Csáji Attila, Novotny Tihamér, Pataki Gábor, Sturcz János és Szombathy Bálint írásai alapján összeállította a művész


Ázbej Kristóf képző- és projekttervező művész a fúziófestészet körébe tartozó műveivel olyan új szemléletet hozott be a magyarországi és talán a nemzetközi kortárs képzőművészeti térbe is, amelyet deklaratív értelemben mindeddig egyedül képvisel. Bár parciálisan itt-ott megmutatkozik másoknál is a fuzionista nyelvformáló elv egyik-másik „nyomeleme”, mindent átfogó, hivatásos programként kizárólag nála érhetjük tetten.

Az első és talán legfontosabb, ami fúziófestészeti alkotásai kapcsán nyilvánvaló, hogy ezekben a munkákban a kultúrának egy sajátos, alapvető tulajdonsága fogalmazódik meg, meggyőző erővel: a tér-idő-művek-művészek transzparenciája. Ennek a festészetnek alapmágiája ebből a transzparenciából fakad. A kultúrát is valójában a transzparencia, ez az áthatás és áttetszőség teszi egyszerre maivá és időtlenné. Maga a gondolkodásunk is ilyen: gyermekkorunk élményei és a ma, emlékek, elbeszélések és távoli világok, hagyományok és merész, jövőbe ívelő álmok tűnnek át egymásba, válnak egy különös folyamat részeivé. „Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok / A minden emberi dolgokból alkotott / Tűnt idő…”, mondja Apollinaire, a költő.

A fúzió művészete Ázbejnél persze nem kizárólag kulturális küldetés, hanem elsősorban a festészet területére, annak nyelvi megújhodására irányuló mély gondolati és nyelvfilozófiai próbaterep. Olyan próbaterep, amelyben a letűnt korok festészetének emblematikus képi elemei kerülnek kimerítésre egy ahhoz hasonlatos metaforikus rosta alkalmazásával, mint amilyet a régi idők aranyásói használtak, hogy a mindenféle ásványi törmelékből kicsippentsék a felvillanó nemes rögöket, szilánkokat, amelyeket aztán az ötvösök új formába öntöttek.

A művek digitális eszközökkel és kizárólag hozott anyagból, festészettörténeti, helyenként fotótörténeti idézetekből épülnek fel. Akár az utóbbi évtizedek zenéiben a DJ, aki szintén kész digitális anyagmintákkal dolgozik (sample), Ázbej munkáiban az egyetemes művészettörténet ismert és kevéssé ismert műveiből motívumok, figurák, ecsetvonások, vonalak, színek, fények, árnyak és árnyalatok részletei kerülnek átemelésre, ezeknek végtelen rétegei keverednek örvényszerűen, majd ötvöződnek szerves egészekké. A palettán festékek és megannyi szín helyett művek és művészek adatbázisai kerülnek egymás mellé, világunk vizuális kultúrtörténete elevenedik meg.

Ázbej Kristóf: BpSzabó Gyuri & Kokó II., 2018

A számítógép és a különféle képalkotó szoftverekkel létrehozott, majd giclée nyomatokként kikerülő művek megtévesztésig hasonlítanak festészeti alkotásokra, s csak tüzetesebb szemlélődés következményeként nyugtázható, hogy híján vannak a háromdimenziós kiterjedésnek. Stilisztikai értelemben a munkák egyidejűleg sorolhatók be a szürrealizmus és az expresszionizmus formavilágába. Eközben vérig posztmodern is, alkalmazva annak történeti idézettechnikáját. Az ázbeji játékos „fúziós festészet” hatásmechanizmusában jelentős szerepe van a „műveltségi” vetélkedőnek, annak az örömforrásnak, amelyet a néző a híres festmények csak félig-meddig elrejtett motívumaira rátalálva élvezhet. Ugyanakkor az „aha-élményt” könnyen elnyomhatja az a kissé talán kellemetlen érzés, hogy mégsem mozoghatunk olyan otthonosan e művek világában. Az ismerős töredékek ugyanis identifikálhatatlan motívumokkal párosulnak.

Ázbej pályája elején filmes kísérleteket folytatott. Munkamódszere és az ennek nyomán kialakuló új formanyelv a filmművészet múlt század eleji montázstechnikáihoz áll a legközelebb. A klasszikus montázselv mellett a filmnyelvben gyakran alkalmazott – képek és jelenetek egymásba mosódását jelentő – áttűnések juthatnak eszünkbe. Expresszív felületek váltakoznak naturalista részletekkel, Pollock színfröccsentései előtt Velázquez alakjai tűnnek fel. Azt kell megtapasztalnunk, hogy semmi sem végleges, mintha minden motívum készen állna az átváltozásra, a módosulásra.

Mindezek után fontos, hogy egyszerre próbáljuk meg a művészt és alkotómódszerét elhelyezni a művészet egyetemes keretei között, s mutassunk rá valóban egyedi sajátosságaira. Ezt akár azzal a megállapítással is megerősíthetnénk, miszerint tevékenysége szinte gond nélkül beleilleszthető lenne az egymás mellé helyezett idézetekkel operáló művészeti alkotások hosszú sorába a késő reneszánsz Wunderkammerjeinek furcsa ötvösműveitől a 18–19. század játékos quodlibetjein át a 20. század kollázsaiig, merzképeiig, montázsaiig, a pop artig, majd a már említett posztmodern kisajátító gesztusaiig, az appropriation artig. Másfelől kimondhatjuk, hogy Ázbej egyedi módon, egy csakis rá jellemző duktussal, önálló stiláris hangütéssel készíti műveit: fuzionizmusa nagy általánosságban megfelel ugyan a különböző ízléseket, ellentéteket ötvözni kívánó törekvéseknek, de az eredmény ezen belül félreismerhetetlenül önálló, a maga paradox módján unikális.

Távol áll tőle mind a könnyes szemű emlékezés, mind az öncélú agresszió, ahogy a posztmodern idézetek sznobériája is. Ő ennél jóval pragmatikusabb. Természetes ösztönösséggel kezeli azt a jelen pillanatból adódó vizuális és szellemi gazdagságot, amit a művészettörténet felhalmozott alkotásai hordoznak, élvezettel tobzódik a bőségben, hihetetlen étvágyú mindenevő módján használja ki az adatbázisokhoz, képtárakhoz való könnyű és gyors hozzáférés lehetőségeit, gátlások nélkül, szabadon társít korokat, stílusokat és festészeti műfajokat. Hangsúlyozni kell, hogy Ázbej nem a könnyebbik ellenállás felé mozog: nem persziflál, nem ironizál, semmi köze Bortnyik rosszízű „korszerűsített klasszikusainak” poénkodó felfogásához. Minden motívumot saját helyi értékén kezel: az Arnolfini-kép gazdátlan fapapucsa, Warhol paradicsomleveses konzervdoboza nem vicces, relativizáló körítésként kerül a Rembrandt- vagy Greco-átírások mellé. Jóval inkább a világ (s benne a művészet) gazdagságáról, átjárhatóságáról, civilizatórikus potenciáljáról van szó. A kultúráról, annak világképteremtő lehetőségeiről.

Művészete talán már nem is igazán appropriatív, az pedig bizonyos, hogy nem egyszerű újrahasznosítás történik. Megközelítése sokkal inkább a molekuláris mérnökségre emlékeztethet.

Alapvetően máshogy „appropriál”, mint ahogy ezt a posztmodern alkotók teszik. Valójában felszabdalja/felszabadítja, elemi alkotóelemeire bontja és számítógépen remixeli a művészettörténet általa csodált, fontosnak tartott, kiválasztott alkotásait. Keresztez és egymásba olt. Ázbej azon kevesek egyike, aki – pillanatnyilag – magányos, heroikus harcot vív valamiféle egyetemes, általánosabb érvényű stílus, szemlélet megteremtéséért. Azok közé tartozik, akik – a „minden mindennel összefügg” közhelyszerű elvével csak látszólag rokon, valójában azzal diametrálisan ellentétes módon – teljes erejükkel opponálják a „minden mindegy” álláspontját. A képek felépítéséhez használt elemek egy nagyon átgondolt és tudatos válogatási procedúra eredményei, amit a fuziófestészet Wilhelm Maybach híres autókonstruktőrtől átvett jelmondata világít meg a legjobban: „Alkossuk a legjobbat, és csakis a legjobból”.

Ázbej Kristóf: Dear Doctor W/2, 2020

Ázbej – hogy munkássága frankofil vonatkozásainak megfelelő kifejezést használjunk – malgré lui (mindennek ellenére, csak azért is) az egyetemes stílusteremtő elődök nyomdokába lépne. Törekvése így, egyedül s akkor, amikor szinte minden tényező lehetetlenné teszi egy autonóm és homogén világképet feltételező korstílus megteremtését, szélmalomharcnak tűnhet. Ázbej azonban a Don Quijote-i mellett a münchhauseni gesztusokat is kedveli. Ha nem megy individuális módon, hát csináljuk univerzálisan. Egyszerre hagyományőrző és újító, hiszen miközben övé az egész művészettörténet, a belőle választott idézetek halmazából valami többet szeretne kihozni. A tradícióhoz való viszonya alapján tőről metszett posztmodern művész lenne, lehetne, miközben nem átall a múlt század elejének utópisztikus hite által ihletett manifesztumot hirdetni, izmust, irányzatot fundálni. Alapvetően optimista töltésű fuzionizmusa a közeljövőben talán megvalósuló Tokamak-fúziós reaktorhoz hasonlóan a folyamatban szereplők külön-külön összeadódó teljesítményénél nagyobb volumenű eredménnyel számol.

Ázbej Kristóf fúziós művészete – játsszunk el a szóval: „magfúzió-metaforája” – valami olyan kimeríthetetlen és önreproduktív energiatermelésre rendezkedett be, amelynek lehet némi köze a Teilhard de Chardin-féle „teremtő egyesülés” evolucionista filozófiához. Ennek a keresztényi gondolatnak, illetve fejlődéselméletnek a „Győztes stratégia” címet viselő kiáltványban való felkarolásával új dimenziót kap Ázbej kollektív húrokat is pengető programja.

„A teremtés egyesüléssel jön létre; és igazi egység csakis teremtéssel valósul meg”, s „a lélekre-keltség az egyesüléssel arányos” – írja Chardin A teremtő egyesülés című tanulmányában – majd így folytatja: „amikor több egység (egy egész egységcsoport) egyesül felsőbbrendű monáddá, akkor valódi újraöntésre van szükség, és ez végül is új szubsztanciát alkot, amelyet minden egyes esetben egy egészen új egységelv (lélek) alakít, amely egybeöleli régi egységek tömkelegét.”


Felhasznált írások

  • Csáji Attila: Ázbej Kristóf kiállítása | Örmény kulturális és információs központ, Budapest, 2012. május 4.
  • Novotny Tihamér: Fuzionista tanulmányok II. – Tájkép Lamborghinivel | Ázbej Kristóf kiállítása | Magyar Műhely Galéria, Budapest, 2013. július 31 – augusztus 21. | Magyar Műhely, 166. szám
  • Pataki Gábor: 1+1 az több, mint 2 | Ázbej Kristóf kiállítása | Gogol Galéria, Budapest, 2018. szeptember 7. | Új Művészet, 2018. október
  • Sturcz János: H+ősök újra | Ázbej Kristóf, Fülöp Gábor és Olajos Ilka kiállítása | Hegyvidék Galéria, Budapest, 2018. március 8. | Új Művészet online
  • Szombathy Bálint: Ázbej Kristóf | A Nagy arcok a házban című kiállítás megnyitója | Fészek Galéria, Budapest, 2015. március 31. | Új Művészet online