Hajdúböszörményben a 19. század közepétől tudatos, építészetileg is előre megtervezett és alaposan átgondolt városfejlesztés kezdődött el. Az 1800-as évek végén inkább még egy vidéki mezőváros képét mutatta, földutak hálózták be, az áthaladó forgalom csekély volt. A látszólagos mozdulatlanság ellenére azonban gyakran felvetődött annak igénye, hogy városias jellegűvé formálják.
Számtalan mesterség képviselői szolgálták itt egykor a lakosokat: kőművesek, kádárok, cipészek, nyomdászok, szűcsök, csizmadiák, hentesek, kocsmárosok. Boltjaik, műhelyeik egy-egy utcakép meghatározó elemei voltak.
Hajdúböszörmény körkörös településszerkezete és egységes, tágas főtere révén mindmáig az Alföld egyik „gyöngyszeme” maradt. A város építészeti öröksége az itt élők mindennapjainak szerves részét képezi. Az itt lakók, amennyire tehetik, óvják ezt az örökséget, s tehetségükhöz mérten felújítják, gondozzák környezetüket.
Ezekből a régi, több mint száz évvel ezelőtti időkből maradtak fenn azok a kizárólag földszintesre épített parasztházak, melyeknek telekzárását az utcafrontra néző, jellegzetes, palánkszerű böszörményi kerítések szolgálták. Később a kis házak egy részét bővítették, és polgárosult lakóházakat hoztak létre, amelyek jóval nagyobb belső teret biztosítottak a lakóknak. Ettől függetlenül a hagyományos fadeszkákból készített kerítéseket, kapukat és gazdasági épületeket meghagyták.
Kupás Csilla fotói
Az Alföld nagy faluvárosaiban az 1800-as évek végén vált szokássá a teleknek az utca felőli részére is kerítést emelni úgy, hogy ott a deszkakerítések sora szinte falként választotta el az udvarokat az utcától. A kerítés már a 18. században is értéket jelentett, amit az ingatlan becslésénél kiemeltek. Ezek minősége akkoriban a természeti adottságoktól és a szokásoktól függött.
Hajdúböszörményben az utcai ajtót, a kerítést és a szekér behajtására szolgáló kaput egyetlen kiforrott szerkezetbe egyesítették. Néha különböző fűrészelt, faragott, vésett díszítményekkel látták el a kerítések tetejét és a kapukat. Egyes helyeken a deszkákat tartó gerendaoszlopok is kaptak díszítést. Az időjárás viszontagságai ellen gyakran egyszerű, vékony léctetővel védték az építményt. Később, a tartósságuk megőrzése érdekében többször átfestették, kezelték, javították a deszkákat, pótolták az elkorhadt darabokat. A kiskapukra szerelt „nagykulcsos” zárak formája szinte minden portánál egyedi.
Szerencsére ezekből az építményekből még több darab látható Hajdúböszörményben, melynek részletei is különleges élményt jelentenek az utcákon sétálók számára.
Régi kerítések, kapuk, ajtók, ablakok. Egy város múltjának részletei. Megszoktuk őket. Elrohanunk mellettük, hozzátartoznak a sietős mindennapokhoz. Már belénk ivódtak, szinte észrevétlenek. De tudat alatt érezzük, hogy ott vannak, mindig ugyanott.
Kupás Csilla fotói
Valamiféle biztonságot, állandóságot jelentenek ebben a kiismerhetetlen világban. Zárt emlékdarabkái a városnak, a hajdúsági porták deszkaőrei. Megcsorbult méltóságukban is szépek, különlegesek. Vonzanak a titkaikkal. Százéves történetek és szövevényes álmok hordozói. Visszatekintésre inspirálók.
Hajdan volt tragédiák és örömök elfedői. Harsány nevetések és csendes virrasztások néma tanúi. Búvóhelyei egykori fiatalok és hajlott hátú öregek életének. A deszkafalak kizárták a kinti világot. A kapukulcsok súlyánál talán csak a szív terhe volt nehezebb.
A csipkefüggönyök mögött kíváncsi szemek. Elődeink fürkésző tekintete. Csillogó, aztán egyre homályosabb. Végül csak a besárgult, szakadt foszlányok maradnak. Megkopott ablakkeretben a tovatűnt idő.
Elfogynak a régi kerítések, kapuk, ajtók, ablakok. Lelkek, életek tűnnek el velük. Csak részletek maradnak. Megható üzenetek a megmaradásért.
