Gondolataim a Falak és kapuk című tárlathoz
Tavasszal heteken át figyeltem egy rozsdafarkú madárpárt. Hihetetlen kitartással építgették fészküket, egy felfelé szűkülő, érdekes kúpformát létrehozva. Életük kiteljesedett: két fészekalja fiókát engedtek a légtérbe, majd otthagyták a fészket üresen. Talán jövőre újra jönnek a saját kis falaik közé? …és az ember? Mindig visszatér a produktumaihoz?
Már évtizedek óta vonzanak a magára hagyott, ott- és elfelejtett táj- és kultúrtörténeti elemek, az egykori csodalétesítmények, templomok, kolostorok, pusztuló kastélyok. Ezeknek, miután betöltötték egykori fontos szerepüket, nagy részük sajnos elfelejtődik, lassan, de biztosan pusztul. Szűkebb és tágabb környezetemben ezeket feltérképezem, bejárom, lefotózom, gyűjtve, elraktározva az élmény- és látványmorzsákat.
Büki Zsuzsanna: Pernstejn vára (fotók, 2018); Elmozdulás, 2019
A magam módján ezeket elmentem. Egymásra építgetem, egymásra szerkesztem, konstruálom, újraalkotom, számtalan réteget halmozok egymásra viszonylag hosszú folyamat során. Most már tudom, akkor lesz kész a művem, ha mozdíthatatlanná, fejleszthetetlenné válik, tulajdonképpen a képi elemek „megbékélnek” egymással.
Tágabb értelemben mindenkinek megvannak a maga falai és kapui. Valós és virtuális, létező és kitalált, látható és láthatatlan, védő és elzáró…, s amelyből szabadulni, és amelyhez szabadulni igyekszünk. Végül is mindegy, milyenek, de folyamatosan léteznek, s békésen vagy békétlenül élünk velük együtt.
- augusztus
