
Hommage à Paik, avagy így élvez a bika. Egy másfél perces videó, melyben előveszek egy csomag Lucky Strike-ot, amit egy időben mindketten favorizáltunk, lehántom róla a celofáncsomagolást, amit átszúrok egy tűvel, majd a megsodort zárjegyet átdugva a lyukon, meggyújtom azt. A füst egy csíkban omlik lefelé, ahol lassan elterül egy füsttócsát képezve. Közben a háttérben az utálatos dal, a Knick-knack megy. Zene a füstnek, a füstből a füstön keresztül.
Pető Hunor: Hommage à Paik, avagy így élvez a bika, 2011 (fáziskép a 195 mp-es videóból)
Pető Hunor: Hommage à Paik, avagy így élvez a bika, 2011 (fáziskép a 195 mp-es videóból)
Pető Hunor: Hommage à Paik, avagy így élvez a bika, 2011 (fáziskép a 195 mp-es videóból)
Egy ismertetőm alkalmával a közönséggel együtt próbáltuk közösen megtalálni a kompromittáló verset, és amikor már szinte sikerült, akkor felvetítettem az alábbi levelet egy mozgó függöny mögé elrejtve, mely alig-alig engedett néhány szót elolvasni a szövegből. A gifben megjelenített függöny esztétikusan nem engedte láttatni a lényeget.
Pető Hunor: Takarásban, 2011
De lapozhatunk együtt is, talán sikerül megtalálni, itt van mindjárt a 15. oldal, de a 126. érdekesebb, nem beszélve a 231.-ről…
Mindent vissza lehet játszani, minden törvény kijátszható, még Maciunas törvénye is, melyben a szerző lefekteti, hogy halál minden morfológiai szépségre, a tartalom forma nélkül is elérhető. Ezután már csak diagramokat alkotott, mint például a kiterjesztett művészetek diagramját. Ennek a diagramnak a formai szépsége nekem nagyon megtetszett, így a körvonalát, a tartalom elhagyásával felnagyítottam és így jött létre a Maciunas diagramjának morfológiai szépsége.
Pető Hunor: Maciunas diagramjának morfológiai szépsége, 1994
A tiltás. Mikor vagy meddig vonhatjuk vissza a kijelentéseinket, saját művünket, vagy mi lehet a reakciónk a mások által tiltás alá került művünk kapcsán?
Itt egy történet: Hóman Bálint szobra. Ez a szobor sem létezik, mert tiltás alá került. Azt is mondhatnám, hogy a szobor története és sorsa egy igazi fluxus opera. A szobor nem felállítása után öt évvel hoztam létre a Tiltott réteg-et, mely a 2015-ben kulminálódott Hóman Bálint köztéri szobra körül kialakult kultúrpolitikai harcra reflektált. Az elkészült szobrot a megrendelőt és a kivitelezőket kivéve nem látta senki, sem akkor, sem azóta. Az összes mellette álló, illetve tiltakozó csak egy OSB által elkerített részt látott, tagadott a székesfehérvári téren, így beszélhetünk egy nemlétező, de ugyanakkor tiltott műtárgyról, egy tiltott kultúrpolitikai síkról, egy olyan rétegről, ami az egy évet átölelő tiltakozások által az elutasításnak, a mindenkori opponenciának a táptalaja lett. A megrendeléstől kezdve az engedélyeztetésen túl a tiltakozásig, majd az azok alapján történt ítélethozatalig nap mint nap fáziseltolódással érkeztek hozzám az információk, hasonlóan a Photoshopban használt elcsúszott layerekhez. Az utolsó layer viszont felülírta, kiradírozta az előzőeket a szobor betiltásának deklarációjával, így azt is mondhatnánk, hogy az utolsó, tiltott réteg a maga okozta hiányával felülírta az előző, már elkészült rétegeket.
A Tiltott réteg egy utólagos, szinte semleges állásfoglalás a fent ismertetett tiltásra. Igazából itt is a tiltás lett a főszereplő, nem a tiltott tárgy. A mű a legfontosabb részén, középen kivágott, barna ragasztószalaggal ferdén áthúzott kompozícióra épül. A mintegy keretként megmaradt felületre a tiltás idejében létrejött cikkekből válogattam és készítettem belőlük egyféle montázst.
Pető Hunor: Tiltott réteg, 2019
Hogy mi lehet mindezek után az alkotó reflexiója egy OFF/ON harcmező(5) kiürített, szellemi impotenciában szenvedő kultúrterében? Egy természetes út van szerintem, forduljunk megint a mesterhez, a kultúrnomád Nam June Paikhoz, és a forgatókönyve szerint próbáljuk előadni a következőt:
Vedd az impotens farkadat a kezedbe és
játszd el vele a zongora billentyűzetén
(egyedül, vagy nyilvános koncert keretében)
Czerny első etűdjét.
Már csak az a kérdés, hogy mindezt gumicsizmával, vagy anélkül próbáljuk megtenni?
Hivatkozások
1 Nam June Paik: Niederschriften eines Kulturnomaden. Aphorismen. Briefe. Texte. Herausgegeben von Edith Decker. DuMont Buchverlag Köln. 1992
2 Kunst ohne Werk. Ästhetik ohne Absicht. Kunstforum International. Bd. 152, 2000
3 Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1957; 129–131. o.
4 Az Idő nekem dolgozik. KAS Galéria, 2015
5 OFF/ON A pénz beszél, a művész ugat. Kiállítás a MAMŰ Galériában, 2020
