…Az igazságkeresők vonulata előtt látszólag nehezebb út áll (mint az érzéki festészet követői előtt), de ez egyben könnyebbséget is jelent: nem kell kötődniük, ha nem akarnak, a látványhoz. Látszólag teljes szabadságot élvezhetnek, de a pálya számukra is kötött. Az igazság keresésében nem áll rendelkezésre semmilyen mankó, csak az elkötelezett vonulás marad: kitartó hitben, akár a sültrealitásban kutakodva, lehántva egy-egy jelenség hagymahéj-rendszerét, el akarunk jutni magváig, ami nincs, monomániásan körözve a titok körül (Morandi). Vagy szárnyainak suhogását hallani az angyalnak, aki fogja a művész kezét és vezeti a papír, a vászon fölött (Klee)…

A visszatükrözők között is vannak, akik csapdába ejtik a transzcendenst, hiszen az esztétikum a teremtett világban Istentől származik, sokan vannak a határon állók…

Fátyol Zoltán: Akt környezettel, 1996–2009

…Érdemes a kiindulási ponthoz, az ős-művészethez visszalépni. Lehetetlen rekonstruálni a művészet születését, de levonhatunk néhány következtetést a természeti népek gyakorlatából. Ám biztos irányba nem igazít bennünket ez sem. Annyi kimondható, hogy a transzcendens megidézése, „meghívása”, az istenségekkel való kapcsolat vágya a kezdet kezdetétől programszerűen volt jelen abban a specifikus tevékenységben, amelynek révén megszülettek a művészetek… Az őskori hagyományban mindenhol, kivétel nélkül, az ember isteni eredetű lény. A rítusok egyféle visszacsatolást nyújtanak a természetfölötti hatalomhoz és erőhöz, amelynek az ember létét köszönheti.

Fátyol Zoltán: Gondolatok a festészetről, 2008

A dadogás alapvető emberi jelenség, amely az emberré válás kezdeteikor néhány egyéb mellett egy főemlősfaj privilégiuma volt. Mint atavizmus és mint a kollektív tudatban-emlékezetben őrzött élmény, hatalmas erőt jelent. Felbukkanása, akár töredékekben is reveláló hatású, utat jelez az ős-káosz, az ős-érthetetlen felől a szellem felé… A rajzolás és festés automatizmusa, a gondolkodás automatizmusa önkéntelen és áradó, vagy lassan folydogáló kapcsolatépítés a dolgok között… Egy birtokolt művészi kifejezési forma: beszélt nyelv, a kommunikálás egy lehetősége, de több az embernek ember által történő érintésénél. Pontosabban olyan érintés, amely a közöttünk lévő távolságon-azonosságon és feszültségen, az elfolyó időn átütve a legtávolabbi minőségeket fogja egybe.

…Töredékek, előbukkanva a múlt betemetett tenyérvonalaiból, rögök a mélységes árkok legmélyéről, vonaltörmelékek a kontúrjaikat vesztő formák végső lemeztelenedésének stációin… Keserű léptek nyomán jön a felismerés: egy világnyi hulladékhalom tetején taposunk a biztonságos tradíciók komfortérzete nélkül, lábunk alá egyszerre gyűrődnek a történelem roncsai és a jelen szédítő iramban termelődő hordaléka. Árva guberálók, kincskeresők vagyunk az idő tenyerének sorsvonalai fölé hajolva, a jelenből kilakoltatott homleszek, vagy a jövőből visszajáró, reményvesztett szerencsevadászok.

A Peremet tapossuk-e körbe-körbe járva, belekapaszkodva egy-egy kiálló csonkba, támaszt keresvén, vagy a Centrum felé törünk botladozás nélkül, oda, ahol minden egységben van? (Aki tudja, hogy mit jelent egyik és másik, annak nem lehet kétséges, hogy merre menjen: végtelen köríven, vagy a kör sugarán egyenesen a középpont felé törve.)

Fátyol Zoltán: Kariatidák (kiállítási enteriőr), 2014

Ki lehet-e térni ma e kérdések elől? Meg lehet-e úszni hosszas meditációkat, a vagy-vagy kételyeket, amelyek az üresség állapota és a munka közé ékelődnek?

A válaszok maguk a munkák, jelzik az irányt, amerre a művész megy Perem és Centrum között, de az idő tenyérének vonalait is felmutatják, tükör által, vagy színről-színre: foncsor mögül sejtetve lenyomatuk, átvezetve az árkokat a művek felületére. Minden a Centrum felé haladva nyeri el végső formáját és körvonalait.

…A kariatidák archaizáló formát mutatnak, testük redukált, stilizált ágyékkötőjük áttört rés. Karjuk jelzésszerűen sincs, inkább mitologikus alakok jeleinek tűnnek: talán hérosz-árnyak, vagy lecsupaszított ember-figurák. Átlátszó, vastag plexilemezt tartanak fejükön (a víztiszta anyag messziről nem is látszik). Az eget, a mennyboltot, az univerzumot, vagy a semmit tartják. Ezt az asszociatív mezőt megérzi a néző, hiszen a figurák közé lépve maga fölött továbbra is az égboltot látja, de egyszerre fölfedezi a plexibe gravírozott negatív tenyérformákat a magasfényű fémlemez két oldalán. Felfelé tekintve és kezeit a negatív formákba helyezve meglátja az arcát.

A munka üzenete: légy társa a kariatidáknak, s ezzel a gesztussal élj át egy kozmikus élményre emlékeztető érzetet úgy, hogy a köznapi térből átlépsz a kariatidák univerzális terébe. A kariatidafigurák arányrendje, egymástól való távolságuk, magasságuk – a rögzítő fakockákkal együtt – modulra emlékeztet, az egyetemességet sugallva. A befogadás intellektuális, személyes folyamata ily módon egyet jelent a munkával való – időleges – eggyé válással. A közösségvállalás érzete, a „minden és mindenki egy” herakleitoszi „hen panta einai”-élménye is jelenvaló lesz. Az önismereti élmény az önképpel (tükörképpel) való szembesülés az „égbolt tartásával” a József Attila-i felszólítás: „a mindenséggel mérd magad!” egyféle közvetítése.

…Ha komolyan vesszük az élet = művészet klasszikusnak mondható tételét, és rávetítjük az utóbbi negyvenezer évre (miért ne tehetnénk? az elmúlt század szívesen vonatkoztatta felfedezéseit a történelem egészére), a természet átalakításának folyamatát egyetlen hatalmas land art akciónak láthatjuk. Az első fa kivágásától a völgyzáró gát építéséig mintha mindenben a művészkedő ember nyilvánulna meg a tantétel folytatásának értelmében: mindenki művész.

Művészetteoretikusok hosszú időn át axiómaként kezelték az elképzelést, és közvetítették-sugalmazták az egymást követő művészgenerációknak. Tegyük hozzá, hogy a pillanat és a hely, amikor és ahol a tanítás megfogalmazódott (Joseph Beuys karizmatikus művész-sámán máig ható életműve egyik alaptételeként a II. világháború utáni Nyugat-Németországban), hitelesítette a gondolatot, és az megkérdőjelezhetetlenné vált.

De másutt kiürült, hasznavehetetlen játékszerként képtelen eredményeket produkált, s minél inkább igyekezett egy-egy művész megfelelni a vezérelvnek, annál képtelenebb lett mutatványa. Szerencsére az alkotók java része átlátott a szitán, és a legkülönbözőbb (metafizikai) csavarokat helyezte el ötleteinek és munkáinak szerkezetében, hogy elkerülje a leselkedő csapdát. Egy visszfénykultúrában (amilyen a mi kelet-közép-európai kultúránk döntő hányada is) ez nagy feladat, és komoly energiákat követel a művésztől. Elég egy rossz mozdulat, egy kábult hangolódás a nagy trendekre – némi számító, félreforduló sandasággal keverten –, s máris sötét verem alján találhatja magát.

Fátyol Zoltán: Épületelemek kariatida-figurával, 2008

Talán a land art… Népszerűsége töretlen a kortárs művészet konceptuális vonulatában, bár nem művelik túl sokan. Akiket foglalkoztat, nem kirándulásnak szánják, nem egyszerűen megmerítkeznek a természetben, hogy utána – kissé tisztult tüdővel – visszatérhessenek a civilizáció áldásaihoz és a nagy áramlatok gyakorta unt, de biztos medréhez.

Talán a land art… Ott azonnal látszik, hogy az élet nem művészet, a csordát legeltető pásztor pedig nem művész, ha mégoly zárt rend (koncepció!) szerint terelgeti is teheneit. Mégis, a természetben és a természetből élő pásztor meg a tájban dolgozó művész szemléletében több azonos vonást találunk: számukra a természet partner és nem rabszolga. Nem keverik össze az életet a művészettel. Amit elvégeznek: a munka fontos, a talpon maradás; pásztornak a csorda, a művésznek a tereletlen gondolat.

Igen, talán a land art.


Galéria > Fátyol Zoltán munkái