Tíz éve hunyt el Mocsári Máriára – barát és művésztársra, akivel jó volt együtt lenni, akár pihenésről, akár munkáról volt szó… és akivel egyidősek lehetnénk, ha köztünk lenne…
Színek, képek villannak az emlékezetembe, ha rágondolok. Hol sárga, hol zöld vagy épp rozsdavörös színű haj, szemüveg, öltözék, na és a „kacsa”(az autó)… Jókedvű nevetés… Jeges kávé tejjel, tejszínhabbal…
Állandóan tele volt tettvággyal. Tíz évig együtt dolgoztunk a kaposvári Somogy Megyei Művelődési Központ (SMK) iparművészeti táborában. Ott derült ki, milyen jól bánik a gyerekekkel. Textilművészként újabb és újabb ötletekkel állt elő: cipzárak, nyakkendők, fakarikák bánták installációinak megvalósítását. Volt bennük geg, meg egy kis groteszk is. Végül eljutott a nemezelés műfajáig, annak professzionális megvalósításáig.
Mindig vidám, mosolygós volt. Imádta a Balatont. Számtalanszor gyönyörködtünk együtt a csodás látványban a fonyódi hegyről (a Szaplonczay sétányról), vagy éppen a vízpartról.
Már az alapítás évében, 1990-ben a Kapos ART Egyesület tagja lett, ahol haláláig a vezetőség egyik erős oszlopa volt. Mindig komolyan vette a munkáját. Kezdetektől ott dolgozott a Barcsi Nemzetközi Művésztelepen, így például az 1994-es „Padlás” című installáció egyik résztvevőjeként. Tagja volt a fonyódi Lions Clubnak és a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság Somogy Megyei Szervezetének is. Tervei közt szerepelt, hogy a képzőművészeti szekció vezetőjeként fellendíti a Társaság képzőművészeti tevékenységét. De ez már – sajnos – csak terv maradt.
Szerettem a társaságát, jó volt együtt dolgozni, alkotni, nagyokat nevetni. Becsültem elszántságát, hivatástudatát, kifogyhatatlan energiáit.
Drága Mária, sződd tovább álmaidat! Beleírtad magad az életünkbe, örökké itt maradsz velünk!
