Mottó: Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. (Weöres Sándor)
Orosz István igazi csendháborító. Hasonlatos Szolovjov regényének hőséhez, Naszreddin Hodzsához, aki furfangos eszű tréfacsináló, a keleti emíreknek, császároknak állandóan bosszúságot, bajt okoz. Plakátjai az életbölcsesség, az életrevalóság és humor dokumentumai, jelképei. Időtlenek. Nemcsak őrzik, de ki is fejezik a csendet, amelyre oly gyakran vágyik az ember. Ki akarunk lépni a zajjal teli világból. Kilépünk, és – csodák csodája – az univerzum közepén találjuk magunkat. Önmagunk határait látjuk, és eközben felismerjük a világ közelségét és mérhetetlen távolságát. Miközben nézem a plakátokat, hangolódom a csendre, korábbi élményeimet igyekszem összehangolni a plakátokkal.
Orosz István cselvetése: akaratlanul is (vagy akarva?) arra készteti művei nézőjét, hogy álljon szóba önmagával, tudatosítsa testérzetét – amelyet a hétköznapokban nem mindig tudatosít, most mégis megteszi –, miként is befolyásolja hangulatát, figyelmét. Gondolkodásra készteti nézőjét, koncentráljon, akár úgy, hogy közben relaxál, szabadon engedi asszociációit. Plakátjai az emberi emlékezést szólítják meg, hogy a feledésbe merült érzés, gondolat, vizuális kép érzelmi feszültségén keresztül agyunk nevezze meg, azonosítsa, építse fel újra a látványt.
Orosz István plakátja
A Száz év magány (Gabriel García Márquez) vágy, szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejét, képzeletvilágát érzem a plakátokból sugározni. Egyszerűen ilyen az élet, jut eszembe. Orosz István ne ismerné a magány és reménytelenség érzését? Ismeri. Márqueznél a regényfolyó, Orosznál a plakátfolyó a találó kifejezés. Az író [Márquez] összeköti a kézzelfogható, mindenki által elfogadott valóságot és a hihetetlennek tűnő, asztrális síkot.
A plakátok kompozíciós, kevert kulturális rendjében első pillantásra nem mindig találjuk meg a kauzalitást, az ok-okozati összefüggést, a múlt és jelen egymásra rétegeződik, egymást értelmezik, a múltból jelen lesz, a jelenből meg múlt. A két idősík kohéziós erejét (függőhídját) teremti meg, amely révén a rejtett összefüggésekre mutat rá.
A római Pantheon (ROMA) láttán Borghes könyvtára jut eszembe, amely az emberi tudás legjavát reprezentálja. Orosz István az ég felé nyitja a templom kupoláját, kazettás mennyezetét, az égi fényt engedi a belső térbe betörni. Csaknem kétezer évvel építése után a Pantheon dómja ma is a világ legnagyobb vasalatlan betonkupolája. Temetkezési hely, de a művész a tudást, az emberi lélek erejét helyezi előtérbe, a tér nyitottságát, végtelenségét hangsúlyozva.
Orosz István plakátja
Sophoklés Media plakátja a lélek, az érzés és a gondolat labirintusát, zsákutcáját teremti meg; körkörös forgás ez is, végtelen út, amelynek nincs vége. A piros szín a véres tragédiára utal, amikor végzetesen elválik egymástól a test és a lélek, megszakad a közöttük lévő kapcsolat. Az An Ideal Husband pikantériája, hogy Oscar Wilde művére utal, de mégis a nő-férfi viszony örök voltát, esetlegességét, az alá- és fölérendeltség férfiak által meghatározott világát értelmezi, biblikus utalással Évára, a kígyóra, a csábításra, közvetve a tudás fájára, a paradicsomból való kiűzetésre. Egyetlen gesztusra koncentrál, a másikba kapaszkodásra, mintha elválaszthatatlanságukat hangsúlyozná, méreg ide, méreg oda.
Bogár a szemben, katicabogár, nincs könny, csak a látás válhat homályossá, bizonytalanná, abszurddá és humorossá (Örkény – Pisti a vérzivatarban). Katicabogár mint vérzivatar. Női szem, férfiszem? Közhely, de eldönthetetlen, és talán féligazság is, hihetetlennek, visszásnak tűnik a kép, mint anno a valóság.
Orosz István plakátja
A Horror Vacui láttán a százszemű (mindenlátó) Argosz, az óriás jut eszembe. Hermész Zeusz utasítására édes énekével elaltatta és álmában leszúrta az óriást. Héra megtalálta Argosz holttestét, és hogy tette örök emlék maradjon, szemeit felrakta szent állata, a páva faroktollára. Orosz István a kiállításon szereplő művészek nevét írja egy-egy szemhez, ezzel is jelezve, hogy a csoportos kiállítás néha olyan, mintha Argosz lenne.
Az Irán plakát a Disney-rajzfilmek világa felé viszi a nézőt. Oroszlán és kisegér harca, egyenlőtlen küzdelem. Az egér falra vetülő árnyéka jelzi, semmi sem az, aminek látszik. Nincs itt küzdelem. Egyiptomi hieroglifákra is gondolok, a misztériumra, hogy az élet nem végtelen, pajkosan beszél róla a plakát, a lehetetlenről, ami talán mégis lehetségesnek tűnik, és nem kell mindig elfogadni a közmondást: Ne húzogasd az oroszlán bajszát. Mi van, ha mégis? Fekete betűk, fekete árnyék és zöld háttér. A zöld harmonikus szín, a természetet, a biztonságot jelképezi. Egy zöld felület harmóniát teremt, és fáradt szemünk számára ez a legpihentetőbb szín. Egyszerre nyugtató és frissítő hatású, így egyensúlyt teremt. A fekete a gyász, a halál, a szomorúság jelképe, egyben a titok, a homály, az ismeretlen szimbóluma is.
Orosz István plakátja
A tárlat évtizedeket fog át, és nem érzem, hogy számítana a művek megítélésében, hogy mikor alkotta őket a művész. Sugárzik belőlük a keresés, a kutatás, a megértés és a megtalált forma, a megőrzés és továbbadás öröme, a megtalált pillanat varázsa. Világot látunk plakátjai által, egy olyan világra tekinthetünk, amelynek részesei voltunk és vagyunk.
József Attila-plakátja könyörtelenségével hat, vége az útnak, miközben mi nézők úton vagyunk, vándorlunk, mint Jack Kerouac regényének hőse, Sal Paradise, erőnket, tudásunkat próbáljuk. Lehetünk hipsterek, punkok, csillagászok, bölcsészek vagy már vénülő rockerek, egyetlenegy számít, miként ismertük vagy ismerjük fel, hogy bennünk a létra! Orosz István művei abban segítenek, hogy rezonáljunk az eltelt időre, az idő illúziójára, és meghökkenjünk: az idő velünk szalad, benne vagyunk, benne voltunk az időben.
