Amikor még boldogabb időket éltem, és a villanygitárral próbálkoztam, mindig bekapcsoltam az oszcilloszkópot, és néztem a hangot. (Friedrich A. Kittler)

A zene technikai képként való megjelenésének misztériumát magam egyszer Hortobágyi László barátomnál éltem át, amikor monitoron mutatta meg a digitális vágás, a különböző hangzáselemek hézagmentes képi összeillesztésének eljárását, ami az oszcilloszkóp képénél sokkal látványosabb folyamat.

A hangok, a zene hallása átható érzet. Az agykutatás képalkotó eljárásai szerint olyannyira átfogó, hogy számunkra a zenehallgatás az agyunkat minden másnál inkább, a legnagyobb felületen foglalkoztató tevékenység. Detlef B. Linke agykutatós szerint „a zenehallgatás során általában mindkét agyfélteke aktiválódik. Sok minden szól amellett, hogy ezért játszik olyan nagy szerepet a zene. Hiszen nem csupán egyoldalú agyfunkcióként jelenik meg, hanem integrálja a két agyféltekét.” Jó okunk van feltételezni, mivel tapasztalataink is alátámasztják, hogy ez az integrálás nemcsak az agyféltekéket, hanem különböző, a látással kapcsolatos területeit is érinti.

A zenét nemcsak halljuk, hanem látjuk is. Ez eredendően nem másból, mint magából a zenéből adódik. Lévén a zene maga is mozgás, téri jelenség, s így kép is. A zenének ez a mozgalmas, téri és képi minősége legteljesebben a táncban tapasztalható meg. (Nem feltétlenül és nem elsősorban az ún. tánczenében…!)

Hullám

A hang maga is mozgás: rezgés. Hullámfolyam. Ami a lét, s benne minden létező alapvonása, elemi, atomi szinteken, azok alatt és – vélhetően – mindenen túl is.

A testek, a hangok és fények egymástól az atomfizikában csak rezgésszámukban különböznek. Ami persze korántsem közömbös kérdés: nem elhanyagolható különbség, hogy egy énekhang, egy gravitációs hullám vagy a stimuláltan sugárzott fényerő (ismertebb nevén LASER) hulláma járja át a testünket. De nem szándékom atomfizikáról és kozmológiáról beszélni. Bár, ha zenéről gondolkodunk, akkor ez azért „képben van”, hiszen Püthagorasz óta ismeretes, hogy „az egész ég harmónia és szám”. Avagy, ahogy a boldog emlékezetű Dobszay László valamivel árnyaltabb mondja: a „…zene nemcsak a szférák zenéjét jeleníti meg, de kapcsolatba hozza az embert a kozmosszal, a szellemi világ egészével…” De a muziko-kozmológiában ennél most nem mennék tovább.

Tér

A zene téri jelenség, a zene téri művészet. A zene térbelisége nemcsak és nem elsősorban abban mutatkozik meg, hogy térben, két füllel halljuk. Nem puszta sztereo- és quadrofónia. Nem a különböző helyeken felhangzó rezgések helyzetkülönbségéből adódik, mely hatást egykor Monteverdi és Bach a zenészeknek a templomtér különböző pontjain való elhelyezésével erősített föl.

A zene eredendő tériessége magából a hangokból: a hangmozgásból, a hangok egymásmellettiségéből és egymásutánjából adódik. „Noha a térbeliség mozzanata már két nyugvó hang esetében is beszüremlik – írja Zenepszichológia című munkájában Ernst Kurth –, a döntő lökést az adja neki, hogy a hangokban és a hangközökben primer mozgásélmény jut kifejezésre, amely a maga erőteljes térhatásából valamennyit a hangokra és hangközökre is kiáraszt. (…) a térérzék jobban érvényesül két hang egymás utáni, mint egyidejű megszólaltatásakor – bizonyítékául annak, hogy a mozgás önmagában elősegíti a térbeli benyomás kialakulását.” Azaz: a zene primer mozgásélmény, mozgás pedig csak térben történhet.

Mozgás, kép

A zene mozgás, a zene kép. Minden mozgás a szemlélője számára képként jelenik meg. A zene képi jelenség is, lévén hangmozgás. „A dallam mozgás. – írja Bach-könyvében Ernst Kurth – Téves pusztán csak az akusztikus-hangzó jelenségeket, a hangzásokat és a hangokat valahány látens harmóniai viszonyaikkal mint a melódia leglényegesebb és legsajátosabb jelentőségű mozzanatait kiragadni anélkül, hogy a hangok közti energiafolyamat érzékelésének összefüggését tekintetbe vennénk. A különböző hangmagasságokra történő továbblépés ezekkel eredendően összefüggő és elválaszthatatlan. (…) A melodikus tartalma pszichológiai értelemben nem a hangok sora, hanem a hangok közti és a hangokon túlhaladó átmenet mozzanata.”

Greguss Pál, az akusztikus holográfia megalkotója, egyszer a képről következő definíciót adta: kétdimenziós intenzitáseloszlás. Ami kétségtelenül elég minimalista meghatározás, de az absztrakció magas fokán érvényes állítás. A zene esetében azonban az „intenzitás eloszlása” nem két, hanem négy dimenzióban mutatkozik; kiterjedése, mélysége és tartama is van. Így aztán a zenei képet tulajdonképpen téridőképnek nevezhetnénk. (Hortobágyi a zenét időutazásnak tekinti, nem egészen alaptalanul.)

A zene hallatán keletkező kép persze nem közvetlenül feltáruló látvány, de ahhoz, hogy kiterjedése tágasságát, intenzitáseloszlása fölöttébb gazdag tagoltságát, színekben és árnyalatokban mutatkozó gazdagságát érzékeljük, nem elengedhetetlen az akusztikus tér- és tájképfestészet nagy műgonddal készült mesterműveit hallani. (Olyanokat mint pl. Wagner nyitányai, Brian Eno ambient-zenéi, vagy egy jól fölépített sound-design.) Egy szólóhangszeren megszólaló zenemű is képes ezt nyilvánvalóvá tenni; ez hangzik föl egy sakuhacsi-darabban vagy Bach Csellószvitjeiben.

Persze a zene téridőképei nem a szemünk előtt, hanem a szemünk mögött keletkeznek. Ebből ered a vágy, hogy ne csak az elme vetítőjében láthassuk a zene áramát, a hangképek táncát, hanem szemügyre is vehessük őket, hogy kivetüljenek és a tapasztalat közös terének részévé váljanak.

Ám ez közvetlenül nem tud megvalósulni. Csak némileg közvetetten: a táncban. Ami azért lehetséges, mert a zene – mint Ernst Kurthtól tudjuk: mozgás, energiafolyamat, és a hangokon túlhaladó átmenet.

A zene térbelisége és képisége, téridőképe a legteljesebben a táncban tapasztalható meg. A tánc ugyanis nem más, mint a hangok mozgalmasságának követése, a test ráhangolása a zene dinamikájára. A dünamiszára, az energiájára.

A test tekintetbevétele általában nem jellemzője a zenéről való gondolkodásnak. De nem kifejezetten sajátja az európai gondolkodásnak sem. Sőt, inkább a test feledésének története – mintegy párhuzamosan a létfeledés történetével. (Ami egyébként – a közvélekedéssel ellentétben – nem keresztény, hanem hellén hatás a nyugati gondolkodásban, hiszen a megtestesülés nem éppen a test leértékelésére utal…) A test-szellem dualizmusa a Szókratész utáni filozófiában erősödött föl, és gyakran szélsőséges testmegvetésbe torkollt. A „bölcs szilén” még békésen együtt élt a testével, Platóntól kezdődően azonban ez a harmónia megbomlott, és az újplatonikus Plótinoszt kortársai már úgy ismerték, mint aki „mintha csak szégyellte volna, hogy testben lakik”. Ezért aztán, egészen a közelmúltig a test feledése a zenéről való gondolkodásnak is általános jellemzője volt: Susan McClary zenetudós méltán állapítja meg a Music, the Pythagoreans, and the Body című tanulmányában, hogy „A testnek nyilvánvalóan nincs helye ebben a sémában”. Pedig, miként más helyen megjegyzi: „A legrejtélyesebb dolog a zenével kapcsolatban az, hogy ritmusaival és gesztusaival saját testünk tudatára ébreszt.”

Amihez csak annyit tennék hozzá, hogy nem a ritmus alapozza meg a táncot, hanem az a tény, „hogy a hangokban és a hangközökben primer mozgásélmény jut kifejezésre” (Ernst Kurth) A tánc nem a zene vagy a zenei kép kifejezésére irányul. (Ahol ez a szándék jut érvényre, ott a zene „megzenésítésével” van dolgunk, és más problémák is fennállnak. ) A táncos a zenére hangolja testét, követi kibontakozását a zenei térben, a testek és saját teste terében. Így képes elmélyíteni a zene, és mindenek megértését. Lévén „Az eleven test megértő test – miként Merleau-Ponty Az észlelés fenomenológiájában írja – (…) Észlelésével és mozgásával eleve értelmezi, strukturálja mind a belső, mind a külső valóságélmény szövetét. (…) A test minden orientáció centruma, a térélmény nullpontja, ahonnan minden irány (…) differenciálódik. (…) Mozgása és észlelése átélt egységet alkot, dinamikusan egybetartva az érzéki modalitásokat, mozogva-észlelve formálja önnön világát.”


Az írás elsőként a Prae.hu portálon jelent meg, 2012 szeptemberében.


Hivatkozások

  • Dobszay László – Ezredvégi beszélgetés.
  • Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez (Vál. Ritoók Zsigmond). Bp., 1982. 61.
  • Greguss Pál: Akusztikus holográfia. Fizikai Szemle 2000/6. 201.
  • Hortobágyi László – Ezredvégi beszélgetés.
  • Kittler, Friedrich A.: Der leere Raum und die Geometrie als Form. In Angela Lammert (Hg.) Topos RAUM, V. für Moderne Kunst, Nürnberg, 2005. 277.
  • Kurth, Ernst: Grundlagen des linearen Kontrapunkts: Einführung in Stil und Technik von Bachs melodischer Polyphonie. Bern 1917. 2, 4.
  • Kurth, Ernst: Zenepszichológia. Vulgo 2005/1-2; Musikpsychologie, Olms, Hildesheim- New York, 1969. 120.
  • Linke, Detlef B. – Ezredvégi beszélgetés.
  • McClary, Susan: Klasszikus zene és a szexualitás stratégiái. Replika 49-50 (2005. 08) 173.
  • McClary, Susan: Music, the Pythagoreans, and the Body. In Susan Foster (szerk.): Choreographing History, Indiana University Press, 85.
  • Merleau-Ponty, Maurice: Phénoménologie de la Perception. Paris, Gallimard. 421. (Vermes Kata fordítása)
  • Porphüriosz: Plótinosz életéről és műveinek felosztásáról. In Uő: Az Egyről, a szellemről és a lélekről, Budapest, 1986, 353.
  • Tillmann, J. A.: A táncoló Szókratész és a táncoló cigányok. Lettre Internationale 85. 2012 nyár, 22-24.