A Baján született művész ötéves sincs, amikor szüleivel átköltözik Dunaújvárosba. Itt olyan kollégák tanították, mint Birkás István és ifj. Koffán Károly. A biztos szakmai alapokat 1981-es svédországi emigrációja után a Stockholmi Iparművészeti Főiskola Alkalmazott Grafikai Tanszékén fejlesztette tovább, míg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a budapesti Képzőművészeti Főiskola Festő szakán Gerzson Pál és Tölg-Molnár Zoltán segítségével teljesítette ki. Akkorra már annyira kialakult a művészeti/grafikai/festészeti világképe, hogy hagyták, járja a saját útját. Az alakrajz és a grafikai sokszorosítás professzionális elsajátítása után mestere lett az olajfestésnek és a papírmerítésnek is. Az utóbbit annyira megkedvelte, hogy 1999-ben a Budai Papír Manufaktúra egyik alapítója lett.
Anyaghasználata igen változatos, például olaj, sima és színezett homok, műgyanta, anilin, kréta, grafit, gitt, enkausztika, de a képtérbe applikálva találhatunk akár füvet és zabot is. Koloritása dübörgő. Formarendszere az absztraktba hajló, elnagyolt, jelzésszerű, emblematikus ábrázolás mellett lehet az informel hagyományait követő, kalligrafikus, gesztusokból építkező. Stilárisan nagy utat járt be: a figurális/ábrázoló reprezentációtól jutott el az akciófestészeten keresztül az absztrakt tájképfestészetig, a lírai absztrakcióig, az elementáris, a lélek rejtett bugyraiból előtörő/kikívánkozó gesztusfestészetig.
Balla Attila: Nágá, 2014
Szellemi elődei, eltávozott és még élő kollégái között megemlíthetnénk Soulages és Tapies nevét, Motherwell és Wols munkásságát, vagy a hazai pályán Hencze Tamás kalligrafikus gesztusait, de minden összehasonlítás sántít, mivel Balla Attila másoktól élesen megkülönböztethető módon lakja be a kép terét, építi fel vastagon, pasztózusan a síkból a harmadik dimenzióba kívánkozó képeit. Azt hiszem, ő a festészetet nem szakmának, még csak nem is elsajátítható hivatásnak tekinti, hanem életmódnak, létformának. Expresszíven, szenvedéllyel fest. Távol áll tőle a geometrikus absztrakt és új-konstruktivista művészek cool, rideg, vonalaiban, derékszögeiben, minden fragmentumában egzakt megközelítése. Ő vadul, őszintén, szenvedélyesen csap le a vászonra, a fatáblára, kézzel merített öntött kartonjára. Ez nem új jelenség művészetében, hiszen ez a karakter már a nyolcvanas évek második felében festett műveiben is felfedezhető.
Balla Attila: Orákulum, 2015
Embergyár című festménye képi felépítése és motívumrendszere a korábbi művektől teljesen különböző. A képfelszín részletgazdagon kidolgozott: olyan mintha egy ősi város romjainak térképét látnánk, vagy éppen archaikus tárgyak gyűjteményét. Szimbólumok, organikus és geometrikus motívumok, totemszerű és matematikai jelek, absztrahált ember- és állatábrázolások sorjáznak a kékben, lilában, vörösben és fénylő sárgában tartott képmezőn. A szem nem győzi a részleteket.
Egyik főműve, a Nagy sárga Táj, 1992, a Tiszasason festett absztrahált tájképeinek egy következő állomását, az Elemek címen futó festményeket jelzi. A felület – akárcsak több ekkori művén – viharosan kavargó, port, homokot röptető, szemcsés, morzsás, fröccsentéssel pöttyözött, sugarasan, az ecsetjárás dinamikáját leíróan repetitív. A felületkezelés során a képek felszínén a domborulatok hol rusztikusak, érdesek, rücskösök, hol pedig bársonyosan, holdfényesen finomak.
Balla Attila: Nagy sárga táj, 1992
A Csírázó gabonamagvak, 2016 rostos, vörös szőnyegén egy fekete, szurkos/kátrányos diagonális tengely fut át. Ebbe az éjfekete folyóba a művész gabonamagokat, zabot szórt. Az egyiptomi piramisfeltárások óta tudjuk, hogy a magok évezredekkel később is csíraképesek és kihajthatnak. Nekem ez a kép szimbolizálja igazán Balla Attila expresszív, érzékeny, páratlan felületkezeléssel, burjánzó amorf motívumokkal, bátor és vad gesztusokkal kivitelezett művészetét. Ennek a művészetnek nem csak múltja és jelene van, hanem jövője is.
A közölt írás a szerző kiállításmegnyitó szövegének (Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros, 2017. március 10; Új Művészet, 2017/4) erősen lerövidített, szerkesztett változata.
