A borostyán ütését már akkor érzed,
amikor a levegőben röpül. Tenyeredbe
csapódva, bár szemekre szétesik,
az ereje megsokszorozódik.
Mindaz, ami
egykor történt vele, miként lírában
az epikus mozzanat, a felszínre kerül.
A fenyves mogorva zúgása a parton,
a körök a vízen, melyek centrumába
a gyanta becsöppen, az egyhangú moraj,
amellyel a mederalj zúzott kövei
az Egyenlítő felé vonulnak a tengeráramlással.
Mondják, a dolgok belseje
megőrzi a változó dolgok színét, annak
esszenciáját gyűjti össze, ezért süt,
ha dörzsölik. A kiszáradt falevelet,
hátramaradt szalmát, polyvát, szőrt magához
vonzza, miként nő a férfit, tenyér tenyeret.
A szigetlakók fenékhálóval halásszák,
tűzifa gyanánt gyűjtik, s akadnak, akik
a szomszédjaiknak eladják, legyen
mivel fűtsenek. De a lángjának nincs ragyogása,
hívják bár napkőnek is, csak a tűz
képmása ég vele, s mindaz, ami egykor
az őt bennfoglaló tájból ragadt bele.
Ki rózsaolajjal bedörgöli, annak
az elhangzott szavakat visszasúgja, de
miként, az a titka marad. Ki mézben főzi,
azt fénymázzal bevonja. Ballépés ellen
használ, italba keverve, nyakba akasztva.
Az átlátszó kőben, akár lágy fényű az,
akár ha kemény, hangya-, szúnyog-, apró
sóhajtetemek vannak, emiatt hasznos
amulett.
Magam is hiszem mindezt. Sok éve hever
fadobozban anyám nyaklánca, mindahány
esemény lekopott róla, amivel
a gazdája révén rendelkezett, és már
se nem hű, se nem csillog, de ha némelykor
egy-egy kéz hozzáér, elmozdul alóla,
s milliméternyit déli irányba csúszik.
