„A művészet olyasvalami, amit a lelke mélyén mindenki ért, tehát nem pusztán a művészek előjoga és kiváltsága, végső vonatkozásában arra hivatott, hogy visszaadja az embernek a szépségbe, az igazságba, a szabadságba, továbbá a valódi emberségbe vetett hitét, éppen ezért, ha egy műalkotás elkészül, az olyan, mint az utolsó ítélet, azaz minden a megfelelő helyére kerül.” (Kovács Gábor tanár, író, költő)
Józsi bátyám szavai ennyi év után is még itt csengenek a fülemben. Ahogy ő mondaná: „üres tenyeremet lóbálom”, mert oly sok közös élménnyel ajándékozott meg minket az élet, hogy legszívesebben elfutnék Tarzisz felé, ahogyan Jónásunk is tette. De nem teszem: na, nem azért, mert félek eltölteni „all inclusive” három napot a cet szájában, hanem azért, mert a spirituális vérség kötelez.
„Retina – a képzőművészet ma, avagy a retinán innen és túl” című, művészeket bemutató, nagy nyilvánosság előtt zajló beszélgetős estéink alkalmával, mikor ő volt a vendégünk, több ízben is megbizonyosodhattunk lehengerlő szónoki képességéről. Hihetetlen karizmatikussága magával ragadta a közönséget. Ha táncról beszélt, akkor vele együtt szinte átéltük a tánc misztériumát. Ha énekelt, mindenki a könnyeivel küszködött, ha pedig enyhén felfelé hajló, velúrbőrből készült, kézműves igényességű, dupla talpvarrású „fél veszkójában” (kurtított westerncsizma) – ami igencsak kifinomult ízlésére vallott – ritmust adott a fapadlón, és mindeközben erős gesztikulációk közepette a faragást imitálta az elképzelt fahasábon, mindenki érezte, hogy a ritmus és a faragás, az valami álomszerű melódia. Olyan valami, ami egymást feltételezi. Tehát ha valakinek van ritmusérzéke, akkor az faragni is tud, s van esélye megfaragni a saját lélekfáját; ha pedig valaki jól farag, annak rögtön összecsapódik a bokája, és a verbunkos csupán laza bemelegítés számára.
Szellemiséget adott és teremtett. Vezéregyéniségek kiváltsága, hogy ahová gondolataikat fókuszálják, ott az eszme táptalajra lel. Nagy gondolat-alkimista volt, álmai nem csupán szobrokban realizálódtak: ha kellett, akkor egy kiállítás szellemiségében, ha úgy adódott, akkor versben, grafikában, falfestményben. Nagy hatóerejének köszönhető, hogy vele tudott áradni mindenki, „így, vagy úgy, vagy amúgy”, az össztáncnak része volt: sugárzott belőle az alkotó hihetetlen küldetéstudata és rendíthetetlen kultúrszomja, mely munkásságát mindvégig meghatározta.
Egy beszélgetésünk során elmesélte, hogy Olaszországban, Rómában nagyon fontos dologra jött rá: ott tanulta meg, hogy ki is ő. Francia műveltségű emberként hitt az avantgárdban, ahogyan későbbi pályája során is, de az olasz emberek nem arra voltak kíváncsiak, hogy mennyire ismeri a francia vagy éppen az olasz művészetet, hanem arra, hogy mit képvisel ő mint magyar művész, mit hoz számukra a saját hazájából. Így vallott erről: „Mindez abban a pillanatban teljes mértékig kinyitotta a szemem, és akkor azt mondtam, hogy azt a kultúrát, amit genetikailag hordozok, amit én ismerek, úgy is, hogy ha én felkelek, megszólal a muzsika, és a lábaim lépni kezdenek úgy, ahogy a néptáncosoké vagy táncosoké.”
Mint egy reveláció, olyan volt ez a számára. Rájött, hogy milyen fontos az, hogy még jobban megismerje a saját kultúráját. „Ez a kultúra az én vérem – mondotta –, és ha már beszélhetünk arról, mire is tanított meg engem a külföldi lét, akkor azt tudom erre röviden válaszolni: arra, hogy megismerjem saját hazámat, saját kultúrámat és saját magamat. És ez nagyon fontos. Nagyon-nagyon fontos!”
Mikor Nagykörűben együtt dolgoztunk, napközben mindig azon kaptam magam, hogy vésőütéseinek ritmusát akarva-akaratlanul felveszem. Egyszerre koppant fa a fához, és talán még a forgácsok is egy ütemre táncoltak. Kölcsönadta a nagyoló vésőjét és a féltve őrzött nagy láncfűrészét is, pedig ha valaki ismerte, tudhatja, hogy pedánsan figyelt szerszámaira; és bár óriási szíve volt, nagyon határozottan tudta éreztetni, hogy ilyen és ilyen láncvezetővel nem egyszerű ám faragni. Félelmetes, iszonyatos, balesetveszélyes, s egyébként pedig disznósajt, és nem adom. Azután odahozta, megmutatta, milyen mágikus érintések szükségeltetnek szerszámához. Ismertük egymás gondolatát, és tudtam, ő is baráti viszonyban van vésőivel, gépeivel. Olyan szerencsés lehettem, hogy a szobájában aludhattam. Nagyon sokat beszélgettünk múltról, jelenről, eszméről, családról, szobrokról, matériáról, és ki tudja még mi mindenről. Egy ütemre faragtunk, egymás mellett aludtunk, szerintem egy ütemre horkolhattunk is; és néha olyan érzésem volt, mintha egymás szent ligetébe szobrokat álmodnánk.
Mikor Pécsváradon készítette a világfát, több ízben meglátogattam. Amellett, hogy lenyűgözött a munkabírása, azon kaptam magam, hogy szellemi és lelki ereje erősen hat rám. Mi több, inspirál, de nem csupán szobrainak témájára, formai megoldására, eszmeiségének letisztultságára gondolok itt, hanem sokkal inkább a „Nagy Hatóerő” csodálatára. Belső ereje, energikussága, művészi elhivatottsága egyedülállóvá tette. Beavatásnak tartotta a faragást, és átszellemült munkáját látva mindig azt éreztem, hogy az egyedüli igazságot szeretné megszólaltatni a munkáiban. Ő maga így fogalmazott: „A művésznek a feladata […] az égbetörő létrán (azaz a Világfán – megj. szerk.) felmenni az Istenekhez, az emberek problémáit megbeszélni, és utána visszajönni, és utat mutatni nekik. Olyan egyszerű mindez. Lejönni és boldoggá tenni az embereket. Megmutatni nekik, hogy mi az, ami jó. Szeretni őket. Ez a legfontosabb küldetés.”
Minden ütésében ott volt a részvét, az ima és az egységélmény mindenek feletti ereje. Ő és a fa valójában egy.