A sírkert az idő megállításának, az identitás erősítésének, a kollektív emlékezet fenntartásának egyik helyszíne. A felejtés ellen is megvéd a temető, s ha a benne nyugvó jeles személyek „időtlen marketingjét” kialakítjuk, eljutunk a már elfeledett érdemesek egészséges kultuszához. Pierre Nora a francia identitást és az emlékezet lehetőségeit kezdte kutatni, s mára az egész világon számtalan követője akadt, akik fontosnak tartják az emlékezet helyei között a temetőt is. A sírkert művelődéstörténeti szempontból is sokat mond magáról, útjait járni felér egy kisebb egyetemi tanulmánnyal. Régóta tanulmányozom a hazai és külföldi temetőket, sokfelé nem juthatok el, de az Internet elvisz bárhová. Péter fiamat, amikor kicsi volt, nyáron mindig vittük magunkkal. Szeptemberben, amikor visszament az óvodába/iskolába, megkérdezték társai és a pedagógusok, mint mindenkit: mit láttatok a nyáron? Persze leginkább az volt a válasza: temetőt. El tudom képzelni, hogy néztek rá a többiek…
Az ezredforduló első éveiben egyre erősebben vetődött fel, hogy a balatoni temetőkben nyugvó neves emberekről össze kellene állítani egy megbízható névsort, majd felkeresni és lefotózni sírjukat, összeállítani az életrajzukat, emlékezetüket. Az úgynevezett terepmunka a legnyűgösebb része az egész folyamatnak. Több ezer kilométer autózás, keresés a sírkertekben, mert nem találtunk mindig olyan helytörténészt, aki segíteni tudott volna. Ebbe a munkába vetettük bele magunkat Matyikó Sebestyén József Balaton-kutató, költő barátommal, aki akkoriban a siófoki Kálmán Imre Múzeumot vezette.
A közös terepmunka közben sok meglepetésben volt részünk. Egyrészt felfedeztük a tó partjának rejtett mikrovilágát. Kápolnák, földutak mentén kísért bennünket mindenütt a szőlő illata. Amikor már azt hittük, hogy eltévedtünk, feltűnt a zsebkendőnyi temető, ahol egy országosan ismert gyógypedagógus talált örök nyugalmat. A kedves helyi emberek mindig készségesen mutatták az utat, többször gyümölccsel, borral kínáltak. Sörös Jóska, a tihanyi temetőgondnok, Friesz Kazi bácsi, a zamárdi nyugalmazott iskolaigazgató, Kiss László Tibor, volt györöki polgármester, Almádiban Sarusi Mihály író és barátai és sokan mások odaadással segítették munkánkat. A könyvben is több fotómon nyoma van ennek.
A felfedezés örömét is többször átérezhettük. Ilyen volt, amikor a lellei temetőben ráakadtunk a röntgenlámpa hazai elterjesztőjének, Pongor Kiss Károlynak a családi kriptájára. A debreceni tudós nevéhez fűződik az a kultikus fotó, amin Ferenc József átvilágított jobb kézfeje látszik. A fonyódi temetőben lefotózhattam Bacsák György sírját, aki száz évig élt, de nem ettől híres. Benne a pontosított klímatáblázat kidolgozóját tisztelhetjük, amire hivatkoznak korunk tudósai is. A szepezdi temetőben egyszer csak egy tízszeres magyar bajnok, olimpiai bronzérmes nevét olvasom az örökzöldektől alig látszó síron. Nagy József, később kúriai bíró, az 1908-as londoni olimpia bronzérmese nyugszik ott feleségével. Ez olyan felfedezés, ami teljesen váratlanul ért. Mert addig a nevéről sem hallottam. Legjobb eredményével az előző olimpián bajnok lehetett volna… Almádiban, a Szent Imre templom kertjében elidőztünk Kós Károly barátja, az építész Györgyi Dénes és felesége nyughelyénél. Többek közt ő tervezte a debreceni Déri Múzeumot is.
Jóska logisztikusa volt a terepmunkának, kiváló szervező, de már betegen, aztán halálával ott álltam egy félig kész könyvvel a számítógépemben. Három évig nem folytattam, hecceltek, nem lesz abból már semmi, fölöslegesen dolgoztatok. Többen viszont biztattak: ha már a nehezét megcsináltátok, a barátod emléke is kötelez, hogy fejezd be. Egyik nap aztán felhívtam a Balatonfüreden élő Kellei Gyuri író barátomat (Matyikó Jóskával gyerekkori pajtások voltak, közeli szomszédok), hogy írna-e előszót a Panteonhoz. Gyuriból kiszakadt egy sóhaj, s csak annyit mondott: na, végre! Hallhatóan örült, hogy rászántam magam a könyv befejezésére. A Panteon három hónap alatt elkészült, Gyuri remek előszavával, a debreceni egyetemi oktató, Vitéz Ferenc irodalomtörténész szerkesztésében és tördelésében.
A könyv korlátai már most látszanak: nem sokkal a megjelenés után meghalt Varga Imre szobrászművész, és kiköltözött a siófoki Kele utcai temetőbe szülei és felesége mellé. Az idő mindent elvisz és eltemet… Végül a Bátai Sanyi által feltett kérdésre, hogy mi motivált a könyv megírására, a Hévíz 2019/2. számában Erdei Sándor debreceni újságíró, költő adta meg az egzakt választ Híres holtak a Balaton körül című recenziójában: „A Hajdúböszörményben lakó, de nyilvánvaló túlzással az egész magyar nyelvterületen élő Tarczy Péter választott tájhazája a Balaton és környéke. Régóta dédelgetett vágya volt, hogy összegyűjtse e vidék szellemi arculatának megalkotóit, a Balaton-szerelem halottait, lajstromozza azokat, akik – miután érdemeket gyűjtöttek a köz javára – itt alusszák örök álmukat.”
