Gyenes Zsolt beszélgetése Ungváry Tamás zeneszerzővel: Lángok hajnala

Gyenes Zsolt: A zenei praxisodban a vizualitás mi módon jelenik meg?

Ungváry Tamás: Hatalmas komplexitást felölelő kérdés. Tulajdonképpen megválaszolhatatlan. Válaszolhatnék SEHOGY, de úgy is, mint MINDEN módon, ha csak áttételesen is.

Gy. Zs.: Kifejtenéd ezt részletesebben?

U. T.: Én alapvetően nem kötök semmilyen vizuális élményt a zenéhez. Teljesen absztrakt módon hat rám a zene. Ezért nem is szeretek meg nem is tudok dalokat írni vagy hallgatni is majdnem csak Dietrich Fischer-Dieskau vagy Barbara Hannigan interpretálásában. A költészethez sem fűződik zenei vagy vizuális élményem. Esztétikai és érzelmi élményeim vannak úgy a zene hallgatása, mint komponálása közben, ahogy biofiziológiai reakcióim is. Elkap a flow, el tudok merülni egy dologban nagyon-nagyon mélyen, és akkor nem létezik a világ. A mozgást, a dinamikát, a ritmust, a formát érzem, amikor zenét hallgatok, ezeket érzékelem, amikor képeket, vizuális munkákat látok.

Gy. Zs.: Akkor mégis van valami kapcsolat a zene és vizualitás között? A mozgás lehet egy összekötő kapocs?!

U. T.: Igen. Az érzések, megérzések mindenhez kapcsolódhatnak. A mozgás, a ritmus, a dinamika: ezek az én közös nevezőim.

Gy. Zs.: Szerinted van valami közös strukturális alapja a zenének és a képnek?

U. T.: Persze, mindkettőt meg kell komponálni. A kérdés, hogy hogyan. Mindenki máshogy. Én a zenét illetően nem vagyok tudatosan „szerkesztő” típus, mert a szerkesztői realitás során az agyam bal, „beszélő” féltekéje konfliktusba kerül a másik, jobb, „néma” féltekével. Nem szabad elfelejteni, hogy skorpió a csillagjegyem, ami nagy adag dualizmust sugároz, melynek valódi a hatása. Az első harminc évemet az érzelmek uralták, és nem is sejtettem, hogy van az agyamnak egy bal féltekéje is.

Stockholmban a számítógép-használat kényszerített arra, hogy kibányásszam magamból a racionális oldalt, de ha komponálok, akkor érzetek alapján formálok. Ha egy adott matéria megérint, kíváncsi vagyok, mit tudok változtatni, hogy egy egész legyen, például egy gesztus. Egyáltalán mit lehet csinálni egy bizonyos anyaggal.

Egy másik tulajdonság, ami nagyon fontos: az a kíváncsiság, az experimentális magatartás, ami ahhoz vezethet el, hogy ha találok egy hanganyagot, akkor felkiáltok: – Hú, ez csodálatos! Mit lehet ebből csinálni? Mit lehetne tenni, hogy jobb legyen? Tudnám fejleszteni? Igen? Lehet, hogy a jelenlegi technika nem teszi lehetővé azt a típusú fejlesztést, amit vizionálok? Akkor fejlesszünk ki, programozzunk új technikát. Ezen a ponton ébred fel a strukturális énem. A logikus tudat szempontjából mindez feloldathatatlan ellentétnek tűnhet. Talán a materialista dialektika törvénye szerint működök, a „ellentétek egysége és harca” szerint.

Néha-néha festek is; Bécsben, a város közepén található Agorán(1), vagy például a MAMŰ-ben a Vipassana kiállítás finisszázsa alkalmával rendezett akciófestészeti est során(2). Meglátok, érzek színeket, formákat, és teljesen spontánul alkotok. Nem a szervezettség, hanem a megérzéseken alapuló spontán akció a lényeg.

Ungváry Tamás fest, Bécs, 2016.

Ungváry Tamás: A dáma, akciófestmény, Budapest, 2019.

Gy. Zs.: Ez, amiről beszélsz, régebben volt, nem az a kiállítás, ami nemrég volt; a Graphic Score a MAMŰ-ben! Az utóbbinál valami másról van szó?!

U. T.: A Graphic Score grafikái, amiket láttál a kiállításon, a bal félteke kíváncsiságának az eredményei. Kíváncsiság, hogy mi marad meg vizuálisan akkor, ha egyre tovább szűrök egy képi anyagot. Elkezdtem azzal, hogy egy zenei hangzásról készítettem egy Fourier-analízist, majd spektrogramot, ami az analízis frekvenciaspektrumának vizuális ábrázolása.

Az 1970-es években tudomásom szerint csak saját programommal lehetett „tetszés szerinti” hosszúságú hanganyagot digitálisan analizálni és kinyomtatni. A spektrogram analóg megfelelője a szonogram.

Az analízis adatbázisát felhasználva elvileg vissza lehet kapni az eredeti hangzást, ha nagyon ügyes az ember! Ehhez az analízis frekvenciafelbontásának 100%-nak kell lennie, amiről szó se lehetett. Azt mondtam, képzeljük el, hogy lehetne, és valójában a spektogram is a 100%-os felbontást mutatná. Ez nagyon jó gondolat, de továbbgondolva, hogy szólna, ha én elvennék a képből innen-onnan részeket, mielőtt visszafordítom zenei hangzásra. Egyre többet filtereztem a spektrogramot, mígnem egy képpé formálódott számomra, egy grafikai partitúra nukleuszává. Itt kezdődött egy új feladat, megformálni, hogy a képnek legyen balansza, hogy legyen egy kezdet úgy, mint egy vég a szemnek, és a többi kritérium, ami hozzájárul ahhoz, hogy kielégítő esztétikai egységnek lássam minden emocionális tartalom nélkül.

Ungváry Tamás: a Séul című zenemű spektrogramja, 1980-as évek vége.

Gy. Zs.: Azt gondolom, hogy a szonogram az egyik legplasztikusabb példája a különböző médiumok közötti átjárhatóságnak, illetve szoros kapcsolatnak, mondhatnám akár; a vizuális zenének.

Közben, ahogyan hallgattalak, folyamatosan járt az agyam, és újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy magának a kottának is van egy képe. Én nem tudom, hogy te hogyan dolgozol. Van, aki a kottába belerejt vizuális játékokat. Nálad úgy látom, hogy ez nem működik, tehát nem befolyásol, nem hat vissza az ilyen típusú vizuális játék a zenédre.

Szerveztem több szimpóziumot is a vizuális zene témakörben(3). Vidovszky László többek között arról beszélt egy ilyen alkalomkor, hogy a kotta megjelenésével a zeneszerzői metódus is megváltozott; a kotta képe visszahatott a zenére, vagy eleve meghatározta annak bizonyos mozzanatait.

U. T.: Igen, már meséltem neked, hogy egy kompozícióval elkészültem, kinyomtattam a spektrogramját. Hazavittem, és kiterítettem a földre körülbelül öt méteres hosszúságban. Ekkor már látni lehetett, ahogy egy vízszintesen hosszú festményen az időbeli proporciókat, a változások dinamikáját. Nem találtam jónak, így megváltoztattam a kompozíciót. Objektivizáltam a vizuális benyomást. Amikor csinálom, akkor nagy az érzéki input, de mikor kész van, el kell ettől tekinteni, és úgy kell hallgatni, mint ahogyan a hallgató elkezdi hallgatni, várakozással, de érzelmi töltöttség nélkül. Ezért volt jó nekem a spektrogram, mert segített abban, hogy a vizualizáláson keresztül másképp fogjam föl és máshogy hallgassam a darabot. Vidovszky pontosan erről beszél, csak ő kották meg hangok viszonylatában teszi ezt, míg én hangzatokról, megfogalmazhatatlan percepcionális egységekről szólok.

Gy. Zs.: Szeretném elmesélni neked a következőt, mert szerintem idetartozik. Több mint tíz évvel ezelőtt Thaiföldön voltam egy ösztöndíjjal, és ott lehetőségem volt egy egyéni kiállítást rendezni. Még itthon, akkoriban gyakrabban csináltam azt, hogy bementem egy boltba, ahol kottákat is lehet venni, és néztem főleg a leértékelt zenei kottákat. Ezek kivétel nélkül kortárs vagy esetleg XX. századi partitúrák, mert csak azokat értékelik le. Ezeknek a kottáknak csak a vizuális megjelenését, tehát csak a képüket szemléltem, és amelyik megtetszett, azt általában megvettem. Visszatérve a thaiföldi művészeti célú tartózkodásomra, ahol egy művészeti egyetemen voltam vendég, kérdeztem, hogy van-e zeneművészeti intézet. Mondták, hogy van, és egy ott oktató zeneszerzőt felkerestem. Mondtam neki, hogy lesz nemsokára a kiállításmegnyitóm, és ezeket a kottákat átalakítottam, amik a kezemben voltak. Töredékében még látszottak bennük az eredeti részek. Egyébként volt közöttük magyar népi motívumokra épülő mű is. Megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e arra, hogy a megnyitón, amikor átadom neki a kottákat, amik már képek, abból ő ott játszik, rögtönöz. Nagyon nyitott volt, és mondta, hogy természetesen. Egyébként később megtudtam, hogy nagyon rutinos zeneszerző és előadó, aki leginkább filmekhez ír zenét. Természetesen improvizált, de érdekes volt, ahogyan kihallottam, főleg az elején például a magyar ritmusokat, töredékeket. Szerintem soha életében nem is hallott korábban magyar zenét. Aztán a kezdetek után átment a zenéje valami másba. Megkérdeztem a végén, hogy mi alapján játszott. Azt mondta, érzések, színek, formák segítették(4).

Gyenes Zsolt: Duo-Sonata. Részlet a kiállított művek közül, vegyes technika. Burapha University, Thaiföld, 2008.

Gy. Zs.: A gondolatmenetet valamilyen formában továbbgördítve beszélhetünk az absztrakt filmről is. Az absztrakt mozgóképet, illetve az absztrakt képet, festményeket, hát meg a színeket önmagukban is szokták a zenéhez hasonlítani, azzal összevetni. A vizuális zene kialakulásának éppen jelentős magyar vonatkozásai is vannak annak ellenére, hogy leginkább az Egyesült Államokból, a nyugati partról származtatjuk magát a kifejezést is. Gondolok itt a magyaroknál elsősorban Alexander Lászlóra, vagy Moholy-Nagy Lászlóra. Még tovább gondolva a problémakört, azt is ki lehet jelenteni, hogy az igazi vizuális zenének nincsen is hangja, főleg ha komolyan vesszük a kifejezést. Ebből a szempontból a dán Thomas Wilfred a valódi vizuális zenész, aki nem rakott hangot sajátos, zenei struktúrákon alapuló absztrakt mozgóképeihez, vagy ilyen volt a mobilcolor. Utoljára, de nem utolsó sorban itt kell megemlíteni Viking Eggeling Diagonális szimfóniáját is. Ezekre a megoldásokra, művekre azt mondják, vagy inkább mondhatjuk-e, hogy ezek zenék a szemnek?! Neked mi a véleményed erről?

U. T.: Hát azt mondanám, hogy ez a terminológia csak individuálisan értelmezhető. Állandóan általánosítunk. No de ha ezt megkérdeznéd Nagy Ákostól, akinek a percepcionális képessége különböző az enyémtől, mivel Ákosnak van, nekem nincs szinesztétikus képességem, akkor alapvetően más választ kapnál.

Erről jut eszembe egy film, a Koyaanisqatsi, melynek hatása talán érezhető az Odysseusnál, ahol Palotai Gábor filmjét „passzintottuk össze” a zenémmel(5); itt különlegesen jó a kapcsolat a hang és kép között.

Zene nélkül nem tudok bizonyos dolgokat elképzelni. El tudom képzelni, hogy van, aki az érzelmeit látja. Én az érzelmeimet megélem.

Gy. Zs.: A Koyaanisqatsi számomra is egy emlékezetes film, egy olyan mű, ahol Reggio és Glass, illetve Fricke sajátos módon tudtak együtt dolgozni.

U. T.: Valamilyen módon az egység a lényeg, valamilyen egységben volt az egész. Én szeretem az egységet. Minden szempontból. Egy csomó darabom van, ami egy-ség. Ha meghallgatod az Odysseusnak csak a hangi részét, elképzelhető egységként felfogni anélkül, hogy ott lenne a grafika. Igen, ezt a grafikát meg a Koyaanisqatsi grafikáját is lehet élvezni, mint egy egységet, mint egy érzelmi teljességet. Az a fajta meditáció, ami az Odysseusban található, a videó grafikai mozgása, az természetesen visszahat az emberre. Rám másképp, mint rád, mert más vagyok, mint te.

Gy. Zs.: De ez így van rendjén. Az Odysseusról még majd szeretnék kérdezni, hogy hogyan készült.

Egy pár évvel ezelőtt, amikor téged még nem ismertelek, egy Máltán megrendezett kiállítás kurátoraként találkoztam először ezzel a művel(6). A vizuális zene témakörében most dolgozom egy könyvkéziraton, melynek címe Látható hangzás. A könyvben szereplő kortárs művészek jóformán mindannyian valamilyen egységről beszélnek hang és kép viszonylatában. Kérdés, hogy ez milyen formában vagy minőségben valósulhat meg. Kétféle alapmegközelítést látok. Az egyiket úgy nevezném, hogy szinkrónia, míg a másikat aszinkróniának címkézném, illetve megjelenik harmadikként, M. Chion után a szinkrézis kategória is. Utóbbinál hang és kép sajátos, kitüntetett találkozási pontjairól kell beszélni. Néhány kortárs médiaművészünk vagy zeneszerzőnk, mint például Szigetvári Andrea, e harmadik kategória mellett voksol, és a teljes szinkróniát inkább elveti. És ez talán azért is érdekes, mert a szoftverek, de már az elektronika használata az elmúlt fél évszázad óta lehetővé teszi azt, hogy ha van egy hangom vagy hangsorom, azt egyből automatikusan képpé, mozgóképpé transzformálhatom. Az egyik jel a másikba gond nélkül átalakítható. Te hogyan látod ezeket; szinkrónia, aszinkrónia, szinkrézis stb.?

U. T.: Nézd, ha a jelek átalakíthatóak, akkor a kérdésben szereplő skatulyák is. Számomra nincsenek skatulyák, teoretizálás nélkül használom az ellentéteket is. Ezen a ponton ismét visszatérnék, ha szabad, az Odysseusra. Tulajdonképpen együtt kellene meghallgatni, megnézni. Ami nagyon jó a grafikában, azok a hirtelen fölülről lefelé változások, a kanyarodások. Ha több időnk lett volna és technikai lehetőségeink még jobban ki lehetett volna használni ezeket, melyek dramatikus pontok. A drámának abban az értelmében, hogy seggbe rúgja a percepciót. Tulajdonképpen nem történik semmi, nem dráma, de felébredsz egy pillanatra. A zenében is van néha ilyen, csak meg kell hallani. Ha szinkronban vannak, nagyobb a hatása. Van két-három olyan fordulat, ahol teljesen szinkronban van kép és zene, aminek hatása van. Még két-három ilyen kellett volna, mert a változások az összpercepcióra, tehát az érzelmi egészre hatnak.

Részlet a VAC című kiállításból, Valletta, Málta, 2018. A monitoron: Odysseus, videó: Palotai Gábor, zene: Ungváry Tamás. (fotó: Gyenes Zs.)

Gy. Zs.: Miután tegnap meghallgattam újból az Odysseust, én is éreztem, hogy egy-két ilyen rész hiányzik még belőle. Meg kellene pontosan nézni, de valahol az aranymetszés tájékán emlékszem egy olyan részre, ahol lendül egyet az egész együttesen, ott van egy bumm!, nem abban a pillanatban. Szóval ott volt, ott éreztem egy olyat, hogy fúú!, mintha seggbe rúgták volna a dolgot, ahogyan te is használtad ezt a hasonlatot.

U. T.: Meg kell mondanom, hogy az Odysseus nekem jobban tetszik, mint a Koyaanisqatsi. Utóbbi, bár csodálatos, de ezt a fajta tízperces, szuggesztív, mélységbe húzó, lenyűgöző érzést nem produkálja, teljesen más. Az egyik alma, a másik körte.

Gy. Zs.: Arról mondanál egy-két mondatot, hogy hogyan is készült a darab. Arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy hogyan dolgoztál együtt Palotai Gáborral. Mi volt meg előbb, a zene, vagy a kép, stb. Ilyenekről beszéljél, legyél szíves!

U. T.: Palotaival az internet hozott össze. Nagyon tetszettek a grafikái, videói. Azonnal éreztem, hogy zenei anyagaim passzolnának a grafikáihoz, videóihoz. Meghallgatta a zenémet, és kiderült, hogy ez egyértelmű. Ezután következett a közös komponálás folyamata, melynek természetes része, hogy én azt mondom; hogy itt meg ott így, ő meg azt mondja; hogy ott meg itt úgy. Így aztán egészséges kompromisszumok alapján létrejött a mű. Majd meglátod, ha nekünk tényleg sikerül majd együtt dolgoznunk, hogy a mi kapcsolatunknak is lesz egy ilyen fázisa, mikor a hideg és a meleg, a gyors és a lassú dialógusának színvonala dönti el az eredmény minőségét.

Palotai sokat változtatott kéréseimnek megfelelően, vitáink ellenére. Nekem aránylag jó időérzékem van, és ebből fakadóan elmegyek a legutolsó pontig, és húzom az anyagot, ameddig csak lehet. De aztán kell valami változás. Mindig játszok azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha a legszélsőségesebben használnék egy technikát vagy matériát. A legszélsőségesebb technikát a Traum des Einsamen (1985) című darabomban használtam, az Odysseus zenéjének matériája pedig egyetlen egy glissandóból ered, úgymint a legelső művem is, a Séul.

Gy. Zs.: Szép kerete van a dolognak, a művészi pályádnak. Közben eszembe jutott, hogy ott volt Alexander László, aki nem bírta ki, hogy a zenéje mellett ne jelenjen meg kép valamilyen módon, a mozgókép, pedig László híres zongorista, karmester és zeneszerző is volt. Vagy ott van példaként Bolcsó Bálint fiatal kortárs zeneszerző doktori koncertje, ahol megjelenik egy videó, amihez ő csinált zenét. Tehát Bolcsó fontosnak találta, hogy a doktori koncertjén egy videó szerepeljen, amihez a zene egyenrangú módon kapcsolódik, tehát együtt van a két dolog. Ez azért ritka, de talán egyre gyakoribbá válik.

A Kodály Központban, ami szerintem egy jó koncertterem itt Pécsen, volt egy olyan koncert, ahol a zenéhez végig hozzá készült ún. vizuál ment. Bordos László Zsolt készítette ezt a mapping technikán alapuló animációt(7). Bár később, egy beszélgetés kapcsán azt mondta, hogy ebben a műfajban nagyjából húsz perc van, tehát közel egy órán keresztül nem lehet fenntartani a kellő nézői érdeklődést. Ne felejtsük el, hogy itt absztrakt képekről van szó. De ez már egy kicsit más kérdés. Te hogyan látod, jó ez, hogy a zenéhez a kép ilyen módon társul? Tehát mennyire látod fontosnak, hogy koncerteken megjelenjen az ilyen típusú vizualitás akár részletekben, vagy az egész előadás alatt?

U. T.: A mai okostelefonos társadalom vizuális igénye főszerepet kapott társadalmunkban, ami óhatatlanul felületességhez vezetett, és a hallás/meghallás, valamint a megérzés kárára történik. Ez persze rám is biztosan hatott, és biztosan felületesebb lettem, mert azzá kellett válnom. Miért szeretném, hogy te kreálj egy videót a L’aube des flammes-hoz? Mert ki fogja egyébként csak mint autonóm zeneművet meghallgatni? De ha elkezdi valaki nézni a videót, s bár félig süket a rocktól meg az általános zajszennyeződéstől, de felvillan egy képsor egy megfelelő audio-gesztussal, akkor felfigyel, talán a füle is „kinyílik”, és mélyebb élményben lesz része.

Gyenes Zsolt: Állóképek a „L’aube des flammes” című Ungváry-zeneműhöz készülő videóból, 2021.

Gy. Zs.: Szóval ez az a háttér, mélység, ami ma hiányzik, úgy látom.

U. T.: Nekem hiányzott, az én svédországi környezetemben.

Gy. Zs.: Ehhez fűzök hozzá valamit. Pár évvel ezelőtt a Kaposvári Kamarazenei Fesztiválon a nyitókoncerten két olyan (vonós) zeneművészünk koncertezett, akik a divatos világranglistákon az első helyeket foglalták, foglalják el. Az egyik oldalon lenyűgöző volt a játékuk, egy kis hibát sem követtek el, de ezzel valami el is veszett; a tökéletes technika uralta a produkciót. Efelé ment el a dolog, vagy talán a világ. A korábbi, általam szerkesztett Képírás tematikus számok ezt a témát, problémakört is érintették(8).

U. T.: A vizuális élmény fiziológiai visszahatása segíti más érzékszervek aktiválását is. Ez egyébként része is egy karmester szerepének. Erről van egy kis történetem: Ezelőtt harminc egynéhány éve meghívtak a Magyarok Világtalálkozójára. Egy elektroakusztikus művemet mutattam be. A hallgatóságot mintha Arany János lelke szállta volna meg: Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Éreztem, valamit tenni kell, és mint karmesternek jött az ötlet, hogy most pedig eljátszom még egyszer a művet. Kiálltam a hangszórók elé a terem közepére, és eldirigáltam a darabot. Azonnal pozitívra fordult az atmoszféra.

Egy vizuális élmény az összes többi érzékszervekre is hatni tud, azokat dirigálni képes. Hogy micsoda különbség így hallgatni! Egy vagy több másik érzékszerv segítségével, várakozást előidéző fizikai jelekkel, gesztusokkal.

Gy. Zs.: Végül is erről beszélünk. A legelső alapkérdésemre is, úgy gondolom, igen sokrétűen megadtad a választ.

Beszélünk dinamizmusról, meg lassúról, meg gyorsról. Én bele tudok helyezkedni a te munkáidba; példaként a Lángok hajnalának a meditatív, talán lassúbb ívébe is. Nagyon tetszenek a zeneműveid. Lehetséges egyébként, hogy ha kimondjuk, bár ilyen sarkosan nem igazán léteznek a dolgok, tehát, ha te vagy a lassú és én a gyors, hogy éppen ebből születhet valami érdekes. Valami szikra működhet az ellentétekből.

U. T.: Az egy csodálatos dolog lehetne, hogyha ebből egy más születhetne. Nem a L’aube des flammes, hanem valami más. De olyan más, ami eléri ennek az eredeti nívóját.

Gy. Zs.: Csakis akkor van értelme.

U. T.: Ez egy nagyon érdekes munka lehetne.

Gy. Zs.: Több mint egy órája beszélgetünk, és én azt szeretném kérdezni, kérni még tőled, hogy beszéljél arról, hogyan készült a Lángok hajnala?

U. T.: Ez a zenemű alapjában véve improvizáció, egy fantázia, amivel kiérdemeltem egy kritikusomtól a „komputerzene Lisztje” címet. Majd’ minden darabom improvizáción alapul. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy először csak játszom, kísérletezek programokkal, hanganyagokkal, míg meghallok egyet, mely felkelti az érdeklődésemet. Így történt ez a Lángok hajnala esetében is. Amikor meghallottam a tűz-anyagot, akkor azt mondtam, hogy hú, ez fantasztikus. Hogy lehetne ezt felhasználni? Itt ugrik be a kíváncsiság, a vágy és a gondolkodás arról, hogy hogyan tudnék ebből egy darabot csinálni. És akkor megint érzeteim vannak; ide ez és ez kellene, ilyen hosszan. Ha technikailag lehetetlen, akkor fejlesztem a komputerprogramot. Majd megint meghallgatom az eredményt, hozzáteszek/elveszek. Tudat és tudatalatti ugrálása, körforgása! Mint Picasso(9)! Elkezd valamit, aztán minden más lesz. Teljesen ugyanígy dolgozom. Ebben az esetben M. Hinton IMPAC programját használtam.

Gy. Zs.: Nekem ebben a darabban, bár nagyon leegyszerűsítve, két nagyon erős réteg van. Van egy ilyen morajló alsó réteg, és egyre jobban jön be egy másik, egy szikra, vagy nem tudom én mi. Létezik az egésznek egy fölfutása, nem azt mondom, hogy csúcspontja, mert azt nem igazán érzem.

U. T.: Igen, sajnos nincs csúcspont. Még most is érzékenyen érint, amikor meghallgatom és mondom magamban; „ezt elb…tad Ungváry”. De ez a technika miatt volt, nem tudtam többet fejleszteni technikailag, nem lehetett, pedig sokat próbáltam. A végén azért el kellett gondolkozni azon is, hogy hogyan fejezzem be. Néha nem egyszerű megtalálni a megoldást. A korábban említett Traum des Einsamen darabomnál négy évig tartott, mire rájöttem, hogy hogyan kell elkezdeni és befejezni.

Gy. Zs: Tamás, nagyon szépen köszönöm, én nagyon élveztem a beszélgetést!