Világérzetváltás – a kifejezést S. Nagy Katalin írta Anna Margitról szóló fejezetcímként a Műtermek-esszéket magába foglaló finom kis kötetében. De mert újabb kötetére is jellemzőnek érzem, kölcsönvettem, s arra utalok vele, aminő állapotot tükröz ez a mostani, újabb esszékötet, a Képekről… 21 esszé, amely immár nem szűkre zsugorodott festékes műhelyekbe vezet, hanem kiadós életművek pompájába, portrék festéstörténeti atmoszféráiba, poklokba és mennyekbe, múltba és örök jelenbe. S. Nagy – van-e ki e kereső lelket nem ismeri abból, ahogyan mint művészeti író, művészettörténész, képértelmező és képgyűjtő naponta kínálja-ajánlja-válogatja a néznivalót – éppen világérzetét váltja minden nap, mikor keres, kínál, fölfedez, megnevez, hivatkozik, utal, megidéz többségünk által még névről is sokszor csak alig ismert életműveket, de valódi érzületei az esszébe mártott műértékelések, a rejtelmek megnyitásai, a rejtőzködő sejtelmek megnevezései, melyek az érzület méltóságával körülvett világokat fogalmazzák élővé.

Másképp megragadva a portré-sort, valójában a nagymonográfiák során túl szinte „egyperces” kismonográfiákat komponál, kihasználva az esszé terében magának már kimunkált szabadságot. Mintegy nem is a hivatkozott művész áll a fókuszban, hanem a róla lehetséges beszéd, a méltó megnevezés, a rangot sejtető befogadói öröm, a mutatkozásba táplált felfedezői boldogság. A mutatkozás persze többlényegű és többrétegű is, a méltán személyestől Rembrandt vagy Paul Klee „belülről látásáig”, s vissza a munkáig, a „kemény, hosszú, fegyelmezett küzdelem. Harc az idővel. Önmagammal” késztetéséig, vagy a társult örömig is. Saját szavaival: „Amikor esszét írok, menekülök az idő elől. Megállítom a múló időt. Megragadom az elszálló pillanatot. Csak a fehér papír van és a fekete toll, sorjáznak a sorok (mint vetéskor gyerekkoromban nagyapám lovai után), és egyszer csak már nincs is idő. Semmi nincs, csak a mondatokká formálódó szavak és a festményről készült színes nyomatok. Érzem a csendet. Az íróasztalom előtti, körüli tágas tér, a két ablakon és az erkélyajtón beáramló fény segít belépni a kiválasztott elemzendő műbe. Bal kezemnél persze a 15–20 oldal jegyzet, sűrűn teleírva apró betűimmel (olykor 2-3 hét, 2-3 hónap, 2-3 év olvasmányaiból és a fejemből a megőrizni vágyott gondolatok, idézetek, ötletek). Átélem, hogy vagyok, hogy létezem. (…) Az esszéírás: öröm. Volt egyszer már: 1987 és 1989 között. Aztán 2009 (tanszékvezetés, intézet, egyetemi és közéleti funkciók megszűnése) után nekikezdtem a képelemző-esszéknek, a Micsoda útjaim…-nak és hasonlóknak. A közben eltelt két évtizedben rengeteget és kitartóan gondolkodtam azon, hogyan lehet kialakítani azt a meghittséget a művel, ami ahhoz kell, hogy kendőzetlenül feltáruljon előttem a befejezett alkotás és az alkotási folyamat legkisebb mozzanata is, s megláthassam, hogy a teremtő gondolat megnyilvánulásai, az ecsetvonások múlékony pillanatai miként válnak véglegessé. Az örökkévalóság részévé. Akartam hinni, hogy megtanulom a párbeszéd lehetőségét” – írja a bevezető „magyarázkodásban”, mely hát ha munka is valamelyest, annak örömódája inkább (3. old.).

A „munka”, ez esetben huszonegy esszé, valahol a képzet, képzelet és valóság köztes terében, mondhatnánk Univerzumában tett séta, kicsiny kerülőút a világérzetváltások lehetőségei felé. Érzékeny, rákérdező, felfedező és felelős barangolás olyan tájakon, melyeken részben senki sem járt, de szinte minden érdemleges művész mégis, s melyek itt élnek velünk, köröttünk, az időben és térben, a rejtelmekben és méltó névtelenségben. Nevet a szerző ad, olykor az alkotó, máskor inkább a megismerő, a saját világot is ekképpen tárgyiasító. „Amikor esszét írok, örülök, hogy nincs múlt, se jelen, eloszlanak a homályok, eltávolodnak a szorongások, a feszültségek, tehetetlenségeim. Tulajdonképp én sem vagyok, csak a lényem intellektuális része: a tudásom, a műveltségem, a kérdéseim és válaszaim – mindaz, ami a legjobb bennem. S tán valamennyi maradandó is belőle” (uo.).

A maradandósághoz pedig olyan tudás- és érzületi szférák szolgálnak megértést igénylően, mint a tematikusan válogatott írások öt fejezete, az „Istenek és emberek”, a „Menny és pokol”, a „Test és lélek”, a „Föld és ég”, a „Képzelet és valóság” építménye. Ez a kontrasztba, ellenpozícióba állítás rendszerint példák során át látható, máskor a legkifejezőbb duáliák rangjára emelt személyes rangadás jele. Olyan személyességbe illesztés, melynek a bevezetőben jelzett alkotói csönd, megértő méltóság, belátó kalandozás nem véletlenszerű tartozéka, hanem lényegi eleme. Ekként pedig nem másra hívja föl a figyelmet, mint arra, miképpen nem ismerjük, mennyire látható s mégis értelmetlenül tárgyiasult egy-egy festmény, melynek létezéséről vagy fogalmunk sem volt, vagy megértésünk és műveltségi alázatunk hiányzott hozzá, hogy értelmezési terét érzékelni próbáljuk. Miró kapcsán írja, de szélesebb értelemben is figyelempróbáló igényt fogalmaz meg vele: „a szimbólumalkotás az emberi lét, az emberi kultúra, gondolkodás jellemzője” (167. old.). S ha csupán a lét teréről lenne szó…! De itt az istenektől a poklon át a lélekig és a képzeletig valójában minden egyesülhet, föltolulhat, megtestesedhet akár egyetlen műben is (kiváltképp, ha az éppen a teremtés aktusával függ össze): „Miró újrateremtette a világot. A természeti, biológiai, geometrikus formákat, tárgyakat, élőket és életteleneket, ismerős és ismeretlen lényeket. A mozgásokkal teli textúrán, képfelületen tekergő, szuggesztív, kanyargó, csavarodó mozdulatai, könnyedén felvitt ecset- és ceruzavonalai elevenen őrzik a teremtés aktusának dinamikáját. A létezés, a mikro- és makrokozmosz, a teljesség. A csakis a műalkotásokban megteremthető teljesség” (168. old.).

Ezek a futamok, melyekből S. Nagy bőségesen improvizált a Műtermek esszékötetben, a Képekről oldalain pazarnál pazarabb időutazásokba, teremtett világokba, személyességekbe és alkotás-struktúrákba kalauzol. Nemcsak „olvashatóvá” teszi a képeket, szerzőket, egész életműveket is olykor, de a tudományos esszé speciális műfajával ajándékoz meg, melyben a hivatkozások, a fontos szakirodalom, a még lehetséges további tudás is része az elemző értelmezésnek. Nem egy utalással él S. Nagy, amikor egyetemi óráira, diákjaival közös élményképletre, jeles értelmezők soraira-műveire támaszkodva voltaképpen nem csupán „leírja”, hanem egyszersmind megjeleníti is a belátások univerzumát. Az „én így láttam”, „ezt láttam benne” személyessége mellé odaemeli a további felfogásmódok, klasszifikációk, felmutatások és megnevezések lehetőségeit.

Köztük a részvalóságokét, a kreált-szimbolizált-strukturált valóságokét, az értelmező képzelet valóságosan valótlan teremtményeit is megalkotja. Kicsit „hízelkedő” gesztussal talán azt is mondhatnám: miként az alkotó a művét, S. Nagy a műértést teremti meg. S a hitelesség okán nem „A jelentést”, hanem a minden jelentések számunkra-valóságának esélyét. Roppant szép példa, hogy még el sem hagyva Rogier van der Weyden késő gótikán túllépő, „kora reneszánszon, Németalföldön, itáliai hatásokon, a keresztény tantételeken is” átívelő ismertetését, máris megidézi Ország Lili utolsó periódusában festett 48 képből álló Labirintus-sorozatát, melyben a Románkori Krisztust a személyesség ölelésével teszi közössé: „A Giotto padovai freskóján látható Jézus (Judás csókja, 1304–1306) mellett a chartres-i Krisztus számomra a legszebb, legvonzóbb Isten-fia arc: egy megértő, harmonikus, jó, segítő, karizmatikus ember arca. A késő román kori és a kora gótikus istenszemlélet megtestesítője. Hasonló látható Arles-ban a nyugati kapun, Saint-Denis-ben a bencés apátságban és a Notre-Dame székesegyházon. Ország Lilié leginkább a chartres-ival rokon, még pontosabban a chartres-iból és az arles-iból alakította a sajátját.” Ez az „átvezető” megidézés nemcsak arra alkalmas, hogy a meghatározó impressziót megossza velünk, de a megjelenítés képi és történeti méltóságába terjeng át. „A barna különböző árnyalataival festett, kváderkövekből álló falon (a jeruzsálemi Siratófal? megmaradt középkori templomrom? archaikus korabeli várfal?) lenyomatokat látunk. A fal elzár, körülzár, megvéd, határol, távol tart. Falakkal vették körül a középkori városokat. Falakat emelünk magunk és mások közé – átvitt értelemben. A Románkori Krisztusban a fal szakrális jelekkel, utalásokkal teli. Talán egy templom maradványa.

Héber, latin, ószláv betűtöredékek: elpusztult kultúrák emlékei. Jobbra fent az oldal szélén továbbfolytatható áramkör utal a XX. századi civilizációra. (…) Középen a jobb karját felemelő Krisztus ujjával az ég felé mutat, mosolyog, arca derűs; ő már nem a bizánci fenyegető, trónjával mennyei hatalmat képviselő, ítélkező Isten, hanem A hegyi beszéd szelíd, szeretetet, toleranciát, elfogadást hirdető mestere, aki megbékélést kínál az embereknek. A XII–XIII. században egyre több hasonló Krisztus-ábrázolás születik, Ország Lili is onnan idéz” (36. old.).

A születések és idézések között lakozik maga az esszékötet. A könyv lapoztán persze nemcsak nagy nevek és még nagyobb művek sorjáznak előttünk (Jan Vermeer van Delft, Rogier van der Weyden, Ország Lili, Hieronymus Bosch, Jan van Eyck, Domenico Ghirlandaio, Rembrandt, Otto Dix, Chagall, Id. Pieter Bruegel, Caspar David Friedrich, Claude Monet, Farkas István, Max Ernst, Paul Klee, Joan Miró), de a látható lehetőség is a korok, alkotók, habitusok, üzenetek, képzetek, mítoszok, jelképtárak, értelmezések és befogadások sokaságára, továbbá mindezek egyénítésének merészsége is, melytől nem nehezedik, hanem légiesebbé válik. A műtörténész vállalása, mely társulni törekszik az elmondható világok szavakba foglalásának kalandját és valaminő esélyét még fenntartani képes saját világainkhoz, s a megértés reményét képviselő szakember alázata a teremtett világok teremtőinek műve előtt. Sugárzó könyv ez. Követi az Emlékkavicsok méltóságát, átfogja a Művészettörténet-ek belátó rangját, s közös jelentéstérbe emeli a mindenkori látnivalók lehetséges örökségét…

Címként látképeket írtam, melyek a világérzetek és létképek pillanatnyi impressziójából eredő kivonatokra asszociálnak. Ténylegesen belső tájképek méltó rendjét követő elbeszélések ezek, megidézett képes mesék, képtelen drámák, melyek bűvkörökbe visznek, test és lélek, egek és poklok, territóriumok és léglakások, kódexek és avantgárdok, ködtengerek és kék óceánok, sárga madarak és univerzumok ihletései felé… Olyanok műhelyébe és örökébe vezetően, akiket az Arnolfini Szalonban (ahol a kötetben szereplő írások elsőként megjelentek) sem véletlenül idéz föl nap mint nap. S ahogyan önvallomásai szerint a Műtermek személyiségei meghatározták „képnéző szemléletét” kezdő korától mindmáig, úgy teremti méltóságát annak, hogy a számunkra való képnézegetés is létképeink lehetőségévé váljon.


S. Nagy Katalin: Képekről – 21 esszé
Létra Alapítvány, Kaleidoscope Könyvek 4.
Budapest, 2020., 171 oldal

> A kötet online lapozható verziója