A rendszerváltást mintegy tíz évvel követte a MÚOSZ Karikaturista szakosztályának újraélesztése. Az új karikaturista nemzedék korábban nem is nagyon ismerhette az újságíró-szervezetet, hiszen az egykori szakosztályban is létezett az a „védelem”, ami a Ludason belül is a külső, új tagokkal szemben. Az egykor a Goldbergerben érdekképviseleti-szakmai csoportnak indult fiatal karikaturisták köre ekkorra felbomlott, tagjai már túl voltak a Ludas megszűnésén. A karikaturista amúgy is bezárkózva, otthon, egyedül alkot, néha egy kis sörözésre összejönnek páran, jól érzik magukat egy belvárosi kocsmában Rau Tibor, Jelenszky László vagy Gyöngy Kálmán körül, és ha páran együtt voltak, búslakodtak egy kicsit azon, hogy nincs egy szatirikus lap, ahol megjelenhetnének. Néha konkrétabb elképzelések, szponzorálási ötletek is sörbe fulladtak.

A Magyar Kultúra (ma már nem létező) Házának munkatársai a Várban Császárral, Tettamantival, Békési Joe-val együtt szerveztek az ezredforduló előtt egy nagy karikatúra-seregszemlét, a Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivált, melyet több mint tíz évig, 2009-ig évente újra megrendeztek. E sorok írója ezekről az időkről már szemtanúként tud beszámolni. Ezen a várbeli szakmai találkozáson 1999-ben született meg az elhatározás a szakosztály újjáalakításáról. A régiek közül is többen eljöttek az alakulásra a MÚOSZ Bajza utca sarkán álló palotájába, ott voltak a már megszűnt üzemi lapok rajzolói is, és az újak, a fiatalok is. Az alapító levelet 28-an írták alá, később a szakosztálynak már mintegy 50 tagja volt. A szakosztály elnöke Fábry János lett, majd egy év után Békési József (Joe), ám az amúgy nehezen mozduló tagsággal egy összejövetel vagy egy kiállítás megszervezése is embert próbáló feladat volt. Lemondását követően jelentkező nem lévén 2002-ben csak egy átmeneti időre akartam elvállalni az elnökséget, hiszen erre a posztra inkább egy ismert, emblematikus elnök illett volna, én viszont közgazdászként és szervezőként együtt tudtam tartani a társaságot, azóta pedig el sem engednek. Lassan karikaturistaként is elfogadtak…

Az alapító levelet és az alapszabályt is megfogalmazó Császár Tamás a MÚOSZ Karikaturista szakosztályának egy komolyabb belső vitája után fogott hozzá egy olyan haveri-baráti szálakkal is egymáshoz kötődő társaság összehozásához, csoporttá formálásához, amelyik kissé távolabb a napi sajtómunkáktól, de nem elszakadva a karikatúrától integrálódik a képzőművészetbe, egyúttal a képzőművészet szatirikus látásmódját képviselőket is integrálja a sajtókarikatúránál szélesebben értelmezett karikatúrába. A KOKSZ-műhelyben a „hagyományos” karikaturistákon kívül van grafikus-, festő-, szobrász- és plakátművész valamint webgrafikus is. Az idősebb és kevésbé idős művészek mellett a fiatalokat olyan tehetségek képviselik, mint Varga Zsófi, Fazekas Levente vagy a Párizsban élő Császár Makina.

A KOKSZ megalapítása azt is jelentette, hogy eltávolodunk a „pesti humortól”, vagyis az elsősorban verbális humortól, vicctől, ami a kabarékban, de a magyar karikatúravilágban is sokkal inkább elfogadott volt, mint a csak képek által közvetített, ezáltal áttételesebb humor. A MÚOSZ-beli belső vita is erről az integrációról szólt. Tamás ebben a vitában nagyon élesen elhatárolódott azoktól a megélhetési karikaturistáktól, akik szerinte a giccsel, ízléstelen, olcsó poénokkal álltak be abba az ellenkultúrába, amit a konzervatív politikai erők ma is támogatnak (diktálnak).

A vitát nem követte szakadás, a szakosztályt sem hagyta el egyelőre senki, csak néhányan a Stalker (így neveztük Császár Tamást) körül állók szakosztályt alakítottunk a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségén belül KOKSZ-műhely néven (a betűszó: KOrtárs Karikatúra és SZatirikus művészeti csoportot takar). A szakadás később, 2012-ben következett be, elsősorban emberi gyengeségek és gondolkodásbeli különbségek okán már a karikaturista körökben is a normális vita helyett felvillanó politikai gyűlölködés törésvonalán.

KOKSZ-kiránduláson Kőszeg Ferencnél, Kemény György szekkója előtt

A mai MÚOSZ Karikaturista szakosztályáról tehát 2012 óta mondhatjuk el, hogy megy a maga útján, most már egyedül szervezi évente az egyetlen komolyabb hazai karikatúrapályázatot, a Kétfilléres-díjért (már nincs meg a 93-ban alapított Brenner-díj), melynek katalógusát 2003-tól nyomtatásban vagy online kiadásban adja közzé. A szintén a MÚOSZ-ban létező Magyar Karikatúra Művészeti szakosztállyal semmi kapcsolata nincsen, és a Karikatúra Szövetséggel – mert ilyen is van, ha működni nem is látszik – sem sokkal több. Nincs bejáratott kapcsolatunk azokkal a magányos farkasokkal sem, akik szervezeteken kívüli, sokszor ismert, jó nevű karikaturisták, és sajnos külföldi, nemzetközi szövetségekkel, szervezetekkel sem – talán a szlovákokkal tartott laza kapcsolat kivételével.

A KOKSZ-műhely már Császár Tamás, majd röviddel ezt követően Kaján Tibor halála után nem tért magához, mikor pedig Tettamanti Béla – aki mellesleg a KOKSZ elnöke is volt – elment, föl kellett tenni a kérdést, hogy megmaradjunk-e. Hát most itt tartunk…