A kor, melyben még nem éltem, de a Nagymamám igen, az én múltam is. Most már helyette is emlékezem rá.
Festményeimen, rajzaimon leggyakrabban megjelenő motívumok házak, kertek, kerítések, családok megidézett fényképei. A régi, fotópapírra előhívott családi képeket gyűjtöm, ahogyan a magam készítette digitális képeken összegyűjtöm a házak, kertek, kerítések „portréit” is.
Van-e valami közös a régi családi fényképekben és e személyes tereket övező elemekben? Minden családi ház, kert, kerítés, családi fénykép reprezentációként is szolgál életünk történéseinek, képeinek felmutatására. Üzennek, mesélnek kultúránkról, ízlésünkről, saját magunkról.
Amióta a fényképezés szinte minden háztartásban általánosan elérhető, e képek gyakori témái a családi asztal, otthon, kert, ház. A képek mesélnek hasonlóságainkról, különbségeinkről, személyes történeteinkről, elválaszthatatlanul kapcsolódva a korszakkal, melyben születtek.
A motívumok keresésénél a fotók összegyűjtése mellett számomra a gyűjtés másik módszere a séta. Nézőpontom a festőé, mely csak közvetetten tartalmaz történeti, néprajzi, vagy antropológiai szempontokat. Képeimen keresztül azt is vizsgálom, hogy a saját tekintetem, figyelmem, s vele az emlékezetem tud-e egy önálló fenomén lenni? Ha igen, hogyan kapcsolódik össze a képzelettel és az asszociációkkal? Számomra az összekapcsolódás módja a festészet eszközével egyfajta asszociációs és vizuális képi mesélés, ahol a családi történetek elemei vagy a történetek hordozói, a házak, kertek is megjelennek.
Személyes tapasztalatom alapján a kintről vagy kívülállóként a képekre, kertekre, kerítésekre tekintő szemlélőt könnyen egyfajta kizártság-érzés kerítheti hatalmába, melyet nem old fel a bekapcsolódó képzelet sem. Az imaginációval azonban teret kap a lehetséges, és a szemlélőben dolgozni kezd a kapcsolódási vágy is. A kapcsolódás alapja a közös emlékezet, és a vágy egymás történeteinek megismerésére.
A felderítésre váró képek, töredékes történetek terepén, ahol a homály és derengés elmossa az éles körvonalakat, tovább építkezik a képzelőerő.
Amikor ismerős környezetben munkál a képzeletünk, és sokadszorra hallgatjuk meg a történeteket, melyeket a családi emlékezet őriz a megszületésünk előtti időkről, szintén jelen van egy távolság, mi több, kizártság. Ebben az esetben ez a kizártság olyan, mintha átlátszó, vagy még inkább, áttetsző falú házba próbálnánk benézni, belesni, melybe azonban bemenni mégsem tudunk. Mi látjuk az ott lévőket, de ők nem látnak minket, kint ácsorgókat.
Amikor egy ismeretlen család gazdátlan fényképalbuma kerül a kezünkbe, erősebb a kizártság-érzés, talán leskelődőnek, illetéktelennek is érezhetjük magunkat, mintha megzavartuk volna valakik privát szféráját. A képlapozgatás e kíváncsi gesztusában azonban van valami mélységesen emberi is: ha nem akad, aki nézze a képeket, újra elvesznek, mert a nézés és a kutató kíváncsiság tudja csak fenntartani velük a kapcsolódást. A gazdátlan családi fényképalbum egyszer már elveszett, a család valahogyan elválasztódott e tárgyi emlékétől. Az album nehezen felfejthető elveszettségének története néha töredékesen kiolvasható a képekről, kiegészítő szövegeiből. Nem mindig tudjuk meg, hogy miért nem leszármazottaknál vannak a képek, hogy ennek oka az-e, hogy már nem léteznek azok, akiknek a fotókon látható pillantásokat címezték, így többé nem tudnak emlékezni, vagy valamiért nem akartak emlékezni, esetleg nemtörődömség, érdektelenség áll az elveszettség mögött.
A papírképek korából fennmaradt, albumba ragasztható családi fényképek miniatürizált mivoltjuk folytán is tárgyi metaforái számomra a mikrotörténelemnek. Ugyanakkor fontos relikviák az apró tárgyaink birodalmában, melyeket fiókokban, dobozokban gyűjtögetünk, vagy profán, de annál becsesebb kis családi oltárokon, üveg mögött őrizgetünk. Ezek a képek azért készültek, hogy megörökítsenek valamit, ezáltal mint tárgyak is megőrződjenek.
Magamban időkapuknak neveztem el a bedeszkázott ajtajú és ablakú, lakatlan házakat, a bontási terület előtt még álló régi kerítéseket. Itt a kizártság mint érzés és mint fizikai valóság is jelen van, ugyanakkor pedig a betekintő képzelet számára bejáratot, mi több, invitálást is jelenthetnek.
A házakon, épületeken egy-egy régi felirat, reklámtábla utal a valaha ott élt emberek mesterségére, fogyasztási szokásaira, habitusára, ízlésére. Korunk reklámtábláinak, feliratainak együttállásai időnként különös együtteseket alkotnak a korábbi időszakokból itt maradt házakkal, öreg kertekkel, kerítésekkel. Jelenünk egy furcsa képe: a takaros fakerítéses vidéki kockaház kertjéből egy óriásplakát kiabálja üzenetét az arra járóknak.
A kerítésen innen és túl, a kertek szemlélésekor is a kint és bent viszonyának dinamikája dolgozik. A kerítések is kettős természetűek. Védenek és határolnak, elválasztanak és találkozásra hívnak.
A kertek leginkább olyan terek, ahol a rendezettség és a természetes növényi burjánzás vívják néma harcukat. A rendezettség a kert ápolójának örömére szolgál, de „mutatja” is magát, a sokszor nehéz, szorgalmas munkát és a szépség szeretetét dicsérve. Nem véletlenül kerül az udvar elejére a virágoskert, hátulra pedig a kevésbé mutatósnak ítélt rész. A ház melletti kerthez hasonlóan a nagy, vad kert, a természet is akkor tud teljességében, „egészségében” megjelenni, ha vigyázunk rá. Ha csupán elsöpörjük a szemetet a portánk elejéről, akkor valójában nem tettünk rendet.
A földi kert is, mint az égi kert mása, az időtlenség és az idill helyszíne lehetne, mégis az egyik legerőteljesebb képű memento mori is egyszerre. A kerítések kis, zárt kertjei még sokáig őrzik egyre elvaduló, felbomló formáikat. A kert túlél minket.
Amikor már kerítés sincs, se épület, se zártság, se intimitás, se védettség, se telekhatár, az egykor volt kert beleolvadna a természetes növényzetbe, egy sor piros tulipánt veszünk észre a sűrű vadvirágos területen, hűségesen emlékeztetve minket a kezekre, amelyek ápolták őket.