Kezdetben volt a fekete négyzet. Pontosabban annak (elő)érzete. A fekete négyzet mint cél, mint eredő. Mint a lényeg sűrítménye.
Az első lépés a szűkítésé. Vegyünk egy megkérdőjelezhetetlen értékű tetszőleges emberi alkotást. Például a Bibliát. Abból is az egyik legismertebb szakaszt, az Evangéliumot. Ebből mindjárt négyféle verzió is akad – válasszuk a talán legtöbbet citáltat, a Máté írása szerint valót, méghozzá azt, amelyiket Károlyi Gáspár ültetett át magyar nyelvre.
Itt van tehát egy alkotás, Máté Evangyélioma, amely a Magyarországi Református Egyház 1957-es kiadású bibliájában 35 oldalt – nagyságrendileg ötezer sort – foglal el. Esetünkben ez a fizikai megtestesülése annak a történetnek, amely Jézus földi tetteit hivatott rögzíteni, s amely – a maga asszociációs mezőjével, a hozzá tapadó mítoszokkal, művészi megjelenítésekkel – tágabb értelemben a vallás, a hit, a misztikum, a transzcendencia egyfajta metaforája is lehet.
Egyetlen pillantással az egészet
Vegyük tehát e művet, annak nyomtatott változatát, amely kétségkívül magában foglalja az egészet, s ekként egyfajta körül nem határolható teljességet szimbolizál. Másoljuk rá fénymásológéppel a szóban forgó 35 oldalt egyetlen lapra. E sűrítés nyomán csupán a fizikai olvashatóság sérül, a teljesség nem: a végeredményként kapott lapon nyilvánvalóan ott van minden, az első szótól az utolsóig. Az asszociációs mező ugyancsak megmarad, sőt felerősödik: a bárki által könnyen kikereshető lineáris szöveg olvashatóságával nem a keletkezett kép olvashatatlansága áll szemben, hanem az a lehetőség, hogy egyetlen pillantással magát az egészet tudjuk befogadni. Nem a szavak fontosak, hanem az üzenet. A sűrítés tehát egyfajta felfokozott állapotot hoz létre, amely segíthet meglátni a szavak, mondatok, bekezdések mögött a valódi jelentést. A képi forma pedig, ami a munka megkezdése előtt várható: a fekete négyzet. Vagy négyszög, vagy egyszerűen csak fekete felületté összesűrűsödő folt – ez voltaképpen mindegy.
Hasonló eredmény jósolható akkor is, ha más emberi alkotásokkal kísérletezünk. Legyenek azok Shakespeare összes szonettjének sorai, vagy Beethoven 20. szonátájának hangjegyei. Az elektrografikus képépítés gesztusai mindegyiknél azonosak: értékítélet és választás (szelekció), sűrítés (adaptáció), felmutatás (prezentáció).
Ám amikor az utolsó oldallal, verssel, partitúralappal is felülírjuk képünket, nyilvánvalóvá válik: a nyersanyag olyan erős, hogy identitását egy mégoly drasztikus sűrítés után is megőrzi, s felismerhető marad. A három hasonló szimbolikus erejű műalkotás három eltérő szerkezetű, hangulatú, ha tetszik aurájú (Dárdai Zsuzsa) műalkotássá áll össze, amelyek összetéveszthetetlenek.
A közös pont
Az alkotó már-már csalódott lenne, amikor egyszer csak hátralép öt lépést, s ezzel megtörténik az átváltozás – a három kép gyakorlatilag azonos folttá áll össze. Kiderül: az addigi sűrítési processzus egy lépéssel a cél előtt megállt. A műalkotást nem önmagában, hanem mint vallásos iratot, költészetet, s zenét nézte. Hátrébb lépve azonban már ezek a megkülönböztető jegyek elhalványulnak, s marad a közös pont, a mag: az emberi alkotás mint esszencia, s mint a legfőbb megkülönböztető jegy; a kreáció.
Közelről nézve minden ember arca más: egyszeri és megismételhetetlen. Ugyanez igaz az ember alkotásaira is. Hátrébb lépve az arcok egybemosódnak, a konkrét festményből pedig egy beazonosíthatatlan kép lesz. Feljebb emelkedve marad a képekkel teli múzeum, illetve egy város, egy ország, ahol nyilvánvalóan emberek élnek. S végül a legmesszebbre, gondolatban eltávolodván már csak maga az emberi létezés tudata marad meg, illetve annak egyik legmarkánsabb differencia specifikája, az alkotás maga. Az Embernyomatok képei – öt lépés távolságból – ezt a gondolatot próbálják meg kifejezni.
Személyes lényeg
E gondolaton belül persze lehet egyéb leágazásokat is találni. A Szárnyasoltár sorozat nem emelkedik kozmikus magasságba: olyan nézőpontot választ, ahonnan még az egyes ember látszik, ha arca már nem is ismerhető fel mindenki számára. Választ egy embert a gyermekkor mitikus világából, egy nagypapát, pontosabban annak emlékét, érzetét, s egyik attribútumát, az immáron rongyolódásnak indult bibliát, amely minden egyes kinyitáskor tovább pusztul, tovább morzsolódik, a múlékonyság megsárgult metaforájaként. Az egybeesés az Embernyomatok bibliájával véletlen: ott a mű, illetve részlete a vallást mint olyat, illetve az embert magát szimbolizálja, míg itt – egy valóságos személy konkrét, naponta háromszor, évente tehát legalább ezerszer, s évtizedekig használt tárgyaként – egyetlen ember személyes lényegét segít felmutatni.
A keret-forma könnyen adódik: egy oltár – ezt az emlékezés, a tisztelgés gesztusa, illetve a felhasznált tárgy egyaránt indokolja. A képeken oldalak, lapok, töredékek a bibliából, jobbára egymásra másolva; az egyiken – a személyes kötődés rejtett szimbólumaként – a megidézett emberről nem sokkal halála előtt készített kép többszörösen kinagyított részlete: a bajusz lebegő zárványokká széteső darabkái. Egy másik képen az ember – és kivált a megidézni kívánt ember – másik lényegi vonása, a szeretet felismerhető motívumai Pál apostol sokat citált leveléből. S a kompozíció fókuszában a „semmi” szócska, amely egyfelől az elmúlásra utal, ám tudható az is, hogy a szót magában foglaló mondat így hangzik: „És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.” (Pál I. levele a korinthusbeliekhez 13, 3.)
Rejtve, de nem elrejtve
Ez az oltár tehát a szeretetről szól, egy olyan ember kapcsán, akinek ez legbensőbb lényegéhez tartozott. Mindezt rejtve teszi („a szeretet nem kérkedik”), de nem elrejtve: aki fogékony az üzenetre, könnyen meg tudja a kódot fejteni. Ezt a félig-rejtettséget fejezi ki a képhez készített „hangzó nyomat” is, amely az oltárt bemutató kiállítás megnyitó performansza alatt hangzott el. Itt a keretet a Dead Can Dance egyik 7,5 perces, siratóének-hangulatú dala adja. A zene előterében, néhány perc elteltével megszólal egy magnóra vett szöveg: A szeretet dicsérete. Az első strófa elhangzása után kánonszerűen belép az eredeti magnófelvétel újra felvett (tehát némiképp torzított), de normál sebességen lejátszott változata. Majd egy újabb strófát követően egy harmadik hang is megszólal: az újraátvett szöveg gyorsított sebességen lejátszott (tehát erősen eltorzított) verziója.
A kétperces látszólagos káosz után a szólamok sorra befejeződnek, az utolsó versszakot ismét egy hangon halljuk, majd véget ér a zene is. Az üzenet tehát – többszörös áttételen keresztül – itt is megszólal, de igazából csak azokhoz jut el, akikben már korábban elültettetett. Közben a sötétben, a kormozott üvegű petróleumlámpa fényénél – akár egy barlang falán lévő rajzok – egyenként megvilágosodnak az oltárlapok részletei. Középen támlás szék, rajta a nyitott könyvvel.
Egy lehetséges átirat
Voltaképpen a fenti komponálási szerkezeten, illetve Saxon Szász János zenesűrítési koncepcióján alapul az a zenemű is, amely Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoradarabjának egyik lehetséges átirataként értelmezhető. Itt az átfogó tételt az eredeti mű nyitányából és a képek közötti sétát megjelenítő promenádokból összeálló főmotívum-sorozat adja, amely – a közbeiktatott 10 másodperces szünetekkel – egy 5 perces összefüggő tételként jelenik meg. A többi – valóságos – tétel ez alatt szólal meg, méghozzá (nyomdai kifejezéssel élve) középre zárva. Azaz a leghosszabb, 4 perc 32 másodperces tétel (A kijevi nagykapu) 14 másodperccel a kezdés után indul, s ennyivel a befejezés előtt ér véget. A legrövidebb darab (A Tuileriák kertje), a maga 1 percével ennek megfelelően 2 perccel a kezdés után szólal meg, s ugyanennyivel a vége előtt hallgat el. A fenti logikából következően, ezen tétel 1 perce alatt mind a 10 (illetve a promenádokkal együtt 11) tételt egyszerre halljuk – ez tehát a sűrítmény csúcspontja. A hangzás ekkor kétségkívül meglehetősen kakofonikus, ám a darab karaktere ez esetben is olyan markáns, hogy az egyes motívumok még így is felismerhetőek.
A fenti kompozíciót hagyományos módon 11 zongorával lehet megszólaltatni. Ennek megszervezése egy kissé körülményesnek tűnt. Ehelyett végül sikerült megtalálni az interneten az eredeti zongoraverzió midi-fájljait, amelyeket azután már csak egymás alá kellett másolni egy virtuális partitúrán a számítógépben, s ezzel elő is állt a zenedarab új átirata.
Többszörös adaptáció
Más úton, de lényegében ugyanoda jut el a zenemű elektrografikus feldolgozása is, amely értelemszerűen a partitúrából indul ki. A képlet voltaképpen egyszerű. Létezik egy zenemű, amelynek kiindulópontját egy kiállítás képei adták (eredeti anyag). A Muszorgszkij-féle zongoramű, mint zene ennek egyfajta feldolgozása (első adaptáció). A komponista fejében összeálló zenei motívumok lejegyzése, azaz a partitúrának mint különleges képi információhordozónak az elkészítése az újabb lépcsőfok (második adaptáció).
Az elektrografikus adaptáció a harmadik lépcsőnél kapcsolódik be a folyamatba. Veszi a kottát mint vonalak, zenei jelzések és hangjegysorozatok komplexumát – azaz mint képet. A partitúrát tételekre szabdalja, majd a tételek (illetve a promenádok) kottasorait egy négyzet alakú területen belül egymásra másolja (a második adaptáció grafikus adaptációja). Mivel a tételekhez tartozó partitúra-részletek különböző hosszúak, illetve mivel a különböző hangulatú tételek egészen eltérő karakterű hangjegy-kombinációkkal jeleníthetők meg, az így előálló képek – jóllehet valamennyi négyzetet formáz – egészen eltérő hangulatúak lesznek.
S ezzel előáll egy 11 darabos képsorozat, egy újabb kiállítás képei, amelyeknek igazából már semmi közük az eredeti, Hartman-féle tárlat darabjaihoz (készítőjük azokat nem is ismeri), sőt, valójában a Muszorgszkij-féle zeneműhöz sem (hiszen nem az abból nyert asszociációk képi megfeleltetése a cél). Kizárólag a partitúrához van közük, s ha mégsem, akkor azért nem, mert az így feldolgozott partitúra, illetve az egymásra másolt tételek címe sokak számára mégiscsak felidézi magát a zeneművet is.
A teljesség szimbóluma
Ennek a kiállításnak a képei azonban nem erről szólnak (sorrendjük sem igazodik az eredetihez), hanem ugyanarról, mint az Embernyomatok: az alkotásról mint emberi közös pont (négyzet) létezéséről. Öt lépés távolságból ezek a – közelről szemlélve igen eltérően cizellált – négyzetek ugyanúgy azonossá válnak, mint a Biblia, Shakespeare vagy Beethoven eltérő műfajú alkotásai. A 11 kép a szem számára még befogadható egyetlen műként, amely egyfajta módon így ugyancsak a teljességet szimbolizálja.
Itt azonban van még egy különleges lehetőség. Az Egy kiállítás képei annyiban eltér a korábban citált három műtől, hogy ez 10 (illetve 11) önállóan is lezárt és egész univerzumból áll össze – ezért lehet létjogosultsága a tételenkénti grafikus megjelenítésnek –, s ily módon egyenként is a teljesség metaforája. Maga a teljes mű azonban mégiscsak ezek összessége, s mint ilyen, természetesen ugyancsak egy lapra kívánkozik. Nincs más hátra, mint a kész tétellapokat egymásra másolni, s megvárni, amíg az utolsó tétellel felülírt lap – mint egész, illetve mint a 12. tétel – kicsusszan a gépből.
Ez pedig nem más, mint maga a kiindulópont, azaz a fekete négyzet.
Az esszé 1997-ben született, s elsőként az Árnyékkötők co-media No17. számában jelent meg.