A kultúrharc

Ma negyed öttől nyolcig fordul győzelemre a nap. Korán, de mihez képest. Korán, de nem időben. Tegnap kellett volna. Ha tegnap délelőtt eldől, ma már nyugalom ébredéskor. Mindegy. Ami a csatában elvész, rendszerint visszanő. Ha tud. Ha van oka. Mindez éppen abban a szentséges pillanatban, amikor bekong a cset, válasz, amit tegnap kért netes tanítványtól, íme: „A mondattal foglalkozzon, kérem szépen, minden rossz mondattal külön! A birtokos ragok, hányszor kérjem, hogy a toldalékolással csínján! Megfojtja saját mondatait. Mit nem ért ezen? Olvassa fel hangosan, gúzsba kötve táncol.”

De, horkan fel a tanítvány, a mester ne keverje a dolgokat, mert ő tanult késsel-villával irodalmilag enni, mit képzel! És: „a magyartanárnőm szerint jól érzem az igekötők használatát…”

„Jaj, egek!” – gondolja az ember, vigyorog derűsen. Szereti az önbizalmat, a magabiztosságot. Zsenik, hősök és túlélők alaptulajdonsága. Azt is szereti, a magyartanárok mit tartanak a ragok és toldalékok üzemszerű használatáról. Nem vitázik. Megyen a várasba, ma nincs Kristóf-járat. Megyen a hóesésben. A listájával. Vagyon neki földig érő karácsonyi listája. Húzza maga után a pilinckázó hóban.

Az indikátor

Csak, hogy kiderüljön, ma kicsivel több jelzőanyag szorult belé, az ékszerbolttal kezd. Az ékszerbolt vegyület, amely kémiai reakcióra lép a májával, a változást színmódosulással jelzi, így teszi lehetővé, hogy az ember felmérhesse, mikor szükséges egy-egy folyamat lezárása.

Az ember ismer olyan párosan zárt (páros karba zárt) indikátort, amelyek fénykibocsátással jeleznek. Nna, ez nem az ékszerbolt. A két fülcimpa szok’ világítani bizonyos esetben, és rezgő hangot hallatnak, mint a boldogtalan tücsök. Jó fül kell hozzá, „egyéb” tartományban szól, ahonnan csak a kiváló (hadd ne mondja: abszolút) fülhallás képes kibontani. Az ember ilyen. Más típusú indikátorral most nem számol, olyanokkal eredendően nem, amelyek képesek oxidálódni vagy redukálódni. Topon kell maradnia, ha lehet, amíg lehet.

Gyorsan választ, nem válogat sokat. Valójában az indikátor reakcióideje előtt dönt. Végiggondolta, ki mit kap, miért.

A jó indikátor a többállású indikátor. Legyen kapcsolótábla a fenekén. Vagy a feneke környékén. Ujjal tapintható billenő kapcsoló, lehetőleg egy, hogy ne keverje, ne keverhesse. Ha késleltetni akar, kitapintja, kapcsol, késleltetett állásba teszi (máskor gyorsítottba), és késlelteti (vagy gyorsítja). Szereti késleltetve (is). Vigyorog. S’annyi.

Zsákmány a piacról

Jézuska a zsebbe kerül. Az a jó Jézuska, aki elfér a dzsekizsebben. Nem dudorodik túlzottan, nem kelti fel az ünnepre tekintettel felszaporodott zsebtolvajcsapatok figyelmét.

Végigsétál a piacon. Mióta se kocsma, se váras, alig lát piacot. Az eladó nénik topogva fagyoskodnak, az eladó bácsik langyos, cukros bort öntenek termoszból. Fiatal férfiak és fiatal nők a legközelebbi italkimérésben (akad bőven), lenyomnak egy-egy lángoló, forró grogot tüzes pohárból.

Nem készített piac-tervet, a séta mellékes projekt, mellesleg-projekt, maradt tizenöt perce, baktat, nézelődik, de valójában nem érdekli a zöldségfelhozatal, a szebbnél szebb sütőtökök sem. Futó pillantást vet a két egymás melletti asztalra települt, házi kacatokat áruló öregekre. Nikotintól, kortól barna könyvek, tisztaszobából való csecsebecsék, csorba tejesköcsög, levert zománcú edények, az ó-világból való hús- és mákdarálók. Nagyapai-nagyanyai mindenféle. Árulják csendben, belenyugodva a nekik nagyon nem kedvező világba. Tudomásul véve, a legkedvesebb porcelánliba is kukába kerül néhány év vagy hónap után, amint megjelennek az örökösök. Hiába fűződik hozzá csodálatos emlék. Az emlékek minden évben szebbek, de már nem tarthatók sokáig.

Az ember befejezi a sétát, a hó befejezi a pötyögést, egyszerre érnek az utcavégére. Ekkor villan be, hogy a szeme sarkából látott valamit az asztal alatt. Nem figyelte meg, de látta. Valami érdekest. Visszalépdel.

Zöld karácsonyfa talp az asztal alatt, a betonon.

„Jaj!” – mondja.

Fenyőtalp, de akkora szájjal, ami a hátra lévő életére megoldja a fenyőtalp problematikát. Mert van. Évtizedek óta minden decemberben megküzd a hóban-hidegben a fenyőfa lábával. Nehéz, véres, szúrós küzdelem, hiába a védőruha, védőital. A száj a gyengéje. Ha kóbor fenyőtalpat lát baktatni a tájban, a szájat vizsgálja elsőként. A szájra legtöbbször ráírva minden. Kicsi száj, penge száj, fordul is el. Nem érdekli. Nagy, húsos, telivér, sokat ígérő száj, azonnal készíti az összeget. A kövön ígérő száj. Lehajol, helyet választ az asztalon, felemeli.

„Megnézném, papa” – mutatja az árusnak, a lehajtott fülű kiszolgált orosz sapkában didergő öregembernek.

„Csak tessék.”

Rozsdás. Zöldre festett öntöttvas. A zöld alól átüt a rozsda. Évszámot keres az alján, hátha. Nincs. Sváb motívumok, rajta minden karácsonyszimbólum, ami ráfért.

„Mennyiért adja?”

Az ember tudja, hogy alkuszik. A piac azért piac, hogy alkudjon. De az apró, görbe öregember meghökkentően alacsony árat mond. Kétszer megforgatja a nyelvén, hogy képes legyen kimondani a felét. Nem akar kijönni. De csak kierőlteti.

Az öregember most néz rá először. Eddig egyszer sem, szöszölt a pad másik felén, ide rakott ezt, oda azt. Most összeakad a szemük. Az öregében a kétség, lehet, nem ér sokat az öreg vas, de amit kér érte, annyit mégis kaphat érte. Benne, hogy ma még nem vásárolt senki. Tegnap sem. Hiába pakolok ki reggel. Ha nem adom ennyiért, húzhatom haza ma is a kiskocsival. Hat év óta, amikor eltemettem a párom, nem ülök karácsonyt magamnak. Minek is az.

„Vigye” – bólint lemondóan.

Az ember alkudni szeretett volna. Kiemelni, hogy a vasat megette a rozsda, a motívumok közül hiányzik a betlehemi csillag, és hogy itt ez az egyik, mi ez, dagadt katona, vagy kukta? Mit keres a vason? De a lemondó, halk „vigye” mögött olyan keserűséget érez, hogy épp ki nem szalad alóla a lába. A felismerés a hideg piacon olyan durva, olyan erősen rázza meg, attól fél, infarktust kap.

„Az élet a piaci szélben nem játék a gépben – az életekkel” – gondolja, miután a szürke elvonul a szeme elől.

Lehúzza a kesztyűjét, kifizeti az árat, amit az árus eredetileg kért, megfogja a fenyőtalpat, pucol kifelé a piacról. Vissza se pillant, hogy ne lássa a kacatokat, az orosz sapkás öreget, aki néz utána, és nem akarja eldönteni, részeg a kuncsaft, netán ő maga a jótevő Jézuska.