A kert végében ások, a ház falán lógó csupasz villanykörte halvány fényénél. Csendes az angol kisváros, csak azt a tengerzúgásra emlékeztető zajt lehet hallani alig hallhatóan, ami a közeli autópálya felől vibrál folyamatosan. Olyan hangon roppan a föld, ahogy a ruha szakad, rögök gurulnak ki egymás után a fűre a sírból.
Sötét pulóveremben hirtelen lehasalok, kapucnim fejembe húzva, remélem a szerszám nem csillan meg a holdfényben. A házból mogorva öregember botorkál elő, fiatalabb társa támogatja, ő John, akivel együtt dolgozunk a konyhán. Mikor az aggastyán visszamegy, frankón látom, hogy tolja maga mellett az oxigénpalackot. Kemény figurák ezek itt a külvárosban. A haver feltartott hüvelykujjával jelzi, tiszta a levegő, vigyorogva megcsóválja fejét, végül eltűnik a fűtött lakásban. Szétnézek, mellmagasságban masszív kőfal határolja a telket, a közelben épületek derengenek a félhomályban, olyan, mint egy horrorfilm. Éjfél felé jár, metsző hideg szél fúj. Hullagyalázás, amit művelek, de muszáj. Ha nincs koponya, nincs nő.
Nehezen haladok, a föld kőkemény, gyökerek szőtték át a talajt. Egy bányaló maradványait keresem a sötétben. John felmenői bányászok voltak, velük gályázott ez az állat is, szolgálata jutalmául kapta előkelő fekhelyét. Sok kedvenc elmondhatja magáról, hogy a kertben földelik el, de fejfa, halom, meg körbe díszítve, na azt már kevesen.
Most megállok kicsit, izzadt homlokom hűti a szél, a haver persze bent iszik a jó melegben. Tudom, a tegnapi rendrakással rontottam el a dolgot. A csajom megkért, vigyem el a szemetet, ha már úgyis otthon vagyok. Nővér egy kórházban, én pedig mosogatóként építem Angliát. A szabadnapjainkat sajnos nem sikerült még összehangolni, friss a kapcsolat.
Tudtam, hálás lesz a lány, gondoltam a megpakolt autóval robogva a szelektív gyűjtő felé. Elszakadt függönyök, beszáradt festékes vödrök, penészes ládák hevertek hátul. Határozott mozdulatokkal mindent bedobáltam a hatalmas konténerekbe, sokáig néztem a munkagép lenyűgöző fogait, beaprította az egészet. Nem tagadom, be akartam vágódni Marynél, megmutatni, milyen gyakorlatias pasit szerzett magának. A terv szerint pár nap múlva kirándulni megyünk, először letudva a kötelező ünnepséget a szülőkkel, ám onnantól kettesben a hegyek között az óriási házban. Csak azt felejtettem el, ő már előző este gondosan bepakolta a kocsit, az egyik csomagban a lókoponya lapult.
Képzeld, egy fuvarral elvittem az összeset, üres az autó! Látnod kellett volna, hogyan morzsolja szét azt a sok szemetet a gép, lehet, jelentkezek én is kukásnak, lelkendeztem az esti műszakjából hazaérkező lánynak. Arcán sötét árnyék suhant át, mosolya egy csapásra lehervadt. Ugye AZT nem dobtad ki?, kérdezte elfúló hangon, sikoltva. Azonnal tudtam, semmi esélyem megtalálni a csontokat, amiket valami maszkos dologhoz vittünk volna magunkkal a családjához.
Egyáltalán, miért olyan fontos ez, próbáltam megúszni a helyzetet. Mary mesélt korábban erről a walesi népszokásról. Olyasmi, mint a betlehemezés, csak itt egy lónak öltözött ember is vonul a társasággal, csillogó ékszerekkel, színes papírokkal feldíszítve. A szüleimnek fontos ez az ünnep, szólt hidegen barátnőm, és én őriztem a kellékeket. Ha nem szerzel szombatig egy csontvázat, elmarad a kirándulás, engem pedig innentől hagyj békén, húzódott el. Sok kacat volt, próbáltam menteni magam, de csak lemondóan ingatta a fejét. Aznap este a kanapén aludtam.
Másnap bánatosan mentem az étterembe. Reménytelenül kapargattam a tányérokról a maradékot, míg meg nem láttam Johnt. Ő karolt fel annak idején, itt az első angliai helyemen. A konyhán melóztak ugyan más magyarok is, de velük nem tudtam kijönni, hiába a közös származás. A munka nehéz, de elviselhető volt, és ha nem válogatós az ember, akkor az ételre sem kellett költenie. Még a nyáron mindannyian részt vettünk Johnnál egy kerti partin, akkor tűnt fel nekem a sír. Azt álmomban nem gondoltam volna, ennek jelentősége lesz a későbbiekben.
Gyorsan félrehívtam, kint dohányzás közben elmeséltem neki az egész történetet, mert megszületett fejemben a nagy terv, a megoldás. Tényleg pofonegyszerű, még ha elsőre furcsa is. Legnagyobb megdöbbenésemre John igent mondott, csak azt kötötte ki, a végén temessem vissza a földet, ahogyan találtam, akkor senki sem fogja firtatni. Záráskor elindultunk a házhoz, már besötétedett. Megbeszéltük, amikor odaérünk átugrok a kerítésen, a fészerből kiveszek egy ásót, majd szép csendben hozzálátok a műveletnek. John közben szóval tartja az öreget, én pedig, ha végeztem, csendben, mondhatni angolosan távozom. Marynek gyorsan írtam egy üzenetet, „hajnalra lesz koponya”.
Most pedig itt, a félhomályban szenvedek, hál istennek fagypont felett jár éjszaka is. Kitartóan, tempósan dolgozok, mint egy sírrabló, de hát az is vagyok. Nem fázom, sőt izzadok, de nem érdekel, hogy a szemembe csorog. Hamarosan úgyis hazamegyek, és minden rendbe jön. Egyre mélyebben járok, végre valami kemény, fényes tárgyon koppan a fém. Győzelem, elértem hát a dögöt, szerencsére nem temették mélyre! Nagyjából lemosom a cupákot, majd a hátizsák mélyére süllyesztem a zsákmányt. Visszatemetem a földet, nyoma se marad az egésznek. Az ásót gondosan megtisztítom, visszaviszem a helyére, egy lendülettel átugorva a kerítésen ismét az utcán állok. Ekkor veszem észre, Mary üzent: „Drágám!!! a holnapi buli lefújva, a hegyekben havazik!!! Mégse kell a ló!!! Ezt megúsztad!!! I Love you!!!” Elkezdek nevetni, még a csontok is csörögnek a hátizsákban. Ekkor egy erős kéz nehezedik a vállamra, reszelős hang üvölt a fülembe. Mit csinálsz te itt? Hé, srácok, gyertek csak, ez a perverz kirabolta Szélvész sírját. A környéken fények gyúlnak.
