1. Egy kevés statisztika

Ebben az évben zárja le e sorok írója a Látható hangzás című könyve kéziratát. A kötet a magyarországi kortárs vizuális zenét tekinti át a nemzetközi, hasonló összefüggésekbe ágyazva, illetve azokkal összevetve. Nagyjából száz itthoni vagy hazánkból származó művész ide köthető alkotásaival foglalkozik a munka. A legtöbb szerző természetesen Magyarországon él és tevékenykedik, de tárgyalásra kerülnek olyan intermédia-művészek, illetve zeneszerzők, akik nagyvárosokban, mint Montreal, London, Stockholm, Berlin és osztrák, szlovák és erdélyi kisebb léptékű településeken élnek. Közös a magyar kultúra gyökere mindannyiuknál, de az eltérő földrajzi elhelyezkedés, az eltérő kulturális közeg jelentősen továbbalakítja a pályákat, életműveket. Az elmúlt 25 évben tapasztalható, virtuálisan egyre szűkölő világtér a különbözőségeket is oldja valamilyen módon. A pandémia újabb vonásokkal színesíti vagy éppen deszaturálja az eddigieket, az egyébként is gyors, állandó változásokat. Jelentősen új kommunikációs formák, módszerek, kollaborációk stb. jelentek meg az elmúlt egy évben a művészet területén is. Ez utóbbinak kifejtése, elemzése nem tárgya ennek a rövid írásnak.

Az alcímben ígért „könnyed” statisztika mentén haladva feltűnő, hogy a száz kortárs alkotó közül minden ötödik Pécsen lakik, vagy erős pécsi gyökerekkel, kötődéssel rendelkezik. Budapest után, úgy tűnik, hogy hazánkban ebben a déli városban él a legtöbb képzőművész (egy statisztika szerint közel 150); ez talán Szentendrét is túlszárnyalja. Természetesen semmilyen mélyebb következtetés nem vonható le ezen a helyen ebből a számadatból. A szerző pécsi, ezért is tűnt fel neki az említett dolog, arány.

Száz kortárs képzőművész mutathat-e teljes képet egy olyan szerteágazó műfajról, mint a vizuális zene? A válasz: igen is meg nem is. Igaz, mert egy széles horizontot tár fel, és nem igaz, mert a horizont egy nézőpontból látszik, azon túl nem egy „tökéletes síkságon” vagyunk, a dombok, hegyek és mélyedések eltakarnak dolgokat. Kecsegtető illúzió, hogy minden, ami ide tartozik, látható. Folytonosan változnak a dolgok is. Mi kerül a kánonba, egyáltalán a kánon mit mutat, mi módon definiálódik?

A nevezett könyv inkább felmutat, megmutat, forrásul is szolgálhat, új utakra vezethet a témával kapcsolatban.

Látható hangzás – a készülő könyv tervezett hátlapja, 2021

2. A struktúra

A vizuális zene meghatározása képlékeny dolog. Egyrészről kevés definíciós kísérlet található ebben a vonatkozásban(1)(2), másrészről folyamatosan változhatnak is a műfaj keretei. Ez utóbbinak mozgatórugója lehet a változó technikai trend (pl. hibrid megoldások vagy az analóg újrafelfedezése), vagy éppen bármilyen minőségű újdonság.

A vizuális zene három nagyobb alműfajra vagy csoportra osztható. Ezek a statikus, dinamikus és tiszta vizuális zene.(3)

A legelső olyan állóképeket jelölhet, ahol, mint a másik kettőnél is, a zeneszerű gondolkodás a meghatározó, de ahol a kép inkább egy zenemű sajátos „kottájának” nevezhető. Előzményként említhetők Klee, Kandinsky vagy Mondrian bizonyos művei.

A második kategória olyan néma vagy hanggal társított mozgóképeket jelent, ahol szintén a zeneszerű szerkezet, sőt gondolkodás a kiindulási alap. Amennyiben hang is társul a képhez, a kettő viszonya sajátos, egyenrangú, egymást építő jellegű. A vizuális megjelenés itt is leginkább az absztrakt, illetve a konkrét művészet körébe tartozik. Utóbbi kifejezés sok esetben félreértésre ad okot: éppen hogy az ábrázoló (figurális) művészet maximális ellentétéről, tagadásáról van szó. Ha példát keresünk ehhez a művészeti megközelítéshez az avantgárd klasszikus remekei között, akkor kiemelhetjük Eggeling Diagonális szimfóniáját, vagy Richter (szintén) némafilmjeit citálhatjuk ide.

A harmadik kategória az, amelyik legtisztábban megragadható, illetve talán legegyértelműbben definiálható. Azt látjuk, amit hallunk! Hang és kép egymást generálja, az egyik jel a másikba átalakul, nincsen igazából ok-okozati kapcsolat közöttük; teljes mellérendelésről van szó. A kémiai rögzítésű kísérleti film kapcsán találkozhatunk az első ilyen típusú példákkal, mint például Moholy-Nagy László Hangzó ABC-je(4), de az elektronika megjelenése a neoavantgárd óta továbbgazdagítja a tárházat. A különböző audio- és videoszintetizátorok lehetővé tették (és teszik) a valós időben való alkotást, előadást, rögzítést (pl. Vasulka-páros, vagy a videó „pápája”. Nam June Paik). A sajátos improvizálás lehetősége, a mintegy hangszerként való használata az eszközöknek felszabadító és egyben új alkotási gondolkodásokat, megvalósításokat eredményezett. A digitális világ elterjedése továbbszélesíti a horizontot. Egyrészről lehetőséget nyújt a már érintett hibrid megoldásokhoz, másrészről az avantgárd szellemisége, a kísérletező progresszív hozzáállás továbbélhet az újabb és újabb megoldások, de leginkább programozási módszerek megjelenésével, alkalmazásával (pl. élő elektronika, nyílt forráskód, hálózati lehetőségek). Szép új világ, ami a közelmúltban gyökerezik.

A Látható hangzás című kézirat is e három kategória mentén rendszerezi a magyar kortárs vizuális zenei példáit. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa, pontosabban művészek neve, akiknek a tárgyhoz kapcsolódó alkotásai az egyes egységekhez kapcsolhatók.

A statikus vizuális zenéhez tartozhat Konok Tamás, Lantos Ferenc, Kismányoky Károly, Ilona Keserü Ilona, Ottó László, Nádler István, Révész Ákos, Kopasz Tamás és Szentgróti Dávid.

A dinamikus megoldásokhoz sorolható például Mattis-Teutsch Waldemar, Király Ernő, Révész László László, Palotai Gábor, Ungváry Tamás, Móder Rezső, Lois Viktor, Lux Antal, T. Bortnyik/Tubák, Kelle Antal Artformer, Czakó Zsolt, Nagy Ákos, Lichter Péter, Wéber Kristóf, Dóra Attila, Sós Gergő és Bolcsó Bálint.

A tiszta vizuális zenéhez kapcsolhatók bizonyos műveik alapján: Vidovszky László, Sáry László, Maurer Dóra, Jeney Zoltán, Mengyán András, Lévay Jenő, Július Gyula, Szigetvári Andrea, Bali János, Szirmay Zsanett, Kovács Balázs, Binaura, Turcsány Villő, Baráth Bálint, Merks Andor, Bordos László Zsolt, Sztojánovits Andrea, Biró Anna és Szűcs Gábor.

A kis „laza” statisztikából kiolvasható, hogy a dinamikus-, illetve a tiszta vizuális megoldásokra található több példa a kortárs művészeti világban. Ez napjaink sajátosságaihoz igazodik. Ezek az intermediális karakterű művek a hang és a mozgókép bizonyos, már érintett viszonyaira épülő opuszok. Rögzítettek, vagy élő produkciók. Jóformán mindegyikben az elektronika, a digitális technika teremti meg az alapokat, a lehetőségek tárházát.

A határok sok esetben összemosódnak. Két olyan mediális kapcsolódási karakter vázolható fel, amely mentén a szinkrónia és annak „kimozdítása”, a szinkrézis(5) alapvető gondolkodási és szerkesztési megoldásokra utal. Előbbihez kapcsolódhatnak vizualizációs és/vagy szonifikációs technikák. Utóbbiak kiindulása szintén lehet ez, de a végeredményben feloldódik a „szigorú megfeleltetés”.

Ha tehát mégis a vizuális zene legtisztább formáit keressük, akkor a harmadik kategória az, ahol ezt felfedhetjük.

3. Hagyományok

Moholy-Nagy László 1895-ben született, ugyanabban az évben, amikor a mozi és a röntgen is napvilágot látott. Moholy-Nagy számára mindkét médium nagy jelentőséggel bírt. Kísérletező kedve nagy mértékben irányult ezekre az aránylag új vagy még kevésbé ismert kifejezőeszközökre, technikákra. Játsszunk el a következő gondolattal: Milyen műveket készített volna a meghatározó magyar származású művész az 1960-70-es években, amikor nagyjából 75 éves lett volna? Érdekelték volna-e az elektronika újdonságai, mint például az audio- és videószintetizátor alkalmazása, a kapcsolódó valós idejű alkotás metódusa, illetve az ilyen módon való vetítés? Bizonyosan! Sok ponton látnok, vagy inkább vizionista volt Moholy-Nagy. Felvázolta lényegében az audioszintetizátor alapjait, aztán komoly tanulmányokat végzett a film mint médium kiterjesztésén (expanded cinema). Nyitottsága, összegző, szintetizáló képessége, mely a múltból és kortársak eredményeiből táplálkozott leginkább, mindenképpen előremutató volt. Mert álmodni, és az álmai, úgy tűnik, realizálódtak, vagy éppen napjainkban nyernek formát.

A felsorolás koránt sem lehet teljes, de megemlítésre kerül ezen a helyen a nagy magyar (származású) elődök, a korábbi kísérletezők közül még: László Sándor, Kepes György, Schöffer Miklós, Engel Gyula és Dargay Lajos.

Folyamatosan ugrálunk az idő lineáris illúzióját megbontva, felrúgva. Párhuzamos megoldások, fúziók és visszatérések keverednek az új megoldások bevonásával. A film médiumának használata (direkt karcolások a filmszalagra, a hangsávra; pl. Lichter Péter), az analóg elektronika újraélesztése (pl. Szűcs Gábor, Gyenes Zs.), a hibrid megoldások (pl. a Nagy ÁkosHajdú Levente páros) és a legújabb technika, a mesterséges intelligencia alkalmazása (pl. Kelle Antal Artformer, Binaura) mind békésen megférnek, egymást erősítik a palettán, sőt köszönő viszonyban vannak egymással.

Gyenes Zsolt: Állóképek a Lumage című audiovizuális műből, 2021

4. Egy kis elemzés

A Lumage négy és fél perces audiovizuális improvizáció rögzített változata. Az alap analóg audio- és videószintetizátorral készült. A munka kisebb digitális beavatkozások kapcsán nyerte el végleges formáját. Tisztelet Moholy-Nagy Lászlónak.

Az ilyen jellegű opuszok leginkább galériakörnyezetben, black box-ban működnek a legjobban. Habár az alkotó törekszik arra, hogy legyen a darabnak eleje és vége, ebből következőleg közepe is, mégsem tragédia, ha a néző nem nézi és hallgatja egyben végig a művet, hanem elsétál, visszatér, stb. Ezt a loop-lejátszás lehetővé teszi, segíti. Tehát mindenképpen különbözik ez a moziban megszokott audiovizuális befogadói szokásoktól.

A Lumage a luminance és image/montage szavakból lett összerakva. Utal a fény alapvető szerepére. A fény megfoghatatlan varázslat, mely mindennek mozgatója. Immateriális jellege ebben az esetben egy felületen ütközik és ragad meg. A kivetített kép, akár falra történik, akár a monitoron hátulról vetül a képernyőre, anyagszerűvé teszi a mozgó fényábrákat. De mindez inkább látszat.

Fény és mozgás elválaszthatatlan dolgok. A Lumage önmaga fénymozgás, melynek tárgya és kiindulása hang, pontosabban olyan feszültségváltozások, melyek hanggá alakulnak. A jelek könnyen, valós időben mennek át egymásba, egymásból az elektronika bűvös világában. Legelőbb van a gesztus, az alkotó elképzelése és mozgása, az generál változásokat, más kapcsolódó mozgásokat, az alakul át elektronikus hanggá, mely annak megfelelően fénymintákat, újabb mozgásokat vetít ki. Mindez egy időben, látszólag ok-okozat nélkül. Pedig azt látod, amit hallasz. Tiszta vizuális zene. Konkrét művészet, ami kapcsán semmi sem utal semmire, minden önmaga konkrétságában létezik. A varázslat az elektronikaalapú fénymozgásban keresendő.

A Doepfer analóg moduláris audioszintetizátor és a wobbulator harmonikus házassága mint egy hangszerként működik az alkotó kezében. Félévszázados technika és mennyire mai! Moholy-Nagy biztosan lelkesedne érte.

Az analóg elektronika organikus jellege túlnő a digitális megjelenés steril mivoltán. Improvizáció és véletlen, a hiba esztétikája – mind építő tényezők. Ember és gép párbeszédet folytat; sajátos viszonyt alakíthat ki egymással. A gép az ember irányításával kel életre.

Analóg audiovizuális berendezések. Signal Culture, Owego, New York, USA, a szerző fotója, 2019

5. Zár-mondatok

Mi is az „igazi” vizuális zene? Zene a szemnek, hang nélkül? Vagy az a „tiszta” megoldás, ahol a hang generálja a mozgóképet, vagy fordítva? Vagy inkább tekintsük a kérdést, kategóriát jóval szűkebb, de még inkább tágabb nézőpontból? A változó technika folyamatosan átértékeli a határokat? Valószínűleg minden feltett kérdés megfelelőnek bizonyul. Mégis, ha válaszolni kell a kérdésre, az a következő lehet: az „igazi” vizuális zene kapcsán hang és kép elválaszthatatlanul összeforr, de olyanformán, hogy nem mechanikus átírásról, átformálásról van szó, hanem a két médium egymás segítéséről, megbonthatatlan viszonyáról, ahol bizonyos pontok megerősítik a szinkróniát, míg az „epizodikus részeknél” éppen ennek a szigorúságnak a kimozdítása jelenti a természetességet, az organikusságot, az emberi jelleget, azokat a „hibákat”, amiktől szerethetjük az ilyen jellegű dolgokat, műveket.


Hivatkozások

1 Jack Ox – Cindy Keefer: On Curating Recent Digital Abstract Visual Music

2 Maura McDonnell: Visual Music – A Composition Of The Things Themselves

3 Gyenes Zsolt: A vizuális zenéről – Rendszerezési kísérlet

4 Gyenes Zsolt: Látható akusztika – Moholy-Nagy László Hangzó ABC-je

5 Michel Chion: Audio-vision – Sound on Screen