Mintha Csipkerózsikára vetettél volna szemet…
Meseszép, hófehér ruhája földig ér, valódi arcát hatalmas fák lombján átszűrődő verőfény fürdeti. Vöröslő hajából, harsányzöld cipellőjéből búbos banka, zöld küllő, néha egy-egy gólya kukucskál ki. Éjjel macskabagoly köszönti itt a holdat, tavasztól őszig tücskök húzzák a talpalávalót.
A Kunffy Lajos Emlékmúzeum. A hajdani Bosnyák-kúria, a mester tervezte műterem és egy csodás, a második világháború óta egyfolytában megkurtított árnyas park.
A külső-somogyi dombok legnyugatibb – a Tetves-patakot bújtató – völgyének szegélyén gubbaszt Somogytúr. Mióta a 67-es út négysávossá épült, már Túr sincs a megyeszékhelyet a Balatonnal összekötő főút mentén. Mellékvágányra tolták – mondaná minden vasutas. Pedig a Kunffy-birtoknak az Orient expresszen volna a helye. Mindjárt a mozdony után. A vonat legelején.
Ám ő alszik. Akár Csipkerózsika. Már csaknem egy fél évszázadot végigszunnyadt, amióta nem lakják. Csaknem, mert úgy tizenöt éve egyszer mégis csak fölébredt álmából. Nyújtózott egy nagyot, rendbe szedte gyűrött ruháját, megmosakodott, megfésülködött, a tükör elé állt. Aztán a látványra csak vállat vont, s visszafeküdt az elfeledettségbe.
Vajha ki kell-e várnia a Grimm-mese szerinti évszázadot, hogy végérvényesen fölébresszék?!
Először az 1980-as évek közepén találkoztam a túri Kunffy-birtokkal. A „közösségi” társadalom lebontásának vége felé jártunk, s a birtok, az épületek és a park is pont úgy nézett ki, mint az a lebontásra ítélt társadalom. Düledező kerítés, melynek a bejárat melletti hiányait olajzöldre festett léckerítés „pótolta”, a kúriában poros, látványosan elöregedett, kiállításba kevert eredeti berendezések, málló falsarkok, szuvas hajópadló. Az ajtókon, ablakokon fél centi vastag olajfesték réteg: barna, hogy fának lássék. A műtermen a háborús helyreállítással beépített, verandára se való vaskeretes északi ablak, odabent többfajta, billegő, ócska paravánon világhírű, vagy világhírre várakozó festmények. Alattuk a képcímek. Akkor megszámoltam: tizennégyféle, legalább felerészben rozsdás rajzszeggel odabiggyesztve. Ahány, annyi féle stílusban: írógéppel, több féle kézírással, aztán ezek mindenféle mutációi. Egy falusi zsibvásár egységesebbnek tűnt – ott leginkább csak műanyagot lehetett venni akkoriban.
Fűtés? Na, az alig volt. A kúriában két cserépkályhát lehetett befűteni, ám az egyik inkább csak kormozott. Szerencsés teleken, amikor a hosszabb, nehéz fagyok elkerülték a birtokot, lehetett odabent 5-9 fok. Láttam festményt, amelyik „könnyezett” a párától. A műterem – ahogy például a Rippl-Rónai-villa műterme máig – természetesen fűtetlen volt.
A park elhanyagolt, a gaz derékig ért. Évszázados fákon rágott, burjánzott a fagyöngy. Bekerítve a birtok akkor már emberemlékezet óta nem volt. A rajta keresztül kitaposott ösvényeken érték el a Kossuth utca lakói az Árpád utcát, s gyalogoltak haza a fő utcáról bevásárló cekkereikkel.
A néprajzi osztály munkatársaként akkoriban, „hivatalból” semmi közöm nem volt a Kunffy-birtokhoz.
Hanem voltak művész barátaim. (Ma is sokasodnak.) Néha velük jártam be a Kunffy-kiállítást. Egyre inkább beleszerettünk a munkáiba. Egyre szégyentelenebbnek éreztük a környezetet, amelyben varázslatos festményei, pazar bútorai megjelenni voltak kénytelenek. Jól emlékszem a dühös tehetetlenségre, valahányszor Túr felé vezetett az út.
A szakminisztérium akkoriban nem adott semmilyen forrást megyei múzeumoknak. Kizárólag új, állandó kiállítások megépítéséhez. Szervezetileg a kultusztárcához tartoztunk. Csak szervezetileg. Mert a költségvetést, tulajdonosként, a megyei közgyűlések biztosították. Abból pedig szinte semmi komolyra nem futotta. A legkevésbé egy teljes birtokrekonstrukcióra. Emlékezetes sóhajtások, legyintgetések. Semmit se tudtak elintézni. Vagy még inkább, igényük se volt erre. Egy biztos: föl se fogták, miféle rendkívüli kincsek vannak a tulajdonukban.
Mintha ez az időszak ismételné magát a kontinensnek ezen a fertályán, egy kiszámíthatatlan szinuszgörbén. Fejben és napi gyakorlatban egyaránt.
Avagy tán mégiscsak olvashatnak Adyt…
Emlékezetes a kollégák arckifejezése a Laczkó Dezső Múzeum alagsori raktárában, ahol 2003 őszén összegyűltünk. A szakminisztérium első ízben nyitott forrásokat megyei múzeumi szervezeteknek. A megyei múzeumigazgatók majd kétharmada – azt is mondhatnám most már, hogy az optimistábbak – ott volt Veszprémben. Amikor bejelentettem, hogy mi a túri Kunffy-birtok elérhető legteljesebb rendbetételét tartjuk a legfontosabbnak, bizony meglepődtek. Megyeszékhelyen kívüli múzeumi egységre senki más nem akart pályázni akkor ebből az első forrásból.
Még aznap este megkerestem Töröcskén élő építész barátomat. Borbás Gábor kóskárolyi iskolán nevelkedett, nem kellett túl sokat győzködni. Szinte azonnal, feltétel nélkül kötélnek állt.
Nekiláttunk a tervezés előkészítésének. Mindjárt az elején alig kikerülhető problémába ütköztünk. Jóllehet az épületegyüttes jegyzett műemlék volt, műemléki feltárást soha senki nem végzett rajta. Erre viszont nem lehetett pályázni, még úgy sem, hogy az részmunka legyen a pályázatban. Márpedig volna mit föltárni a kúria épületén! Bizony, bizony. Jelen és jövő idő egyaránt.
Amikor Gábort, később más építész barátokat is levittem a főépület pincéjébe, ott a kötőanyag nélkül megrakott téglaboltozat mindenkinek a mükénéi Atreusz kincsesház (tholosz) boltozatát juttatta eszébe. Persze a zárókő nélkül. Ezzel együtt is mestermű. Ahol még világítás sincs…
A padláson viszonylag épen megmaradt füstelvezető és kéményszerkezet pedig egyelőre párhuzam nélküli. Bohacsek Zsuzsanna műemléki szakfelügyelőt idézzük.
Javában zajlik a felújítás. A kúriában a belső falakat meszelik.
Vasárnapi ebéd készül odahaza, Kaposváron. A gyerekek még itthon vannak. A leves már kész, a frissen sülő hús illata lopakodik végig a lakáson.
Megcsörren a telefon. A festő hív, a létra tetejéről, Túrból, az ebédlőből. Menjek minél előbb, mert a mennyezet potyog, és mindenféle kacskaringók kerülnek elő, amik biztosan nagyon régiek.
Telefon Töröcskére, Budapestre, nyomás Túrba, ahol minden leáll a szakfelügyelő megérkezéséig. Másnap az első vonattal jön is. Meglepődése, akár a miénk. Az ebédlő mennyezetén biztosan újkor eleji, feketével, pirossal festett indák, egy nagy kettős körbe zárva. Pénz ugyan nincs rá, a pályázat nem engedélyezi, mégis eldöntjük: a festést átmenetileg elnapoljuk, falkutatásba kezdünk. S ahol csak megvakarjuk a sok-sok rétegnyi mennyezetet, falakat, mindenütt jóval korábbi falfestés nyomai kerülnek elő. Sárgák és szürkék, figurák töredékei, értelmezhetetlen maradványok.
Mit is tehetnénk? Visszavakolunk, ahol túl nagy a „falat” a rekonstrukcióhoz. Ahol pedig sikerül egy réteget szinte maradéktalanul feltárni (a huszadik század eleji átfestésből), ott azt állítjuk helyre. Mintegy kedvcsinálónak, figyelmeztetésnek. A föltétlen folytatáshoz.
Amíg tervezünk, Tóth Józsi, a gondnok kipucolja az udvar nagyobbik részét. Előkerül egy kis méretű, csaknem természetes amfiteátrum, amit a másik pince udvari lezárása hozott létre. Megtaláljuk a patakmedret, amit Jóska egymaga tisztít meg a dzsungeltől, gyökerektől. Akár víz is érkezhetne belé.
Magunk pedig, Gáborral, Zsuzsával egyre inkább érezzük a tervezőmunka fokozatos megnehezedését. Adott egy kúria, ami talán jóval korábbi eredetű, mint azt bárki sejtette. Ahol van egy tágas, világos padlásunk, befűthetetlen helyiségek sora. Ezek egy részében a somogyvári Kupavárhegy bezacskózott ásatási leletanyaga. Részben papírzacskókban. Az udvarra nyíló konyhában emeletes kemence. Tholosz a pincében, melynek utcai (fő téri) kijárata is van.
És adott a Kunffy tervezte műterem – természetesen ugyancsak fűtés nélkül. Omladozó tetőszerkezetéről az esővíz a Gyermektemetésről áztatta függőleges, vékony erekben a festéket. Padlása ugyancsak régészeti raktár. Lépcsője megrogyott, hátuljához a szocializmus illemhelyet ragasztott.
Egyikünk se akart fűtéscsöveket, semmiféle látható fűtőtestet, fűtést azonban – legalább temperáló jellegűt – mindenképpen csinálni kellett. De milyet? Akkor kerültek elő a jegyzeteim. Ismereteim szerint a Detmoldi Szabadtéri Néprajzi Múzeumban építettek először falfűtést német közgyűjteményben. Lutz Géza műszaki tervezővel és Mózes Géza kivitelezővel nekiláttunk anyagot gyűjteni. Se a tervezők, se a kivitelező nem csinált még ilyet. Mégis bevállalták. A kúriában el is készült a falfűtés. Hanem a műteremben kivitelezhetetlen volt a vékonyka falak miatt. Oda tehát légfűtést terveztünk, ami a hosszanti épületfal alján fut végig. Feltűnés nélkül simul a fal síkjába.
A beüzemeléskor pezsgőt bontottunk…
A Janó. Németh János farestaurátor. Zalaegerszegen a múzeumban volt kollégám. Csaknem egyszerre kezdtünk dolgozni. Áldott kezű szakember volt!
A bútorok, a bútorkárpitok zöme siralmas állapotban volt. Az ajtókat, ablakokat meg kellett szabadítani a több évtizednyi „konzerváló” anyagként használt barna olajfestéktől, hogy előkerüljön az eredeti alapanyag – a nemes fa. Ugyanez volt a feladat a történelmi, rendkívül elhanyagolt állapotú hajópadlóval. János vállalta. Nem egyszerűen kihívásnak tekintette, hanem bizonyos értelemben szakmai munkássága megkoronázásának is.
De sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a hagyárosböröndi műhelyben, ahová számos bútort szállított el, mivel Túron építkezés, tereprendezés folyt! Ott nem tudott nyugodtan dolgozni. Az elkészült bútorok nagyobbik részét is nála tároltuk addig, amíg az építkezés végeztével neki nem látott a nyílászáróknak Túron.
Páratlanul alapos ember volt. Szinte mindent kipróbált, mielőtt nekilátott a munkának. Az eredeti bútoranyaggal azonos fa mintán kísérletezett. Amikor nem akart egymaga dönteni, áthívott, hogy beszéljük meg, hozzunk döntést együtt, vagy vonjunk be még szakembert, ahol szükséges.
Ahogy keze alatt a bútorok megtisztultak, kivilágosodtak, előkerültek rajtuk a mindennapi használat nyomai is. Egy éjjeliszekrényen a rajta felejtett parazsas vasaló kissé beleégett lenyomatát találta meg. Együtt döntöttük el, hogy bizony benne hagyjuk. Pedig a muzeológusok ezt nem szerették volna.
Amikor idén tavasszal, hosszú évek után ismét a kúriában jártam, ezt a vasalólenyomatot kerestem. Janó „kézjegyét”. Nem találtam meg…
A padláson talált zsalugáter-maradványokra sosem került sor. Időközben elfogyott a restaurálásra szánt költségkeret. Márpedig fontos lett volna, hogy megcsináltassuk a kúria összes ablakára a zsalugátereket, az 1950-es évek elejéig ugyanis tavasz végén minden évben leszedték a külső ablakokat, s helyükre, a nyárra azok a zsalugáterek kerültek föl. Szüret környékén, az őszi hűvösség érkeztével visszacserélték a külső ablakokat. Micsoda szép kis ünnepségeket rendezhettünk volna e szokásból, évente kétszer!
A kúria adottságai miatt nem terveztünk minden helyiségbe kiállítást. Egyáltalán. Úgy gondoltuk eredetileg, hogy jóval kevesebb festményt kéne egyszerre kiállítani a két épületben. Évente legalább egyszer pedig jó lett volna átrendezni, megújítani az „állandó kiállítást”. Nos, a korabeli muzeológia nem állt kötélnek.
A felújítással az épületegyüttes és a park új feladatokat is kapott volna. Azt terveztük, a tágas padlástérben két-három szerény apartmant alakítunk ki, ahová meghívásos, együttműködéses vagy ösztöndíj alapon kortárs képzőművészeket hívunk. Eleinte kétévenként nyári, nemzetközi művésztelep helyszíne lett volna a birtok. Ehhez szálláshelyeket, alkotó tere(ke)t kellett volna kialakítani, amire a park egy része alkalmasnak látszott. Látszik ma is.
A kúria tetőterének nagyobb része pedig tanácskozó- és előadóteremként szerepel a terveken. Ehhez meg kellett erősíteni a teherhordó réteget, ami meg is történt. A kúria kapott egy új vasbeton födémet. S ha nem kapja meg, sohase kerülnek elő a mennyezet festménymaradványai! Az új födém ugyanis – természetesen – megfolyt, ami átáztatta az alatta lévő mennyezetet, s így mállott le a többszörös vakolatréteg ott, ahol azt a stukatúr elengedte…
A konyhát bizony konyhának terveztük. Akkor még tervben se volt az új 67-es, a Kunffy-birtok a főút mellett állt. Lellétől Kaposvárig akkoriban nem volt színvonalas, mégis szerény, megfizethető kisvendéglő, így a konyha elé az udvarra 4-5 asztalos vendéglátóhelyet álmodtunk. A szervizbejárat az épület végében adott volt, így a látogatói forgalomtól minden tekintetben elválhatott.
Az udvari pincelezárás természetes kialakítása szinte ránézésre kínálta egy kicsiny, szezonális, szabadtéri színház kialakítását. Nyáresti kamara előadások, pódiumok otthona lehetne. Mint a kaposvári Rippl-villa kertje volt a nyolcvanas, kilencvenes években, a Csiky fénykorában.
A kúria előtti fás park egy részére parkoló került volna. A túri tholosz, a boltozott pince pedig a terv szerint frissítőket és a szomszédos györöki hegy levét szolgálta volna ki az átutazónak akkor is, ha Kunffyra éppen nem kíváncsi.
A műteremhez hátulról a 60-as években hozzáragasztott illemhelyet nem bontottuk le – átalakítottuk. Úgy láttuk helyesnek, ha egy ekkora park rendszeres gondozásához, a növényzet és a tervezett utak karbantartásához megfelelő szerszámok, gépek állnak rendelkezésre. Sose felejtem, milyen hegyesen ült Tóth Jóska a megyei múzeumi szervezet első többfunkciós kistraktorán, amit a Kunffy-birtokra szereztünk be. Ma már e traktor sincs meg. A megyei múzeumi szervezeteket – Európa gyalázatára – 2013-ban felrobbantották, a vidéki kiállítóhelyek, többek között, önkormányzatok fenntartásába kerültek. Egy korábbi faluvezető meg egyszerűen elajándékozta a traktort…
Fentebb már esett szó a festő tervezte műterem szocialista verandaablakáról. A helyreállítás egyik nagy dilemmája volt. Az akkor még létezett OMF tervtárában erről az épületről semmit se találtunk, a kúriáról is csupán általános, nagyjából semmitmondó leírásokat. Nem csoda, hiszen a felmérését mi végeztük el, az épületet pedig műemlékileg máig senki nem kutatta meg. Kunffy minden bizonnyal úgy gondolkodott, hogy a saját birtokán azt épít, amit akar. Így aztán épülettervvel se találkoztunk. Csak találgattunk, milyen lehetett az eredeti északi ablak.
Gábor tervezett valamit, ami stílusban, szerkezetileg beleillett a felújított környezetbe, s Mózes Gézáék legyártották, el is kezdték megépíteni. Már elérte az ereszcsatornát az ablak, amikor kis hátizsákjával, lelkendezve megérkezett Budapestről műemléki szakfelügyelőnk. Véletlenül rábukkant egy gyönge minőségű, 1911-ben kiadott képeslap másolatára, amin Kunffy frissen megépített műtermének északi oldala látható. A képről jól kivehető, hogy az ablak hegyesszögben a tetőbe hajlott. Áttervezés. Megcsináltuk. S mindjárt egészen mások lettek a fényviszonyok Kunffy Lajos egykori műtermében.
Hanem az ablak elvitte az északi és keleti, megrogyott betonlépcső helyreállításának költségeit. Ahogy a műterem hátsó szobájának fűtésfelújítását is. Ezért látható ebben a helyiségben még mindig fűtőtest, s ezért maradt meg a háború után berakott, oda nem illő ablak is.
A képeslap nagyszerűen visszaadja a műterem északi oldalának látványát. A fal előtt – az ablak kihagyásával – egészen a lépcső kezdetéig eresz magasságú apácarácsra futtatott növénykavalkádot látni. Kertész feladata lesz azonosítani e függőleges botanikus kertet.
A legfontosabb, az épületek s a bennük elhelyezett kiállítási tárgyak mindenkori állagának megóvása tehát megvalósult egy nagyszerű, európai hírű és értékű festő hagyatékában. Mégis számtalan dologra, elképzelésre nem futotta.
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát ezzel együtt is nem múló köszönet illeti. Méghozzá többrendbelileg.
A végleges felújítási terv költségvetése csaknem kétszáz millióra rúgott, ma ennek sokszorosa lenne. Mindent figyelembe véve nem vihettünk el egymagunk ekkora összeget a többi megyei múzeumi szervezet megoldásra váró feladatai elől, pláne nem a legelső évben. Számos megbeszélés, egyeztetés után a minisztérium elfogadta, hogy osszuk el a feladatokat – és a költségvetést is – két esztendőre. Így nem terheltük túl az akkor indult Alfa program éves összkeretét, és nagy esély volt rá, hogy minél többet megvalósítsunk abból, amit elterveztünk.
Az infláció, a rögtönzés megkerülhetetlensége, a módosítások és az elszámolás meg nem változtatható időkeretei azonban mindent eldöntöttek.
Ezzel együtt Somogy megye első három nyelven tájékoztató kiállítását sikerült megnyitnunk 2006 őszén.
Úgy szaladt el tizenöt esztendő, mintha sosem lett volna. Olykor elkísérek néhány kedves vendéget Somogytúrba, s hagyom őket ámulni. Kunffy nagyszerű festő. A hely meseszép. Tóth Jóska feleségének, Zsuzsának a vezetésével órákat érdemes eltölteni a birtokon. Hanem idén tavasszal Zsuzsa is nyugdíjba ment.
Egy magyar falusi önkormányzat – természetesen – képtelen fenntartani ilyen örökséget. A megyei múzeumi szervezetek szétverése ezért is megbocsájthatatlan vétek.
Valódi polgári társadalmakban a múzeumok, közgyűjtemények túlnyomó többségét évszázadok óta társadalmi szervezetek, egyesületek, alapítványok – vagyis lényegében az adófizető állampolgárok – tartják fenn. Az állam akkor és ott avatkozik csak közbe, ahol feltétlenül szükséges. Kizárólag átmenetileg.
Na, erre még egy darabig várnunk kell a Duna és a Tetves-patak partján…
A felújítás nagyobbik része elkészült. Azóta látványosan semmi más nem történt. Még a kiállítás is alig változott. Ahányszor ott járok, újabb képeket látok. Többnyire fotókat. Egyre zsúfoltabb lesz, ahelyett, hogy levegőt kapnának Kunffy fantasztikusan finom színei, alakjai.
A túri Csipkerózsika ismét elszenderült. Rosszul alszik.
Mégis megéri arcára vetni egy hosszabb, nyugodt pillantást…