Ösztönösen kötődöm a Balatonhoz kamaszkorom óta. A domboknak, víznek, fénynek, szélnek, a Balaton-felvidék hegyes-dombos vidékének folyamatosan változó játéka különös örömmel ajándékoz meg, valahányszor rákanyarodok a 77-esre Veszprém után. Ahogy közeledem megnyugszom, lelassul az utazás és bennem az út is. A felismerés örömének békés pillanatai gyakran megállásra késztetnek. A táj évtizedek múlásával is új arcát mutatja, valahányszor erre visz az utam. Itt csak vándorolni tudok nyitott szívvel, még ha bizonyos is, hova tartok. Így a várakozást felváltó találkozásokban az idő megszűnni látszik, hogy elmerülhessek az újra ismerkedés óráiban, új meglepetéseiben. A megérkezés mindig izgatott várakozással és a tó első látványával fejeződik be, valahol Zánka és Szigliget között.
Mindaz a hiány, kapkodás, mohóság, ingerültség, intolerancia, agresszió, ami körülvesz a fogyasztó urbánus lét mindennapjaiban, itt eltűnni látszik. A harmóniának pont ez a tökéletes és ritka varázslata mutat rá életem fonákságaira. Ebben a szeplőtlen szépségben tűnnek fel életem hiányai, hiányosságai és tanulságai. Mintha gyógyítana, intene s utat mutatna, merre kellene tovább mennem, mert ez az elmúlt másfél év kiszakadt az életemből, ürességet és tisztánlátást hagyva maga után.
Badacsony Bujdosók lépcsőjénél egy kiugró szikláról madárként gyönyörködöm a táj határtalan látványában. Békével, boldogsággal, várakozással és szorongással tölt el, ahogy ilyen szokatlanul magasról látom a szeretett helyet: hogyan lesz ezután, mohón, kiéhezve rávetjük-e újra magunkat arra a világra, amit már teleszartunk? Vagy elgondolkozunk és változtatunk életünkön világunkon úgy, hogy gyerekeink és unokáink felhalmozott tudásunk, hagyományaink örökösei lehessenek ezen a földön? A lelkiismeretem nem hagy nyugodni, de merem hinni, hogy nem vagyok ezzel egyedül.