Nem tudom
Nem tudom, mi az az emberiség,
és hogy kell őt szeretni. Nézni,
hogy melyikünk ketrece jobb?
Szótlanul tűrni a mindennapi
gyalázatot, a szó csodás szaporítását,
eltolni magunktól az ingyen kegyelmet?
Nehéz egy embernél többet megszólítani,
és látni mindenkiben a képmást.
Olyan csendes a tér a zsibvásár után.
És olyan magányos az eldobott szemét.
Kilépsz a sorból
Kilépsz a sorból. Felmondod a szerződést,
a leckét. Mindig van, aki táncol a fejedért.
Mindig van egy fényesre nyalt tálca.
És valahogy mindig előkerül az a kés.
Minden versnek múzsája van
Minden versnek múzsája van,
és mindegyiknek túl kevés.
Mert a vers a legnyersebb élet.
És az élet nem metafora.
Nem tudom mi. Talán ő tudja.
De amire bontjuk, az nem
újrahasznosítható. Talán
az örökség. Talán a szemét.
Minden vesszőben
Magot adtam, vagy növényt, nem tudom.
Talán mindkettőt. Talán egyiket sem.
Egy sejt is sejtelem. És növekedni, félelem
nélkül több mint tíz meg nem írt regény.
Életiskola a határon.
Minden vesszőben halálfélelem.
