„Én vagyok a harmadik alak / az isten és ember utáni hidegben / nekem már nincs mit teremtenem”, írja a „Termékeny félreértés” szerzőpárosa abban a vizuális költészeti albumban, annak is az „A 54”-es oldalán, amely közös munkálkodásuk első, kézzelfogható eredménye. Két szerző, egy költő és egy képzőművész megteremt egy „harmadik alak”-ot: kilépnek komfortzónájukból, ahogy ezt manapság divatos mondani, és valami „mással” próbálkoznak. Két nézőpont, két szembenállás, kétfajta, vagyis bináris oppozíció. A „Termékeny félreértés” a jövőbe mutat. Amikor is egymást „félreértve” valami újat teremt a két szerző maga körül a világban.
Egy igen jó költő, valamint egy igen jó képzőművész. Létrehoznak egy igen jó könyvtárgyat, olyan alkotást, amelyet egészében érdemes szemlélni, hiszen ez a műalkotás maga a könyv. Folyamat, ahogy lapozgatjuk a könyvüket, a középig, vagyis az Ω végpontjáig, onnan is az Ω kezdetéig, az α-ig. A kezdet a vég, sugallja az egyik utolsó, vagyis az egyik első (?) képvers. A szöveg maga a kép, a kép maga a szöveg.
Káosz és rend.
„Szent és szörnyeteg”, írja az „A 33-as” oldalon a szerzőpáros. A szent és a szörnyeteg, az alfa és az omega, a káosz és a rend szinonimája ez a könyv. És mindez nagyon is a mi valóságunk, vagyis az, ami körbevesz minket, a zűrzavar és a zűrzavarban megjelenő fény, tudás, mindaz, ami a miénk, a jó és a rossz, a szorongás és a kiteljesedés, a boldogság és a boldogtalanság, ha szabad még ilyen szavakat mondani akkor, amikor a „boldogság” szó annyira más lett, annyira idejétmúlttá lett. „Végre boldog életem”, írja a szerzőpáros az Ω 44-es oldalon, kimondanak bátran olyan szavakat, amelyeket ma már olyan nehéz kimondani.
Az a típusú vizualitás a költészetben, az a típusú montázstechnika, ami a szerzőpáros, Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna sajátja, mintegy kinyitja a szöveg terét, lehetőséget ad látszólagosan elavult tartalmak kifejezésére, amely tartalmak a hagyományos, netán kötött formájú versekben nehezen elképzelhetőek ma már. A montázs, a javított, vagy áthúzott szöveg, a szövegtöredék elbírja az egyébként túlhasznált szavak súlyát, és a szerzőpáros pontosan tudja mindezt. Olyan területre lépnek tehát, amely ingoványosnak lenne mondható, ha nem lennének olyannyira profik a saját világukban – Áfra a költészetben, a szövegkezelésben, Szegedi-Varga pedig a képben, a vizualitásban, abban, hogy pontosan tudja, mikor érdemes fekete, negatív oldalt elénk tárni, mikor érdemes egy-egy szürke tónussal a szövegbe mintegy „belekúszni”, vagy a szövegnek negatív kivágást biztosítani.
A szövegnek és a képnek ilyen típusú kapcsolata leginkább a spacionizmus képviselőire volt jellemző, vagyis a francia és az olasz késő-avantgarde szerzőire, Adriano Spatola és Mirella Bentivoglio nevét lehetne említeni, vagy éppen Arrigo Lora-Totino munkásságát lehetne ideidézni. Ők is, hasonlóan a mostani szerzőpároshoz, szívesen gondolkoztak könyvben mint műtárgyban, és szívesen alkalmaztak montázstechnikát, ami egyébként is olyannyira jellemzi az avantgarde képzőművészet egészét a kezdetektől a napjainkig. A szöveg térbe helyezésének igénye egy olyan típusú költő esetében, amilyen Áfra János, egyrészt természetes, másrészt jó értelemben kihívás – a szerző érzi és tudja, hogy a versszöveg minden esetben kiterjedés a papíron, vagy a számítógép felületén, és mint ilyen önmagában is képi élmény. Ezt a tudását felerősíti a síkban való terjeszkedés perspektívája. És mindezzel együtt jár a szöveg disszeminációjának, szétszóródásának/szétszóratásának élménye, amely élmény valójában egészen Stéphane Mallarméig vezet vissza minket, miközben Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna könyvművészeti remekét lapozgatjuk.
A „Termékeny félreértés” lehetne éppen magányos könyvművészeti különlegesség is hazai kulturális életünkben, mert kétségtelenül ritkán találkozunk ilyen típusú kreativitással, már csak azért is, mert az elmúlt évtizedekben ismét kissé bezárkózott mindaz, amit nevezhetünk itthoni irodalomnak, irodalmi életnek. Mégsem mondanám magányosnak, tudva azt, hogy a hetvenes évek óta mi minden megszületett határon innen és határon túl, olyan alkotások, amelyek nagyon is rokoníthatóak ezzel a könyvvel. Azt azonban bízvást mondhatom, hogy ritka az a típusú világlátás és alkotó erő, ami Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna közös műalkotását jellemzi.
Szöveg és kép harmóniája és diszharmóniája – a küzdés és az elnyugvás, az alkotás öröme, mindez együtt van jelen abban a „félreértésben”, abban a kétpólusú összekapcsolódásban, bináris oppozícióban, aminek megszületésével mindannyian gazdagabbak lettünk.
