Írj új várost
Nézed, amint lassan széthullik a város. Az égbolt
ólomsúlya lenyom. Sárban taposol, mig a rozzant
utcákat járod. Rosszkedvvel bámulod itt a
hámló házfalakat, lövedékek ütötte sebekkel.
Nem csak a város hullik most darabokra körötted.
Alkoss és a szavak masszív tégláibol építs
várost, ércnél is maradandóbb verssoraiddal!
Írj új várost, tengeri széllel, kis kikötővel,
hol körben lebegő hegyek őrzik csendben az öblöt,
és fent Van Gogh kékje az égbolt nagy kupolája,
s ősszel furcsa rozéaranyos színt ölt fel az este!
(Épp olyan ez, mint nyáron, a hűtött bor poharadban:
nézed, nézed a vastag párán át a rozéfényt.)
Várost, hol kanyarognak a macskaköves, kicsi utcák,
és friss hallal, könnyü borokkal várnak a kockás
abroszos asztalaikkal a vendéglők, s a közelben
szól egy zongora hangja a kávéház teraszáról,
s kőszínházában vár esténként a katarzis.
Hogyha világrendek hullnak darabokra, te írjál
hát a narancsfavirágok alatt születő szerelemről,
és egy városról, hol a régi az élet: ez áll majd
kétezer év múltán is a mostoha, kósza időben!
Onnan üzen majd egy könyv sárgult lapjairól ránk.
Ordas idők
Vannak az ordas idők, amikor jobb visszavonulni.
Rosszkedvből, meg az önként választott egyedüllét
és a közöny kormos, bontott tégláibol építsz
vastag kőfalakat. Körülötted ködben a reggel,
míg átkelsz kétszer, mobilodba merülve a sűrű
városon át, a bezárkózás masszív limesén túl.
Ám odabent, fáradt szemhéjad alatt pihenő táj.
Szép ölüket tárják fel a kék, lebegő hegyek. Álmos
páralepel bújtatja a búzavirág millió kis
szirmát: itt csak az égbolt tört darabokra. Az apró
égcserepek szétszórva hevernek a déli határban.
Lustán nyúlik a tó. Szél sem lebbenti a nádat.
Vannak az ordas idők, amikor jobb bent a karantén.
