Amennyiben képletesen visszalépünk egyet az időben, és az elektronikus hang és kép analóg megoldásait taglaljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy valójában nem létezhet ez az időutazás, mert a múlt folyamatosan jelen van. A közelmúlt megoldásai új minőségben bukkannak fel. A médiaművészetben újra megjelentek az analóg elektronikus szintetizátorok. Valami olyan minőséget, sajátosságot jelentenek ezek a régi technikák, amire a digitális alapú médiumok nem képesek. Mi ez a minőség, ami a mindent átható digitális világban az analóg elektronika alkalmazásához vezet vissza? Leginkább erre a felvetésre keressük ebben az írásban a válaszokat.
Az említett analóg elektronika a digitális technikákkal fuzionálva, mint egy olvasztótégelyben, az újjal összeforrva jelenhet meg napjainkban. Ilyen módon sajátos hibrid jelleget is kapnak ezek az „új egyedek”. Az analóg organikus természetét adja az elérhető, (túl) pontosan működő új technikához. A kettő együttesen erősíti egymást. Az analóg technikának nem volt elég ideje ahhoz, hogy minden lehetőségét körbejárják a kísérletező művészek. A padlásokról lekerülő, vagy a médiamúzeumokból kikerülő eszközök, melyek az 1960–80-as évek egyedi termékei, tehát újból használatba és a figyelem középpontjába kerültek.
Elevenítsük fel a hibrid fogalom művészeti, általunk kiterjesztett meghatározását (vö. Hibrid tematikus számunk bevezetését). Ezek szerint a hibrid két vagy több, különböző, akár teljesen ellentétesnek látszó dolog, elem keresztezéséből jön létre. Leginkább idegen, furcsa, nem megszokott a keletkezett új egyed. E gondolathoz igazítjuk következő művészeti példáinkat is.
Nyúljunk elsőként vissza egy klasszikus avantgárd példához. Mint sok esetben tapasztalhatjuk máshol is, a gyökerek messze vezetnek vissza időben és térben egyaránt. Nem túlságosan régen találták meg Moholy-Nagy László elveszettnek hitt, az 1930-as évek elején készült audiovizuális kísérletét, a Hangzó ABC-t. A magyar származású, meghatározó, huszadik századi művész filmjének látható hangsávja van. Ezen a helyen szükséges azt is megjegyezni, hogy hasonló kísérleteket már korábban is végeztek más, akkori kortársak, mint például Oskar Fischinger, vagy az orosz művészek, mérnökök. Moholy-Nagy sok esetben inkább összegző kísérletező volt, aki azért mindig valamilyen új oldallal is bővítette a már meglévő megoldásokat. Ebben az esetben felszabadult játékosságával tűnt ki, de még a humor is részévé vált a nevezett műnek. Minden minta, ábra valamilyen hangot produkált; tiszta vizuális zene ez az opusz.
A mű főbb összetevőit röviden summázva a következő tényezőkben ragadhatjuk meg: hibriditás az eszközhasználatban, a technikában és a műfajban (intermédia), azontúl megfeleltetések a hallás és a látás (látvány) között és a művészet és tudomány összekapcsolódása. A választott apparátusok (Vilém Flusser) ellen lép fel a művész; a médiumok szokatlan alkalmazása, használata alapozza meg a mai szemmel is frissnek tűnő audiovizuális alkotást. A „hiba” a nem megszokott médiumhasználaton alapult tehát. A tiszta absztrakció egy teljesen öntörvényű, leginkább önmagára reflektáló világot hozott létre (vö. konkrét művészet). Ez az avantgárd film-kísérlet a későbbiekben az elektronikus korszakra jellemző kísérletezési attitűd vonásait iniciálja számunkra. A XX. század második felében megjelenő és egyre elterjedő elektronika flexibilis természetével csak felerősítette és kiszélesítette, pontosabban felerősíti és kiszélesíti a hasonló lehetőségek tárházát.
E rövid tanulmány három fő problémakört tárgyal, illetve igyekszik valamilyen formában egyesíteni; az absztrakciót, a hibaizmust és a hibriditást a művészetben.
Az absztrakt mozgókép nem-ábrázoló kifejezési forma, mely sajátosságaiból adódóan az egyéni kifejezés nagymérvű szabadságát teszi lehetővé. A szem felszabadul a kötöttségektől. A problémakör további kifejtését ezen a helyen nem kíséreljük meg, nem is erről szól rövid írásunk, csak megjegyezzük, hogy az absztrakt vagy konkrét fogalmak tisztázása alapvető kiindulási alap a különféle művészeti megvalósítások viszonylatában.
A (kísérleti) művész tehát az apparátus, illetve a médium ellen játszik, lép fel. A klasszikus videóművészet az 1960-as évek közepétől az 1990-es évek közepéig tartott. Köszönhető a korai, vagyis az analóg videó technikai hibáinak – mint például az alacsony felbontás, az életlenség, a „colorizer-ek” alkalmazásával megjelenő elektro-színek –, egy igen artisztikus, festői vizuális megjelenést produkált a médium fénykorában. Nam June Paik, Toshio Matsumoto, Steina és Woody Vasulka, Max Almi és Pipilotti Rist csak néhány kiragadott videóművész az előbbiekben leírtak illusztrálására.
Két, 1973-ban készült audio-video, Matsumoto Mona Lisa-ja és Paik Global Groove-ja szemléletes, konkrét példái ennek az új, elektronikus mozgókép-festőiségnek. Mindkét esetben az újonnan megalkotott, feltalált videószintetizátor-használat alapozta meg az új esztétika mibenlétét. Az egyik legismertebb videószintetizátor a Paik-féle, Shuya Abe-bel, az 1960-as évek végén, közösen kifejlesztett változat. Az elektromágneses kép- és hangtorzítások tehát új kapukat nyitottak meg. Ennek kapcsán talán azt is bátran kijelenthetjük, hogy a (klasszikus) videóművészet: az elektronika működési hibáin alapult. A „Digitália” túlzott sterilitása irányította újból rá a kísérletező művészek figyelmét a generációval korábbi, analóg, „természetes” elektronikus megoldásokra, eszközökre, azok újbóli használatára és bevonására. Amit ezenfelül mindenképpen hangsúlyozni szükséges, hogy az említett régi eszközök, analóg hang- és videószintetizátorok is képesek voltak valós időben dolgozni, sőt az „audiovizuális improvizációk” megtörténtével egy időben lehetett az anyagot megfelelő módon rögzíteni is.
Megjósolhatatlan a végeredmény az elektronikus és digitális modifikációk egymást követő sorozata kapcsán. A hiba és a véletlen nem áll messze egymástól. Magában a mediális kommunikáció természetéből adódóan telítve van hibákkal.
A hibriditás természetének alapja, mint már utaltunk rá, a különböző dolgok teljes összeolvasztása, ahol az eredeti elemek már nem különíthetőek el egymástól. Ha napjaink médiaművészetében keresünk példákat, akkor sok esetben találunk olyan megoldásokat, ami tárgyunkat képezik, ahol az analóg és digitális technika elkülöníthetetlen fúziója valósul meg.
További néhány példánkat részben e sorok írója alkotói gyakorlatából, de mindenképpen a hazai szcéna friss experimentális audiovizuális műveiből vesszük.
A Flick-Book című, alig több mint két perces audiovizuális opusz magában hordozza mindhárom összetartozó elemet, melyek írásunk gerincét alkotják: az absztrakt vizuális megjelenést, a hibák építő jellegét és a hibrid gondolkodást, illetve technikai megvalósítást. Itt is a különféle médiumok alkalmazása, összeolvasztása, pontosabban azok feltárása kapcsán juthatunk közelebb egyféle sajátos gondolkodáshoz. Első lépésként körülbelül 200 kalligráfiát, gyors gesztust készítettem fekete tussal papírra. Ezt egy pörgetős füzetté (flickbook) raktam össze. A megmozgatott ábrákat videóval rögzítettem és a szekvenciát többször felhasználtam egymás után. Ez lett a munka egyik alapja, ami tehát a hagyományos kézi, rajzolt megoldáson alapult. A másik oldalon rövid loopokat produkáltam. Ehhez különféle elektronikus, analóg mozgóképi megoldásokat alkalmaztam; GIF animációt, oszcilloszkópot és videószintetizátort. Mindezeket VHS-technikával rögzítettem. Az analóg videó-technika, már érintett sajátos színvilága és felbontásából eredő festőisége alapozta meg az új esztétikát. A rajzolt optikai játék mozgóképének rögzített képe és az analóg szekvenciák összeolvadtak kulcsolással és más digitális keverésekkel a számítógépes környezetben. A végső vizuális megjelenéshez az After Effects „képességei” is hozzájárultak. A korábbi elemek szétválaszthatatlanul forrtak egybe az egyen-digitális információkra alakított rendben.
A Flick-Book készítésének menete néhány képben (A szerző fotói, 2019)
Az ilyen jellegű munkáim összefoglalása címszavakban a következő:
- analóg és digitális összeolvasztása,
- a véletlen szerepe, improvizáció, valós idejű megvalósítás,
- hibák generálása (például alacsony felbontás),
- vizuális zene/akusztika; zene a szemnek,
- a hang generálja a képet stb.
A Duo Sonata valós időben alakított audiovizuális improvizáció, ahol az analóg hang generálta a szintén analóg elektronikus mozgóképet (Jones Mixer/Colorizer, Wobbulator). A hibrid jelleg egyrészről a hang és kép teljes egybeforrásából, másrészről a végleges, digitális megjelenésből táplálkozott. Az elektronika nagy csodája a valós idejű megjelenés és összeolvasztás, ahol az alapvető médiumok új egyedet teremtenek meg. Az opusz alapja tehát analóg, mely a digitális montázs kapcsán nyerte el végleges formáját. A két, némiképpen esetlegesen kiválasztott, improvizatív „szólam” találkozott az új környezetben és vált így kompatibilissé napjaink „kommunikációs mezőjén”. Azt látjuk, amit hallunk, vagy fordítva.
Gyenes Zsolt: Duo Sonata, analóg improvizáció, audiovizuális mű, 3:06 min., 2020.
A hangról eddig kevesebbet szóltunk, holott a kiindulások a példáinknál az audio-környezetből erednek. Meghatározó a hang formáló ereje ezeknél a munkáknál; a mozgó vizuális világot generálja, építi fel a hang-textúra. Az elektronikában a jel alapvető fontosságú. Az egyik jel könnyen átalakítható a másikba, az egyik könnyedén generálhatja a másikat. Ilyenformán hang és kép eggyé válik; nem különíthető el a sorrendiség. A Duo Sonata hangalapja Doepferekkel generálódott: egyféle vágatlan improvizációnak tekinthető. A gombok tekergetésével létrehozott hangok folyama visszavezet a múltba, de egyben a jelen egyre trendibb megoldásaira is utal. A „szignál kultúra” világában, mint már érintettük, a jeladás, a közvetítés, a hang-kép re/produkálás különféle változatai kerülnek előtérbe.
A gombok tekerésével végtelen, részben kiszámíthatatlan konfiguráció, rétegződés állítható elő, ráadásul valós időben rögzítve. A különös, változatos, máshoz nem hasonlít(hat)ó szintetikus analóg hangzás a későbbi digitális beavatkozásokkal „finomítható”, például a „nyers sikítások elviselhetőbbé válhatnak”. A valós időben futó audio-videó rögzítése sem új a nap alatt, mégis napjainkra válhat realitássá a jó minőségben való, ilyen típusú, „új” szerkesztési gondolkodás, ahol nem szétszedjük és újból összerakjuk az időalapú anyagot, hanem „megéljük”, improvizáljuk, rögzítjük élőben. A test mozgása is építő erő. Eltűnnek a vágási-szerkesztési pontok, folyamatosan hömpölyög a tér-idő kontinuum. Mint egy hangszeren, úgy játszhatunk multi-, de inkább intermediális karakterű „hangszerünkön”. A dolgok nem teljesen kontrollálhatók, ez adja többek között az ilyen művek készítésének a varázsát is, organikus mivoltát. Ízig-vérig experimentális attitűd ez. A VJ/DJ kultúra ennek a gondolkodásnak a (jó értelemben vett) populáris gyakorlati terepe. Új elemként emeljük ki, hogy a hagyományos mozgóképi szerkesztést is átalakíthatja ez a technikai-esztétikai változás. Az analóg hang- és videószintetizátorok tehát reneszánszukat élik. A régi klasszikus eszközöket újból előveszik a művészek, ha lehetőségük adódik rá, mint például a mixereket, a colorizereket, a wobbulatorokat vagy frame buffereket.
A művészeti alkotói példákat zárjuk egy kollaboráció keretén belül megvalósult mű rövid ismertetésével. Nagy Ákos zeneszerző invitálására készült el a Par la voie des rythmes – La déploration sur la mort d’Henri Michaux című audiovizuális mű. A zene adott volt, ahhoz készítettem el a videót.
A zeneszerzőt idézzük e-mail közlése alapján: „A Par la voie des rythmes – La déploration sur la mort d’Henri Michaux opuszomban Michaux festményei, amik automatikus írássá, majd azok kalligráfiává, később verssé, aztán ismét kalligráfiává, legvégül újra automatikus írássá változnak, hívták életre azt az igényt, hogy látvány is jelentkezzék a hallvány mellé, hogy pontosabban követhetővé váljon a narratíva. Az opusz több, különféle hangzófelületből épül, amiket Henri Michaux Par la voie des rythmes könyve ‘irányít’, illetve egészen pontosan annak tagolása. Itt gyakorlatilag az az ideám válik kitapinthatóvá, hogy a muzsika nem más, mint hangzó idő. A több, különböző sebességű, sűrűségű hangzófelület más-más színösszetétellel és hangolási szisztémával kapcsolódik és forr össze itt.”
Hang és kép egyenrangú félként szerepel a munkában. Nézzük most röviden az opusz vizuális része elkészülésének fontosabb állomásait. A számvetés több ponton érinti témánkat. A zenét legelső lépésben vizualizáltam. Ehhez oszcilloszkópot és VHS-technikát alkalmaztam. A mozgókép „izgő-mozgó” lett; ez adódott a választott technikából is. Sok helyen ezért gyorsnak tűnt a videó a zenéhez képest. Viszont kiindulásnak megfelelő volt, egyébként is minden részét felül kellett többször később is bírálni; majdnem hogy képről képre kellett újraalkotni a teljes vizuális környezetet.
Az anyag egyes egységeit különféle módon színeztem, és a VHS-technikából eredő hibát, az alacsony felbontást karakteres módon, grafikailag emeltem ki, felerősítettem a legtöbb helyen (treshhold stb.). A hiba erénnyé válhatott, új esztétikai lehetőségek kínálkoztak. Ettől a lépéstől kezdve állandó kapcsolatban voltam a zeneszerzővel, és auditív vagy ritmusra vonatkozó tanácsait igyekeztem megfogadni, beépíteni a következő fázisba. A próba-szekvenciákat folyamatosan küldtem szerzőtársamnak.
A következő nagy lökést az amerikai Signal Culture-ben eltöltött művész rezidens program adta. Az ottani klasszikus analóg audio-video eszközök teljesen új arculatot adtak az addig elkészült nyersanyagnak. Kísérletek sora következett az „új technikákkal” (a már említett wobbulatorokkal, mixerekkel és colorizerekkel). Az utolsó nagy egység az utómunkálatokat, az újonnan belépő digitális effektek, applikációk használatát jelentette. A konzultáció intenzitása talán ebben a fázisban erősödött fel leginkább alkotópárosunk között. Az anyagot egységben kellett tartani, ami a tízperces absztrakt képi világ megvalósítása szempontjából nem is volt annyira egyszerű dolog, mint gondoltam korábban. Úgy kellett egységes stílust produkálni, hogy a néző ne veszítse el érdeklődését az egyes részek megjelenése kapcsán. A zene rétegekben épül egymásra; ehhez kellett valamilyen módon igazodni a mozgóképnek is.
Több változat készült, majd ezek egymásra úsztatásával, rétegződésével, sajátos találkozásaival alakult ki a végleges forma. Hang, kép, analóg és digitális elektronika stb., látszólag ellentétes természetű dolgok összeolvadtak eggyé, sajátos, új művészi minőséget teremtettek meg. A „hangulatot” tehát a „hangzás” (zene) irányította végig; mégis párbeszéd alakulhatott ki a különböző médiumok között.
Gyenes Zsolt: Állóképek a „Par la voie des rythmes – La déploration sur la mort d’Henri Michaux” című audiovizuális műből. Zene: Nagy Ákos. 10:11 min., 2020. (A szerző felvételei)
Összefoglalásaként leszögezhető, hogy a régebbi és legújabb, a természetükben eltérő megoldások összeolvasztásai eddig nem látott és tapasztalt művészeti kísérletek felé nyitják meg a kapukat. Az analóg-digitális, pontosabban a hibrid audiovizuális technika az alkotót holisztikus karakterrel ruházza fel. Ezekkel a lehetőségekkel élni kell itt és most, mert mint egy újonnan belépő formával, hitelesen beszélhetünk napjaink nyelvén napjaink befogadóihoz olyan témákról, melyek erről a korról szólnak.
