Polgárváros, szerencsés és szerencsétlen történelmi fordulatokkal – a Zalai-dombságon, a Murát és a Zalát összekötő Principális-csatorna két oldalán. Régészeti leletek bizonyítják, hogy éltek itt kelták, rómaiak, avarok, szlávok. Neve először 1245-ben szerepel Knysa formában. Mondják kék-zöld vidéknek, a dödölle fővárosának és ki ne ismerné: „megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára”. A kiegyezés, Deák Ferenc (Kanizsától 27 kilométerre Söjtörön született), az Osztrák–Magyar Monarchia következtében a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején alakult ki mai arculata, épültek meg a szecessziós és eklektikus bérpaloták a gazdag kereskedők, bankárok részére. Gépgyár, üveggyár, sörgyár, kefegyár, téglagyár, pótkávégyár tette lehetővé a népesség gyors növekedését (már egyik sincs meg). Trianon után határváros, elvesztette központi vasúti szerepét Fiume és Bécs felé.

4-5 évesen a Fő utcai Vas-Edény bolt kirakatának segítségével tanultam meg olvasni. A legkedvesebb időtöltésem a Fő utcai, Csengery és Sugár úti házakkal való ismerkedésem volt. Heteken át bámultam őket, ismerkedtem alkotóelemeikkel és olyan pontosan rögzítettem őket, hogy amikor negyven év múlva visszatértem a szülővárosomba, rájuk ismertem, pontosan emlékeztem külsejükre, színükre. Gyanítom, hogy meghatározó szerepük volt abban, hogy művészettörténész lettem. Mint ahogy annak a különösen szép, igényes lépcsőháznak, elegáns nagypolgári lakásnak is (zongora, festmények, könyvtár), emelynek rendkívül művelt lakója 4-5 éves koromtól, a férje által végzett mandulaműtétem után vasárnaponként meghívott kakaós, kalácsos vendégégbe és szívesen örökbe fogadott volna.

A város legnagyobb magánpalotája volt az egyik megunhatatlan kedvencem: a markánsan szecessziós, szokatlan színű Bogenrieder-palota (1914), melyhez hasonló legközelebb Temesváron látható. Néhány – csak felsorolásszerűen: a romantikus Grünhut-ház (1860 k.), a toszkán hatásokat mutató Rosenfeld-ház konzolos, baluszteres erkéllyel, a Bajer-cukrászda (1903) stb. Külön ki kell emelnem a Fő utca és a Csengery utca sarkán lévő bécsi szecessziós Első Magyar Általános Biztosító palotáját, ahova apám munkamegbízatással érkezett 1941-ben, anyám első férjének éttermét ajánlották neki. Szerelem első látásra, melynek következtében 1944-ben világra jöttem – a pályaudvar bombázása után – a zsinagóga körüli gettóban.

1944. április 26-án gyűjtötték össze a kanizsai és környékbeli zsidókat és 28-án elsőként vitték Auschwitzba őket, köztük 84 éves anyai nagyanyámat, nyolc gyerekét és 28 unokatestvéremet. Anyám házasságkötésekor áttért a katolikus vallásra, anyám első férje pénzelte, etette az igen kegyetlen nyilas vezért, így maradhattunk életben a gettóba zárva. Körülbelül háromezer kanizsai zsidóból alig háromszáz maradt életben. A prosperáló város lakosságának mintegy tíz százaléka volt zsidó. A Batthyány grófok támogatásával épült meg 1821-ben a klasszicista zsinagóga a Fő utca és a Zrinyi utca között, 1845-től szokatlan módon volt orgonájuk és karéneklés is. Liberális szelleme, híres rabbijai miatt terjedt el az a mondás, hogy háromféle zsidó van: ortodox, neológ és kanizsai.

Amikortól szenvedélyesen olvastam, 5-6 éves koromtól, kedvenc búvóhelyeim voltak: a kanizsai vár tégláiból épült Alsóvárosi-templom és barokk kolostora (1712), és a Felsővárosi- templom (1942), ahonnan látni lehetett végig a Fő utcát. Az ötvenes évek eleje nagyon rossz időszak volt Kanizsa életében. Az első perek egyike, a Maort-per súlyosan érintette a várost, hiszen a harmincas évek óta a környékbeli olaj és földgáz kitermelésére alapított magyar–amerikai konszern, ráadásul a sok szociáldemokrata munkás kivívta Rákosi ellenszenvét. Kanizsát csaknem megfosztották városi címétől is. Ráadásul a település a „láncos kutya Tito” Jugoszláviájának szomszédsága miatt a hatvanas évek közepéig csak külön engedéllyel volt látogatható (határsáv). 1953 márciusa, Sztálin halála különleges élményem volt a Zrinyi utcai iskola udvarán. A bolsevik igazgató zokogva jelentette: meghalt apánk. Én meg bekiabáltam: a magáé lehet, hogy igen, de az enyém nem. Súlyos büntetést kaptam, a mellkasomra tűzték, hogy Tito beépített embere (születésemkor sárga csillagot tűztek rám).

Nagykanizsa, Erzsébet (Szabadság) tér, 1969 (Fotó: Fortepan / Bojár Sándor)

1955-ben költöztünk Budapestre. 1996-tól elvállaltam egy vizuális nevelési program lebonyolítását főként zalai és somogyi tanítók, rajztanárok részvételével. Akkor kezdeményeztem a polgármesternél egy főiskola létrehozását. Ma már nem lehetne megszervezni, de akkor beálltak mellém helyi vállalkozók, minden párt és egyház vezetői. 2000-ben indult az egyetemi oktatás a Pannon Egyetem campusaként (a főépület abban a Kereskedelmi Iskolában, ahol anyám tanult). Munkámért 2002-ben megkaptam a Nagykanizsa Város díszpolgára címet.

Az elmúlt évben négyünk közös sorozatában az én feladatom volt a városi múzeumok bemutatása. Természetesen Nagykanizsának is van múzeuma, a Fő utca 5-ben, Thury György törökverő kapitányról elnevezve. Ez a legrégebbi ház (1705–1712). A Batthyány-család tulajdonában volt. Gyűjteményéből kiemelem a Kis-Balaton nyugati medencéje és a Mura közötti területet bemutatást. A Kiskastélyban, a Művészetek házában látható Sass Brunner Erzsébet és lánya képzőművészeti hagyatékának egy része (Indiában készültek).

Sok minden egyéb helyett személyes vallomás: gyerekkoromban titkos összefüggést véltem felfedezni nevem kezdete és Nagykanizsa neve között. Talán ez is oka, hogy nehezen vettem tudomásul a véletlenek szerepét az emberi életben.


Szülővárosokról még:

> Izsák Éva: Idegenvezető villamos a városban – Miskolc

> Békési László: Vác rabja

> Halász Levente: Szülővárosom, Gödöllő