Miközben írom, laptopom tasztatúráját püfölve esszémet, Balatonalmádiban ülök, egy, a vízparthoz közeleső családi ház fürdőszobájában, egy teli kád hideg vízben, hogy gyógyítsam a leégett hátamat, amit pirosra égetett a júliusi nap. Idebent sajgó érzés, odakint, a készülődő vihar előtt vadul ciripelő tücsökzenekar, ami különböző intenzitású színes, táncoló formákat vetít retinámra. A tücskök mellett, az ajtón beosonó vörös, Marx nevű macskámmal együtt én is felfigyelek a háztetőn mászkáló négylábú idegenre, aki hangosan adja tudtomra, hogy épp szerelmi légyottra siet.
Az élet nem is komponálhatott volna szebb képet ennél, hogy leírhassam, már gyermekkorom óta nemcsak színesben látom, de színesben hallom is a világot, egy kevert, multiplex érzékelés, a szinesztézia miatt [lásd erről a Prae.hu-n(1), a Képírásban(2) és a Balkonban(3) megjelent korábbi interjúkat]. Hogy emiatt jellemző-e zenémre, hogy képi és szimbolikus tartalma, rétegei vannak, hogy erősen diegetikus, azt nem tudom, de az egészen biztos, hogy számomra mindig fontos egyfajta zenei történetmesélés. A történetek pedig igen gyakran jelek, szimbólumok és színek mentén alakulnak.
A több különböző szín és az azokkal való hangfestés olyan igény, amitől nem tudok és nem is kívánok szabadulni. A világom olyan világ, ahol a hang és a kép egyenrangú, egymást segíti, építi, megfeleltethető egymásnak, mert egymásból következik. A szinkrézisben hiszek, hisz több helyütt is tapasztalom létezését és érvényességét egyaránt. Emiatt aztán egy érés folyományaként kialakult, hogy mára már egységes egészként tekintek a művészetre. Nem osztom fel, nem tartom különbözőnek, s nem rangsorolom őket. Évezredek óta alakuló, formálódó gesztusrendszerként, nyelvként értelmezem, amit a verbalitásnál is alkalmasabbnak tartok gondolatok, érzések kifejezésére. Számomra a hangok fontosabbak, hisz velük közösen tudom a leginkább elmondani, közölni bánatomat és örömömet a világgal. Egyetemes, ugyanakkor a kulturális kódok miatt mégis lokális, de kellő nyitottsággal bárki számára megfejthető és élvezhető időkapszula a művészet. A csillagok mellett ez rögzíti legjobban a múltat, hisz ha felnézünk az éjszakai égboltra és megkeressük a William Herschel által felfedezett, a mai katalogizálás szerint az NGC 6543-as jelű, tőlünk 3000 fényévre levő, csodálatos ábrázatú Macskaszem-ködöt, amely egy planetáris-köd a Sárkány csillagképben, akkor egy három évezreddel ezelőtti állapotát láthatjuk egy Napszerű csillag halálának. Ugyanez igaz például Bach muzsikájára. Ha a Goldberg variációkat hallgatjuk, akkor akár szánkban érezhetjük III. Ágost orosz nagykövete, Hermann Karl von Keyserling gróf pompás vacsorájának különböző fogásait is.
Hajdú Levente–Nagy Ákos: Állókép a J’écoute les sons étouffés dans la pluie című animációból 2, 2020–2021
A hang megörökítésének szándéka vezérelte a kotta kitalálását éppen ugyanúgy, ahogy a mozgás megörökítése a lascaux-i barlangrajzot, a zoetrópon keresztül a celluloidot. Annyi eltérés van közöttük, hogy az első, természetéből fakadóan, tökéletlenebb, hisz interpretálásra szorul. Ha vegyítve, vagyis vizualizált zeneként vagy zenei vizualizációként alakítom ki a szövetet, akkor épp a fentebb említett egységet, egyezőséget erősítem.
Úgy gondolom, magam fordítottam figyelmemet elsőként az olyan nagyzenekari hangzások felé, amelyek kvázi elektronikus zenét imitálnak, hogy ezeket a „freskószerű” zenei hangzásokat és a hangszerek kitágított technikáival elért eredményeket visszavigyem a hangstúdióba. Célom ugyanis az akusztikus és az elektronikus hangképek teljes vegyíthetősége, illetve az akusztikus hangszerek spektrumának elektronikus hangzások felé eltolása, valamint ennek fordítottja, az elektronikus hangszínek akusztikus hangszerek felé közelítése. Itt is, mint több más darabom esetében, tetten érhető a délkelet-ázsiai piphat és gamelan ütőhangszeres világ ugyanúgy, ahogy a különböző fa- és rézfúvós kórusok előtérbe kerülése.
A zene számomra nem más, mint hangzó idő. A hangmagasság valójában hallható ismétlés, még ha az ismétlések számát nem is feltétlen tudjuk érzékelni, számolni. Alkotás során az időt keretezem és formálom valójában. A téridőbeliséget a muzsika mellett a film, az animáció és a videó, ami a leginkább képes megjeleníteni.
A Rimóczi István barátommal közösen alkotott PSGT duónkkal még 2018 márciusában sikerült rögzítetünk két művemet is a Recitazioni(4) és a J’écoute les sons étouffés dans la pluie címűt.
A hang mellett valamiféle fekete-fehér werkfilm-szerűséget is szerettünk volna összevágni a felvett képsorokból, de a kameraképek minősége és a folyton változó természetes megvilágítás ezt lehetetlenné tette. Elvetettük az eredeti képanyag használatát, és először valami torzított verziót szerettünk volna használni, végül arra jutottunk, hogy inkább magunk készítünk hozzá videóanimációt. A kettő közül a J’écoute les sons étouffés dans la pluie-re esett a választásunk. Egyrészt azért, mert mozgalmasabb, másrészt azért, mert nem olyan konkrét, mint társa, ami rituális tartalma miatt sokkal kötöttebb.
Hajdú Levente barátommal egy rövid témakeresés és kutatási szakasz után egy olyan hibrid eljárás mellett döntöttünk, amely felölel számos analóg és digitális technikát is. Elsőként gyorsított felvételeket gyűjtöttünk, de aztán ezt a kompozíciómtól oly távolinak ítéltük, hogy elvetettük. Másodszor elektronmikroszkópos felvételeket, amiken különféle egyszerű, mikro-organikus – vírusok, baktériumok, amőbák – létformák mozognak, printeltünk ki egy 9 tűs Epson 2190 típusú mátrixnyomtatóval. Ennél a tematikánál maradtunk, és a printeket nagy felbontásban szkenneltük vissza, majd nyomtattuk ki újra és újra más-más eljárással roncsolva mindig az eredetei anyagokat. Zsírkrétával rajzoltunk rá elő- és hátteret, illetve magát a formákat színeztük ki, majd felhevített vasaló segítségével kentük el őket. Víz- és akrilfestékkel festettünk az eredeti, már meglevő, képekre és üres áttetsző fóliákra, és ezekkel készítettünk különböző rétegeket. Sót szórtunk az akrilfestékre, ami így kikezdte, megmarta azt, és ezáltal még érdekesebb felületekhez jutottunk. Kávézaccal és étolajjal kentünk be félfamentes papírlapokat, hogy a különböző viszkozitású folyadékok „elcsússzanak egymáson”. Ezekre aztán szintén vízfestékkel vittünk fel amorf formákat. Hosszasan sorolhatnám még, mennyi eljárást alkalmaztunk, de úgy gondolom, ami igazán eredeti és eddig még nem használt és másutt még nem látott eljárásmód, az az, ahogy a németalföldi polifón metódusokat mind felhasználtuk.
Hajdú Levente–Nagy Ákos: Állókép a J’écoute les sons étouffés dans la pluie című animációból 3, 2020–2021
Látáscentrikus világunk értelmében szinte mindegyik animáció vagy videóművészeti munka során megtapasztalhatjuk, hogy a hang csupán a mozgókép második dimenziója. Éppen erre reflektálva mondogatta Levente az együttalkotás alkalmával többször is, hogy a legkönnyebb feloldani a kép-zene dichotómiáját, ha visszatérünk a hétköznapi érzékelés szabályrendszeréhez. Például, ha ránk dudál egy taxis a zebrán, akkor keveseknek jut eszébe elgondolkodni azon, hogy vajon a taxis dudája és maga a taxi látványa mennyiben képez szerves egységet. A hétköznapi érzékelésünk során minimális aszinkronitást is képesek vagyunk elviselni, gondoljunk csak a villámra. Ugyanez igaz a jelenlegi munkánknál is, hogy a testünk, illetve a tudatunk mindig keresi a szinkront, az összefüggést a külvilág szinkronikus tapasztalatában.
Ezzel szemben sokszor van olyan helyzet, amikor nem egyértelmű egyből, hogy például pontosan mit, illetve honnan hallunk valamit. Ilyenkor sokan megijednek a külvilágba vetett bizalmatlanság miatt, pedig épp itt kezdődne az absztrakt művészet megélése is, hisz nem az arisztotelészi ráismerés, megismerés öröme miatt élvezzük a képet, a zenét stb., hanem a nonfiguratív, absztrakt tapasztalat megélésének élménye miatt.
A zenét értelmező neuronhálózat közel azonos módon dekódolja és értelmezi az üzeneteket, mint ahogy bármelyik másik észlelési rendszer. A bemeneti oldalon jelentkező audioforrást átalakítva valójában azt ábrázolja, jeleníti meg és illusztrálja, tehát reprezentációkat hoz létre.
Célkitűzésünk az volt, hogy ahogy nem lehet redundáns a hanghoz képest a kép, úgy nem lehet a képhez képest se redundáns a hang. A nonfiguratív felől a figuratív ábrázolás felé haladva ismertük fel, hogy ugyanezt a folyamatot fordítva is végig kell játsszuk, ugyanis szerettük volna, ha az absztrakt valami konkrét jelentéstartalommal is bővül, épp a fentiek, tudniillik a kép-zene dichotómiájának felszámolása és a redundancia elkerülésének szándéka miatt. A variatív láncokat képző szerkesztésmód erre remek lehetőséget biztosított, és ennek minden elemét fel is használtuk, hogy aláhúzzuk az elektroakusztikus zenémre oly jellemző „lassú változás és lassú vonulás” folyamatát. Mivel tudjuk, hogy a különféle hangszínek jellegzetességét az adja, hogy milyen a belső struktúrájuk, azaz hány és milyen attribútumokkal rendelkeznek, ennek értelmében a színátmenetek mentén alakítottuk a nagy formát.
Hajdú Levente–Nagy Ákos: Állókép a J’écoute les sons étouffés dans la pluie című animációból 4, 2020–2021
Az állandólebegés-szerű érzetet biztosító akkordváltozásokon felül érzékelhető egy másik, egy saját magát író struktúra is, ez az egyfajta heterogén motivikus rétegek összessége, amely olykor-olykor, erősítve a hangszínek folyamatos fluktuációját a „felszíni rétegekhez”, a lineáris és vertikális mozgáshoz csatlakozik.
Mivel művem ametrikus és alaptempója is állandóan hullámzó, nem indokolta semmi, hogy fix FPS [másodpercenkénti képkocka] értéken dolgozzunk. Ennek megfelelően vannak részek, ahol a mozgás sűrűsödése, hígulása, a rétegek egymáson mozgása más értéket vesz föl, mint az előtte és utána következő szegmensek esetében. A hangszín elsötétedésével és kivilágosodásával keltett zárlatérzetekre nem tekintettünk cezúraként, vagyis sokszor a zenei folyamat fejezetváltása nem azonos a képi társáéval. Megfigyelhető, ahogy a szín és a színek művemben formává alakulnak. A kisebb formai egységeket és ezeknek tagolását a hang indukálja. Az a hang, aminek színezete lassú változásokon megy mindvégig keresztül.
Korábbi Hommage à Rothko és Hommage à Rothko [Geneamus version] című opuszaim kapcsán írtam a műleírásokban, hogy olyan multitimbrális szerkesztésmóddal kísérletezem évek óta, ahol a dallamokat úgynevezett árnyszólamok kísérik. Itt is nagyban hasonló eljárásról van szó. Valójában ezek a doppelgängerként működő árnyékszólamok okozzák az egyszólamú unisono-szerű dallamok multitimbrálissá válását. Ezt vektoros multitimbrális szintézisnek neveztem el, ahol az oszcillátorok vagy az akusztikus hangszerek frekvencia- és fázissztézisszerűen morfolják egymás hangszínspektrumát és alakítanak így ki újfajta minőségeket.
Elektroakusztikus muzsikámra igen jellemző, hogy különféle sebességű, sűrűségű, anyagállapotú hangzófelületek mozognak egymáson. Ezeknek mind más-más rájuk jellemző szín- és hangolási szisztémája van. Ez egyfajta újraértelmezése a barokk concerto grosso technikának, ahol a szekciók csak a rájuk jellemző, korábban már említett módozatban szólalnak meg. Emiatt használtunk visszhangszerű többrétegződéseket. Ráadásul úgy, mintha prolációs kánonról lenne szó. Ez olyasfajta utánzása a melódiának, ahol az imitáló szólamok más-más sebességgel utánozzák a vezérszólamot. Az ismert rák, tükör és tükörrák fordítások módszerei szintén egyértelműen felfedezhetőek.
Hajdú Levente–Nagy Ákos: Állókép a J’écoute les sons étouffés dans la pluie című animációból 5, 2020–2021
Ami a kész struktúrát illeti, olyan nem-determinisztikus, nem-lineáris dinamikai rendszerek törvényszerűségeit vettük alapul és alkalmaztuk, mint például a por, a folyadék-és gázmozgások. Ezekkel ugyanis remekül fellazítható az egyébként igen merev és előre eltervezett forma.
Szerettük volna, ha a papír, amire nyomtatunk is megjelenik, hogy egy más minőség is jelen lehessen, így a leporellócsíkok gyakorta feltűnnek a széleken. Főleg olyankor, amikor a nyomtatófej rosszul lett kalibrálva, és nem középre igazította a nyomtatni kívánt képet, illetve mikor begyűrte az anyagot.
A J’écoute les sons étouffés dans la pluie című vizuális zene kísérlet a többek között Arnold Schönberg által is leírt elképzelések megvalósítására: „[…] azt gondolom, hogy a hangmagasság a hangszínnek köszönhetően változik, s annak egyik dimenziója. Így a hangszín az elsődleges kategória, a hangmagasság egy alosztály. A hangmagasság nem más, mint a hangszín egy irányban mérve. […] A hangszínfolyamatok ugyanis biztosan más konstrukciót követelnek, mint ami a hangmagasságok vagy harmóniák folyamatához szükséges. Ezek ugyanis mindezek (hangmagasságok és harmóniák) együtt és egyúttal sajátságos hangszínek is. A Klangfarbenmelodien különleges szervezést követel, ami talán mutat némi azonosságot más zenei formákkal; de figyelembe kell venni az új faktor, a hangszínek által kijelölt követelményeket is.”
Hivatkozások
1 Szinesztézia és más érzéki nyalánkságok – Danczi Csaba László és Nagy Ákos beszélgetése; Prae.hu.
3 A zene és a képi világ kapcsolatáról – Láng Eszter, Gyenes Zsolt és Nagy Ákos beszélgetése; Balkon kortárs művészeti folyóirat, 2021. 3-4. szám.
