A margó a szöveget körülvevő üres tér. Én is innen, a margóról, a pálya mellől szólok, igyekszem ezt a pozíciót nem elfelejteni. Kezdjük emelkedett hangú felütéssel: történelmi időket élünk. Ez ugyan mindig így volt, és amíg történelem lesz, nem is változik. De a könyv esetében mégis van valami aktuális értelme ennek a kijelentésnek. Olyan régi, olyan hozzánk tartozó, mintha természeti képződmény lenne, mint a hegyek, a monszun vagy a Golf-áramlat. Mintha mindig is lett volna.
A Margó nélkül című kiállítás részlete; az előtérben Vasvári László Sándor munkája
A legkorábbi barlangrajzokat több mint negyvenezer évesre becsülik egyes tudósok. De nemcsak rajzok, hanem jelek is maradtak ránk – bár, ki tudja, hogyan fejtették vissza őket alkotóik. Ha innen számítjuk a jelhagyás és jelértelmezés képességét, akkor a Kr. e. 5–6 ezredik év táján már léteztek máig megfejtetlen korai írások. Az ismert korai nagy kultúrák idejében az olvasásról annyit tudunk, hogy hangosan, fennszóval történt, még akkor is, ha az olvasó személy egyedül volt. Szent Ambrusról, az egyik nagy egyházi tanítóról a 4. században mint különleges dolgot jegyezték fel, hogy „csak nézte” az írást. Vagyis a hangos olvasás a barlangrajzok korától a Kr. u. 4. századig tartó időszakon át napjainkig él. A hangos olvasás nem tűnt el, csak a funkciója változott meg.
Bornemisza Rozi, Fekete Szilvia, Pataki Tibor és Barabás Márton munkái
Az általunk ismert könyv a 11–12. század fordulóján alakult ki, még mai szemmel is forradalmi gyorsasággal. A korábbi egységes szövegtestek címet kaptak, belső tagoltságot, mint a fejezetek, azon belül a bekezdések, és megszületett a többi formai megoldás, amit a mai könyvhöz tartozónak ismerünk. A pápai enciklikák őrzik az ősi, incipitnek hívott formát: minden darabot a kezdő mondat első szavai alapján tartanak számon, például Rerum novarum, aztán folytatódik a latin nyelvű mondat.
Az írás-olvasással szemben támasztott egyik elvárás az őrizhetőség volt. Szűkebben a praktikus információk: gazdaság, politika, jog, tágabban az általánosabb emberi kapcsolati háló értékeinek-teljesítményeinek őrzése, amit kultúrának hívunk. A mi európai könyvtörténetünkben a pergamen és a papír vitájában a pergamen a minőséget és a tartósságot, a papír az olcsó árat és a tömegtermelés lehetőségét képviselte. Az eredményt ismerjük, a nyomtatás megszületése az újkori történelem egyik legnagyobb hatású találmánya lett.
A kiállítás részletei; bal oldalon az előtérben Simon Ilona munkája
A nyomtatott és a kézzel írott könyv vitájában a gyorsaság és a termelés, a többszörözés mámorító képessége döntő érvnek bizonyult. A többszörözés képessége mint a digitális forradalom egyik fontos eleme csak folytatója Gutenberg nehézkes kézi sajtójának. Akkor változott meg a könyv: nem egy akart lenni, mint a kőtáblák, a Biblia, hanem sok. A nyomtatott könyv nem egyedi akar lenni, hanem a sokszorosított grafikához hasonlóan eleve sok. Nincs is eredeti, hanem csak sokszorosított példány.
A tartósság, illetve a megőrzés szempontjai, mint korábban is, háttérbe szorulnak a nagy technológiai ugrások idején. Ahogy most is történik. A digitális világ (nyelv) a szemünk előtt épül fel és hálóz be mindent olyan sebességgel, hogy maga se tudja, hol tart. A nyomtatott könyv épp a legkönyvesebb területeket vesztette el, gondoljunk a lexikonokra, szótárakra, menetrendekre, telefonkönyvekre. A nyomtatott technológiával egy könyvtest megejtően kevés információt képes használható módon tárolni, egy pendrive kenterbe veri.
A kiállítás részletei; bal oldalon Kovács Péter Balázs, jobb oldalon az előtérben HAász Ágnes munkája
És akkor a könyv megszűnésénél tartunk. Pedig a kézírás se tűnt el, csak visszaszorult, illetve új feladatokat kapott: nem tömegesen, hanem exkluzívan kell megélnie. A nyomtatás tulajdonképpen akár fizikailag, akár virtuálisan, de virágkorát éli. A kézírás már sokkal nagyobb fordulatot él át: az USA egyes államaiban, de Finnországban is a klaviatúrán tanulják az írást a gyerekek, és mellette, kiegészítésként a kézzel írást. Az USA egyes államainak közoktatásáról nincsenek információim, de Európában a finn oktatásügy vezető helyzetben van.
A művészkönyv mint műfaj csak a könyvhöz való viszonyában létezik. Ezt a szűkösséget, korlátozottságot használja fel, a művek ebben a térben kapnak új, általánosabb értelmet.
Akkor és úgy értelmezhető egy-egy mű, ha ezt a „teret” tekintjük kiindulási pontnak. Ebben az értelemben alkalmazott művészet, kötött forma, mint a szonett: a könyvből indul ki, de – mint minden autonóm alkotás – nem csak arról akar szólni. De nem is szakadhat el tőle. Ha csak „álca”, vagy formai-tematikai hivatkozás a könyv, akkor nem művészkönyvről beszélünk, és az alkotásnak a maga erejéből kell megállni a lábán a többi, ilyen értelemben nem „hivatkozott-tematikus” mű között. Ezen a „nagy pályán” a tér, a sík, a színek, arányok, ritmusok más problémái állnak a középpontban. A művészkönyv abban az értelemben „alkalmazott műfaj”, hogy elvárható és kívánatos, hogy névadó viszonyítási pontja ne csak névadó legyen, hanem tartalmi is. Lehetőség szerint a maga vizuális eszközeivel szóljon a könyvről, annak mai, múltbéli és lehetséges állapotairól, lehetőségeiről. És már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy a művészkönyvet „szolgálatnak” – is – tekintsük, mint egy nagyobb érdek, az olvasás emberi képességének érdekét szolgáló műfajt. Egyik vezető kiadónk egy Márai-mondatot használ jelmondatként: Csak az ember olvas! Ez igaz is, de a „csak” szűkítő értelmét felismerve egy tömörebb változatot javaslok: Az ember olvas.
Pál Csaba, Szirányi István és Richter Sára munkái
A kiállított műalkotások kapcsán jó szívvel mondhatom ki, hogy az úgynevezett hagyományos könyv műtárgyként biztos jövőre van ítélve. A művészkönyv talán nem elsősorban műfaj, hanem mentalitás. Az emberi időben egy régi kulturális teljesítményhez méri magát, amikor is nem – csak – az a kérdés, hogy hová tartunk, hanem hogy honnan jöttünk. A könyv talán a legismertebb foglalata a magunkról szóló tudásnak. Nem védekeznünk kell, hanem átmenteni. Nem mindent, hanem amit lehet. És ez nem a jövő ellen való retrográd harc, hanem a fundamentum és a ház viszonya. Talán nem tűnik túlzásnak, ha a példabeszéd jut eszembe az emberről, aki sziklára építette a házát, míg a másik a homokot választotta.
