Vénusz a Balatonban születik. A vízben. A parton meg Ámor. A Balaton bajadérja persze sellő. Apróbb, mint a pelyvapor. Csak siserés udvarnépe révén látszik, hogy bejárja a víztükör széles-fényes mezőségeit. Vénusz meg kísérete árad, kavarog, térül-fordul a partnál, imbolyog a távolban. Bolyong a szűzies, de kacér lánytömeg. Köztük mindenik s mindenki algasellő. Kémlelik az eget, mikor jő háztűznézőbe Ámor és vattadaliákból verbuvált, számolatlanul népes kompániája. Mikor ül a szelek hátára a légyottra gerjedező úrfik köde. Bízva bíznak abban az algadívák Vénuszukkal az élen, széptevőik közt ugyanúgy hadba szállnak a jegenyék vattafrizurás leventéi, a nyalka vatta-legénytollú platánglóbuszon nevelkedett udvaroncai, mint a gyékénybuzogány pihéiből nagy gonddal bodorított sörényű bárócskák.
Ekként már idejekorán elejét is veszi a vattások királya, Ámor: kéret kalandra-gáláns apródot útszegély előkelőitől, sétányvigyázók palotáiból, sáson császárkodó főségektől. Legyen örömük, kik jönnek, kik érkeztükért remegnek.
Kél a parti szél. A tó mélyéről áram fakad, vinni csacsogó sellőalgáinak nászi népét. Kél a parti szél. Közelegnek Vénusz meg a vénuszkák. Kél a parti szél. De hol a szálas kusza-kósza fehér köd a deli szöszlovagokkal?
A bonyodalom meg Kisfaludy Sándor zsebében. Badacsony borospincéit konkoly veri fel, mert ívükön verőfényes napvilág. Himfy váltig Ámor vattázó-hajazó seregére gondol. Róza kisasszony egyre algavénuszos merengésben.
Kél a parti szél. Immár a szöszdaliák árjával a hátán. Röhög a zsebibonyodalom – mélyi konkoly dalra kél. Mert a Balatonon csak víz felől jöhet eső, ezért fejre áll az idő. Nyalkaparány daliák ködének fölébe fordul tornyosultan magas viharfelleg. Úgy elveri a tájékot, belemossa a sok-sok loboncos ifjat a leánysereglet vihogó habjaiba. Vattatakaró borul a parányvénuszok bőrére. Szegedy Róza mátkája nevét böki ki – távolban az ő Sándora Rózát szólongatja…
… Na így ötlött vissza belém gyerekségem azóta megfeneklett osztálykirándulása. A hajnali ébresztős. A hányingeres. Jókai salétromcsizmás háza. A révfülöpi falumúzeumocska penészes-rozsdás huszárkardja, a Róza-ház föslő fölső tornáca. Útközben – ezek felé és ezektől hazatérőben – bámulom a tó derűjét, borúját. A buszablakból is jól látszik, úszkál a víz felett a sok pöszítően piciny pamacs, a Balaton kavargó tükrében meg vándorolgatva a látottalgák tejtajtékjai egyre-másra a zöldek, kékek között. A gyerekzsivajban a tantónéni vezényszavai ellenére is látja a gyerekszem, nebulóképzelet a sellőket meg a szöszök nyalkáját. Sugárnyaláb, futó zápor már befordult múltamé, de már azt is tudom, később én is visszahoztam ide Éroszt a víz menti fák, pampaszégyenítő füvek röpmagjainak legénylázában, hát még a rajongott vénuszkák víztejébe.
És Vénusz balatoni. A Balatont körül biciklizi a szenvedély. Ámor hozza az elemózsiát. Szerelmének, na meg Kisfaludy Sándornak, Szegedy Rózának langallót és rétest a konkolyszőnyeges kéknyelűhöz.
