A „kedvenc” kifejezéssel mindig hadilábon álltam. Rendkívül nehéz egy halmazból kiválasztani azt az elemet, amely adott pillanatban leginkább kedves az ember számára. Főként azért, mert egyfolytában érkeznek újabb tapasztalatok, az ember lelki-spirituális állapota változik, attitűdje módosul, kedvét befolyásolja, hogy bal vagy jobb lábbal kelt-e fel, fáj-e a feje és a foga, vagy sem, szerelmes-e éppen, vagy feledni kívánja a múltbeli szerelmet.

Ezt azért fontos leszögezni, mert Városkutató csapatunk (Izsák Éva, S. Nagy Katalin, Békési László és jómagam) egy éve tartó városesszé-sorozata elérkezett abba a stádiumba, amikor kedvenc európai városunkról írhatunk. Tehát a jelenben, 2021 tavaszán személyes városi preferencialistám csúcsát Bosznia-Hercegovina fővárosa, Szarajevó foglalja el. A választás indoka egyszerű: 65 ország több száz városában utazgatva mostanáig itt részesültem mind minőségben, mind mennyiségben olyannyira meghatározó élményekben, amelyek személyiségfejlődésemet alapvetően és végérvényesen megváltoztatták. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a sors is úgy kívánta, fontos életesemények – legyen azok tragédiák vagy nagy örömök – idején tartózkodjak a városban, így akaratlanul is a lelki hullámvasutazás szimbóluma lett Szarajevó.)

Másfél évtizede, még egyetemistaként jártam először a Balkánon. Megkockáztatom, lelkem kis szeletét ott is hagyhattam, ugyanis azóta csillapíthatatlan késztetésem van a térségbeli utazgatás iránt. (Igen, ez addikció, ám büszkén vállalom.) Megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek a balkáni népek, a kulturális sokszínűség, a városépítészet, a zene, a filmművészet, a gasztronómia, az utcai életképek (nem sorolom tovább) iránt. Ha pedig olyan várost kell említenem, amely a balkáni „életérzés” kvintesszenciája, rögvest Szarajevó a válasz. Tehát Szarajevó a Balkán – mint természetföldrajzi és szociokulturális régió – szimbóluma is.

A városélményektől általában azt várom, amit egy műalkotástól. Gondolkodásra késztessen, zaklasson fel, hívjon elő rég elfeledett vagy elfeledettnek vélt élményeket. Nevettessen és ríkasson, emeljen fel és törjön össze. Az utazás ne érjen véget a város fizikai elhagyásával, helyette tartson ki. Heteken, hónapokon át hurcoljam magammal a város látványát, a vircsaftok hangulatát, halljam lefekvéskor a hangokat, lássam a helyiek vizslató tekintetét. Szarajevó mindezt megadta és megadja, bármilyen évszakban, bármilyen lelki-szellemi állapotban érkezzek oda. Természetesen erre rá lehet segíteni: például most, hogy Szarajevóról írok, a Baščaršija bazárban vásárolt vörösréz dzsezvámban készítettem egy kardamomos kávét. Azt iszogatom, közben folyamatosan áradnak felszínre az utazási élmények. Élénkek és színesek.

A hosszú (személyes) bevezetés után a városról. Általánosságban.

A kora újkortól kezdve a ’90-es évek elejéig a gyors ütemű városfejlődés szimbóluma volt Szarajevó (jelentése palota udvara). Aztán az 1992 és 1995 közötti ostromot követően mélyen sztereotipizált településsé csökevényesedett. A halál, a fenyegetettségérzés, az egymás iránti gyűlölet városa lett. Ezt a pszichológiai béklyót lassan vetkőzi le magáról. Sőt, meg merem kockáztatni: az én életemben talán soha nem fogja teljes mértékben levetkőzni.

Kevés olyan európai város van, ahol több száz éven keresztül négy vallás (iszlám, római és ortodox kereszténység, valamint zsidó) templomai olyan közel helyezkedtek el egymáshoz, mint itt. Már az oszmán időszakban megengedték a Spanyolországból menekülő szefárd zsidók, illetve a tengerpartról érkező keresztény kereskedők számára a letelepedést és gazdasági tevékenységet. Évszázadokon keresztül a vallási tolerancia – ezzel összefüggésben pedig az egymás kultúrája iránti tisztelet, elfogadás és az újító hatások megismerésének igénye – jellemezte a lakosságot. Többek között ennek (is) köszönhető, hogy a település a XIX. század végén Földünk egyik leggyorsabban fejlődő, legmodernebb városaként létezett a Balkán-félsziget szívében, a Dinári-hegység kétezres hegycsúcsai között. Előbb közlekedett villamos az utcákon, mint Bécsben, ugyanis a Monarchia idején a Császárvárosba tervezett ló-vontatta villamosokat itt tesztelték. 1885-ben. Ehhez hasonlatosan előbb építettek ki vízvezetékeket, mint Bécsben. Az ittenit tekintették az osztrák fővárosi rendszer mintájaként. A világon itt használtak először villanyvilágítást mecsetben. A poszt-jugoszláv térség országai közül itt jelent meg először a kulturális célzatú csoportos turizmus. A felsorolás folytatható…

Piac Szarajevóban (Fotó: Chris Spencer-Payne; forrás: Pixabay)

Szarajevó már a XVI. században is a dél-európai térség egyik legfejlettebb (és Isztambul után a második legnépesebb) városa volt. Ekkor épültek többek között a Gázi Husrev bég- és a Császár-dzsámik, a fedett bazárok, a karavánszerájok és medreszék. Majd 1878-ban az osztrákok annektálták a térséget, és presztízsügynek tekintették Szarajevó metropolisszá fejlesztését: iskolákat, könyvtárakat, múzeumokat, művészeti akadémiát alapítottak, és a kissé avítt oszmán épületek helyére közép-európai stílusú palotákat emeltek. Ennek a fejlődési útnak az I. világháború vetett véget, amely kitöréséhez a város mai napig legfontosabb turisztikai attrakciója, a Miljacka folyó fölött átívelő Latin-híd mellett történt incidens vezetett. Papíron. (Itt gyilkolta meg 1914-ben Gavrilo Princip szerb anarchista az osztrák trónörököst és feleségét.) Ezt követően megkezdődött a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság/Jugoszláv Királyság, végül a jugoszláv kommunizmus korszaka. A város stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően mindegyik államalakulat keretein belül kiemelt szerepkörrel bíró regionális székhely maradt, megtartva kulturális sokszínűségét, megmaradva a balkáni idegenforgalom fontos csomópontjának. Szarajevó jelentőségét szimbolizálja az 1984-es Téli Olimpiai Játékok, amellyel rögvest a globális jelentőségű városok elit csoportjába került.

Szarajevó Jugoszlávia felbomlása és az ezt követően eszkalálódó balkáni etnikai konfliktusok szimbólumává is vált. A város neve elválaszthatatlan a XX. század egyik legkegyetlenebb ostromától. (Összehasonlítás gyanánt: háromszor hosszabb ideig tartott, mint Sztálingrád ostroma, és egy évvel tovább, mint Leningrádé.) 1992. április 6-án kezdődtek a harcok, amikor a jugoszláv néphadsereg katonái blokád alá vették a várost. Ezt követően közel tizenötezer ember vesztette életét (köztük 1500 gyermek). Elzárták a város víz-, gáz- és áramellátását, a civil lakosságot pedig igyekeztek kiéheztetni. (Erről szól Kovács István Ostrom című, 2018-ban megjelent rövidfilmje.) A város folyóvölgyben fekszik, körülötte 1500–2000 méter magas hegykoszorú. Innen lőtték éjt nappallá téve a települést. Nem maradt sérülésmentes épület az ostrom végére. Kórházak, gazdasági és politikai épületek, kommunikációs központok estek áldozatul a harcoknak. Az ostrom szimbóluma Bosznia-Hercegovina Miniszteri Tanácsa 25 emelet magas toronyházának felgyújtása és napokon át tartó tüze volt. A ’90-es évek fordulóján közel 450 ezer fős város lakosságszáma 100–150 ezerrel csökkent. (Egy évtizedet kellett várni, amíg ismételten rendeződtek a demográfiai viszonyok.) A mai napig nem lehet úgy végigsétálni egy szarajevói utcán, hogy a jókedvűen játszadozó gyermekek, az elszáguldó nyugati luxusautók (Balkán-szerte státuszszimbólumok), az elegáns ruhákban korzózó helyiek feje fölött ne lássuk a háború fenyegető nyomait. A város épületeinek kétharmada máig mementó. Az értelmetlen pusztítás, a békés társadalmi együttlétet felborító politikai tusakodás szimbóluma. Hiába az 1995 óta tartó (mesterségesen fenntartott) törékeny béke, az ország és maga Szarajevó is puskaporos hordó – Jugoszlávia felbomlása óta.

Háborús mementó, háttérben szállodával (Forrás: Pixabay)

Végezetül néhány számomra fontos tény a várossal kapcsolatban.

Villamosok: Hét vonalon összesen 95 villamoskocsi közlekedik. Szinte mindegyik más színű, formájú, és különböző hangon siklik a síneken. Ehhez a sokszínűséghez szomorú történelmi magyarázat szükségeltetik. A város ostromakor a villamoskocsik nagy részét barikádként használták, így többségük elpusztult. Még a délszláv háború hónapjai alatt, 1994-ben, egy rövid tűzszünet idején, vakmerő próbálkozásként elindították a villamosközlekedést. A romhalmazzá lőtt város utcáin végigdöcögő villamos a háború végének reményképét vetítette elő. A Daytoni Egyezményt követően számos város ajánlotta fel saját villamoskocsi-flottájának néhány darabját a szarajevóiaknak, hogy ismételten helyreállhasson a közösségi közlekedés tradicionális fajtája. Így a villamos is szimbólummá vált. Egyrészt a lakosság kulturális sokszínűségének, másrészt a város újjászületésének, élni akarásának, példátlan lelki erejének szimbólumává.

Szarajevó rózsái: Gyönyörű név, mégis a gyilkosság, a kegyetlenség, az embertelenség szimbóluma. 200 darab emlékhely, ahol a beton repedéseit piros színű műgyantával töltötték ki. Ezek felfeslett rózsabimbókhoz hasonlítanak, innen a névadás. Azokon a köztereken találhatók, ahol az ostrom idején felrobbant lövedékek minimum három ember életét követelték.

Kultúrák találkozása versus kultúrák ütközőzónája: A Ferhadija az Óváros főutcája. Itt érezhető legplasztikusabban a település kulturális változatossága, az építészet drámai változása miatt. Több száz méteren keresztül az utcafrontot döntően a Monarchia idejében épült bérpaloták határolják. Majd hirtelen váltás. Átmenet nélkül az iszlám építészet remekei között lehet sétálni. Ceruzavékonyságú minaretek, harsány kofáktól hemzsegő oszmán bazár, fehérre meszelt falú, agyagpalával fedett tradicionális balkáni épületek, sebilj (közkút) több tucat, vízre szomjazó galambbal, réz- és aranyművesek, tenyérjósok. Szempillantás alatt utazhatunk az időben több évszázadot, a térben több ezer kilométert. A sétálóutca kövezetében pedig a következő felirat: Sarajevo Meeting of Cultures. Ez lett a városimázs lényegi eleme történelmi idők óta. Multikulturalizmus: kultúrák, amelyek egymás mellett élnek, és egymást élni hagyják.

Kávéházi kultúra: Szarajevó a világ kávéházi kultúrájának egyik bölcsője, ugyanis 1534-ben (közel fél évezrede!) nyitotta meg kapuit a város első kávézója. (Ez Földünk második legidősebbje, az elsőt néhány évvel korábban Isztambulban alapították.) A kávé a boszniaiaknak nem ital, hanem rítus. Hagyomány. Kapcsolat múlt és jelen között. Az együvé tartozás és a derűs közösségi lét szimbóluma. Annak ellenére, hogy a méregerős olasz eszpresszó és a rózsaszín gumicukrokkal teleszórt karamellízű cappucino egyre népszerűbb, a tradicionális módszerrel készített boszniai kávé (bosanska kafa) iránti igény tartja magát. A helyben, ósdi eszközökkel lösz finomságúra őrölt feketekávét rézedényben készítik (autentikusan felforrósított homokban), majd aprólékosan díszített findzsákba töltik. A csészéket iszlám motívumokkal díszített réztálcán szervírozzák, mézédes sütemény társaságában. Közel-keleti hagyományokhoz híven szegfűszeggel, kardamommal, fahéjjal és gyömbérrel ízesített kávé is kérhető.

Emir Kusturica: A Balkán leghíresebb filmrendezője 1954-ben Szarajevóban született. Boszniai muszlim család sarja, viszont szláv ortodox gyökerekkel rendelkezik. Emellett antiklerikális, ugyanis apja – annak érdekében, hogy érvényesülni tudjon a Tito által kiépített jugoszláv kommunizmusban – lemondott hitéről. Az ő szájából hangzott el az eddigi legérzékletesebb hasonlat Szarajevóról. Úgy véli, a városban (és a Balkánon) bármi is történjék, arra a drámai műnem mindkét válfaja párhuzamosan, egymást kiegészítve jellemző. Elég megnézni filmjeit (Macskajaj, Cigányok ideje, Underground, Arizónai álmodozók, Az ígéret szép szó stb.). Egyszerre komikus, a néző rekeszizom-fájdalomig kacag, ezzel egy időben folyik a könnye a történet mélysége, a méltatlan emberi sorsok látványa, a tragédiák sorozata miatt. Szarajevó is erről szól. Lelki hullámvasutazás. Az utazót megmosolyogtatják a közízlést nélkülöző, giccses kávézó-enteriőrök, az utcára áradó hangzavar, az intenzív gesztikuláció. Emellett látja a háború nyomait, a helyiek tekintetébe mélyen belerévedve pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni a mély szomorúságot. Nincs olyan lakos a városban, akinek közeli hozzátartozója ne halt volna meg, akinek otthonát ne pusztították volna el, szeretteit ne űzték volna távolra. Ebben a városban mindenki érintett, mindenki lelkét szétszaggatták. 25 év nem sok idő. Egyre haloványabban, ám az ostrom borzalmainak emlékei felszínre törnek.


Kedvenc városokról még:

> Izsák Éva: Újrakezdés és átmenet Afrika és Európa között – Knósszosz

> Békési László: Ahová csak zarándokolni lehet – Ótátrafüred

> S. Nagy Katalin: Kedvenc múzeumaim – Bázelben és Bernben