A Saxon Art Galéria alapításának 5. évfordulója alkalmából a névadó művész, Saxon Szász János rendhagyó, tematikus kiállítással rukkolt elő. Az alkotó eddigi munkásságában folyamatosan a sokrétű dimenziók jelentették/jelentik a forrást. Most sincs ez másként: a geometrikus formaelemekkel átszőtt konceptuális tárlaton az idő újraértelmezése került fókuszba. Az időről, amely, mint tudjuk, a fizikában egyfajta mértékegység és dimenzióként is értelmezhető, a köznapi nyelvben sokszor azt halljuk, hogy „az idő pénz”! Valóban csak ennyi lenne? Vagy van egy másfajta megközelítés, érzékenység, amivel újraértelmezhetjük? Lehet-e az Idő maga az Élet?
Saxon mindig is tisztelte a teremtett világ, a természet erőforrásait, az ebből kiaknázott nyersanyagok tárgyi kultúrába emelésével pedig az emberi munkát. Szülei még abban a korban éltek, amikor az emberek az élelem nagy részét megtermelték, maguk építették házaikat, állították elő munkaeszközeiket, használati tárgyaikat. Gyermekkorában ő is megtanulta mindezen folyamatokat, talán az övé az utolsó generáció, amely részese lehetett ennek az életformának. Életére nemcsak a puritanizmus jellemző, képzőművészeti munkásságában az ökoszemlélet is jelentős teret kap, geometrikus művei létrehozásakor rendszeresen beemel újrahasznosítható nyersanyagokat.
Az Idő Élet című kiállítás részlete (Saxon Art Gallery, Budapest)
Szülei elvesztése után Tarpán, a szülőfalujában törvényszerűen visszamaradtak a tárgyak. A múlt, az enyészet tárgyai, nyersanyagai. Tűzre velük? Vagy az alkotó személyes érintettsége, érzékenysége okán van egy kis esély művészi kontextusba helyezésükre, a műtárgyakban való „továbblétezésükre”? Amikor már nemcsak nyersanyagként szolgálnak, hanem konkrét tárgyi formájukkal, anyagfajtájukkal, idő megdolgozta felületükkel a figyelem fókuszába is kerülhetnek?
Az Idő folyásában vajon mit szívtak magukba, mit tudnak, mit sejtetnek az élet/életek, generációk után visszamaradt tárgyelemek, funkcionális nyersanyagok? Magukba szívták az ősök leheletét, érzéseit, gondolatait, mindennapjait – a több száz éves mestergerendavég, a szúrágta mennyezeti deszkatábla, az életpiszokkal felületkezelt kéziszőttes zsákvászon, a bútorok kiemelt táncoló részei, a surgyévászonnal beterített ágytámla, a dongafákból összepréselődött idősávok, és a Saxon ezer évre visszavezetett generációinak emléket állító dongakeresztek…
„Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!”
(József Attila: A Dunánál, 1936. június)
Dárdai Zsuzsa: Nem tudom, melyik század melyik évében járunk… a kiállítás száz-kétszáz-ezer év között lépdel, kavarog! Sőt, te is, mint József Attila, százezer éve nézed, amit meglátsz hirtelen… Egy pillanat, s kész az idő egésze…, mit százezer ős szemlélget veled… Mondhatjuk, hogy ez a galéria, benne ezzel a kiállítással egy Időkapszula?
SAXON Szász János: Az időkapszula ugye egy olyan tartály, amelyben régi idők tárgyai találhatók, információk régebbi időkből, azért, hogy kommunikáljunk a jövővel… Az itt látható kiállítás valóban egy felnyitott szelence, és azon belül a műtárgyak – akár egyenként is – tekinthetők időkapszulának, és ha visszafelé nézzük, akkor kommunikálnak velünk. Elgondolkodunk a tárgy formáján, anyagán, felületén, és kérdések merülnek fel, vajon milyen kontextusban szolgálták az életet a maguk korában, mit szívtak magukba az idő folyamában.
Az Idő Élet című kiállítás részlete (Saxon Art Gallery, Budapest)
D. ZS.: Látod, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit te nem látsz, ha vallani kell. Tudtok egymásról, mint öröm és bánat. Tied a múlt és övék a jelen. Művet alkottok – ők fogják a vésőd, s te hagyod, átveszed a ritmusukat és emlékezel. Ezek a tárgyak, a szülők, nagyszülők emléknyomai megszólítottak téged. Mikor kezdődött? Hogy került a múlt a jelenbe? Hogy indultál el az emlékezés művészi megfogalmazásának útján?
SAXON: Az időt sosem tekintettem a tér mellett a negyedik dimenziónak, mert a tér maga az idő, tehát vagy semmi, vagy minden, köztes állapot a nagy összefüggésben az én értelmezésemben lehetetlen. Az időt mint a teret emberi létezésünk alapfeltételeként mérjük, ezért a fizikában egyfajta mértékegység és dimenzióként is értelmezett, a köznapi nyelvben pedig sokszor halljuk: Idő van! – ami az adott pillanatról szól, amikor valamit már nagyon meg kell tennünk; Van rá idő? – hiába van meg sok minden, ha idő nincs hozzá, nem tud kiterjedni/kiteljesedni az életünkben, olyan számunkra, mintha nem is létezne; Időt Istennek! – ez pedig inkább fordítva érvényes, mert mint a kezdet és a vég, minden idő Istennél van, és nem mi adunk neki, hanem ő ad nekünk időt a létezésünkhöz, és hogy megláthassuk őt; Az idő pénz! – mint a legújabb kor mozgatórugója, a kapitalizmus legfőbb mértékegysége… De valóban csak ennyi lenne? Vagy van egy másfajta megközelítés, érzékenység, amivel újraértelmezhetjük? Lehet-e az Idő például maga az Élet?
D. ZS.: Az idő újraértelmezése váratlanul ért?
SAXON: Nem. A zenében már húszévesen átértelmeztem az időt. Pontosabban a zenehallgatásban, mivel a kedvenc klasszikusaimat oly sokszor hallgattam újra és újra, hogy egy idő után már nem volt szükség az amúgy is körülményes plasztik lemezek lejátszására: fejben megvolt minden hang. Bármikor le tudtam játszani gondolatban, belső hangzások formájában megelevenedtek. Ha koncerteken találkoztam velük, türelmetlenség fogott el az egész estés program hallatán, mert gyorsabban futott végig bennem a zenedarab, mint ahogy azt lejátszották a zenészek. Vagyis a zenedarabra szánt idő összesűrűsödött bennem egészen addig a végletig, amikor már egyszerre szólalt meg minden hang, s egy időpillanatban a darab egésze fájdalmasan feljajdult…
Az ezredfordulón – ami nem sok ember életében adatik meg! – kicsit elgondolkodtam az idő múlásán. A Műcsarnokban megrendezett Dátum-Idő című kiállításon egy interaktív projektet fogalmaztam meg, és Időtér projektor elnevezést adtam neki. Az apszisban zajlott az egyhetes program, valós emberekkel, felvevőkkel, számítógéppel és párhuzamos kivetítőkkel. Az idő múlását a látogatók mozgásának a sűrítésével két irányból közelítettem.
A sűrített eseménysíkok terét úgy hoztam létre, hogy az adott órák eseménysíkjait az egyik projektoron keresztül egymásra vetítettem: az első órában még csak egy óra eseményei kerültek a vetítővászonra, a másodikban már az első és a második óra eseményei együttesen kerültek bemutatásra, és így tovább az elsőtől a tizedikig folyamatosan. Ebben az esetben az eseménysíkokból úgy alakul ki az időtér, hogy az időpressziós tengely a vetítővászonra merőlegesen helyezkedett el.
A gyorsított eseménysíkok terét úgy kaptam, hogy a másik projektorral az adott órák eseménysíkjait egymás után vetítettem le az elsőtől a tizedikig úgy, hogy az első óra vetítési ideje egy órát vett igénybe, a másodiké már csak fél órán át tartott, és az utolsó órában egy órára egytized, azaz mindössze 6 perc vetítési idő jutott. Ebben az esetben az eseménysíkokból úgy alakult ki az időtér, hogy az időpressziós tengely a vetítővászonnal párhuzamosan futott.
Az egyik projektor az órák számának növelésével egymásra rétegezte az eseménysíkokat, és a kaotikus mozgás egyre sűrűbbé vált. A vele szomszédos projektor az adott órákban végbemenő mozgások síkvetületeit egymás után pörgette le, miközben a gyorsított térben az eseménysíkok egymásra torlódnak. A projektorok egy időben működtek miközben látható volt, hogy a vizuális élmény lényegében ugyanaz.
D. ZS.: Visszatérve a kiállításhoz, az Idő folyásában vajon mit szívtak magukba, mit tudnak, mit sejtetnek az élet/életek, generációk után visszamaradt tárgyelemek, funkcionális nyersanyagok? Vegyünk sorba néhányat, a több száz éves mestergerendavégtől a dongakeresztekig… Miközben külön-külön beszélünk ezekről az emlékező műtárgyakról, párosítsuk őket a címekkel is…
A több száz éves mestergerendavég
SAXON: Kezdjük akkor a több száz éves mestergerendavéggel. A régi időkben az emberek – mint a madarak a fészküket – maguk építették házaikat, és leginkább azokból a nyersanyagokból, amik az adott tájegységben fellelhetők voltak. A beregi erdőkben nagyon sok tölgyfa volt, és a legfőbb tartógerendákat a legszegényebb családok is ebből építhették. Így került a mestergerenda a nagyapám által épített házba, ami valószínűleg már egy előző házban is kiszolgált. Szokás volt régen, hogy minden lehetséges korábbi nyersanyagot visszaépítettek. Magam is így építettem a szokolyai műteremházunkat. Amikor a nagyszülői ház is már korszerűtlen és kicsi lett a soron következő generációnak, szüleim elbontották, és újat építettek. A mestergerenda bekerült ebbe az épületbe is, de mivel hosszú volt, levágták a végét. Ez a tömör faelem 10–15 évig is hányódott a szabad ég alatt, mire felnőttem és megláttam benne egy szobrot (TÉR-X), amihez kellő keresztmetszetre volt szükség. A leeső szélekből pedig lett még egy alkotás. Így elmondhatjuk, hogy ez a tarpai erdőben megnőtt, a kivágásakor 200 éves tölgyfa további 200 évet szolgált építőelemként, és most talán kapott még újabb 200 évet – vagy remélhetőleg többet – műtárgyként. Szerintem megérdemelten, már csak azért is, mert bőven fütyörészhetett alatta Rákóczi Ferenc, Esze Tamás tarpai brigadéros társaságában…
Saxon Szász János: TÉR-X, 1884–1984
A szúrágta mennyezeti deszkatábla
A szúrágta mennyezeti deszkatábla hasonló időt bejárt funkcionális elem. A mestergerenda tartotta a keresztgerendákat, és azok pedig a mennyezeti deszkákat a plafonon. Ezek az elemek általában szépen megmunkált vörösfenyőből voltak, és hasonló időt megértek, mint a tölgyek. Nos, ezek a hosszú deszkaelemek már nem kerültek látható módon vissza az új épületbe, és marad belőlük bőven. Viszont nagyon szép és értékes anyag volt ahhoz, hogy eltüzeljék. Hosszú lakodalmas kerti asztalokat és lócákat készítettek belőlük – a nővéreim is emellett mentek férjhez –, majd később a melléképületek burkolóanyagai lettek.
De még így is maradt belőlük pár megviselt darab, amelyek már a ridegtartás mostoha körülményeinek nyomait is magukba szívták, a szemem előtt amortizálódtak tovább, amíg felnőttem. Az ragadott meg, hogy bár a felületük már teljesen szétroncsolódott, a maradék részeket pedig megrágta a szú, mégis volt még bennük tartás. A két tábla egymáshoz szorítva két képrészletet adott, egyik felére kör, a másik felére négyzet került alapformaként. Közepébe pedig egy kis űr, mint közös talány. Lepörgött előttem, ahogy a mennyezeti deszka alatt éltek az ősök, és több generáció életét, szuszogását, érzéseit, gondolatait szívta magába ez a felület. A felvitt körforma nyilvánvalóan az ős/anya, a szögletes az ős/apa érzetét idézi bennem, az űr pedig vagy én vagyok nekik, vagy az ő hiányuk nekem…
A megreparált suszterszék
A szék eredetileg 1931-ben készült, mert nagyapám a hátlapjába belevéste a nevét SZÁSZ János, és az évszámot. Egyébként pont 100 év volt köztünk, 1864-ben született. Emlékszem, hogy ez az ülőalkalmatosság már gyerekkoromban is elég rozoga volt, mert időközben megette a „RÉ”. Amíg csak lehetett, fejőszéknek használtuk, de Apu suszterszéknek is, mert suszterkedett, megreparált minden használt cipőt, megvoltak hozzá az eszközei. Szóval miután a lábai is kitörtek, a sutba került, illetve Apu egyszer belekezdett, hogy tiszteletből helyrehozza. Két lábát meg is faragta, de soha nem fejezte be, így a szék évtizedeken át tovább revesedett.
Nálam is pihent legalább tíz évet, mert miután hátul szignált volt, egy erőteljes műalkotást, faliképet terveztem belőle. Aztán az idén úgy döntöttem, hogy megtartom eredeti formájában, befejeztem a hiányzó két lábat, és felhelyeztem az összeset. A meló során – ami csak pár óra volt – ügyeltem arra, hogy eredeti/hagyományos módon és eszközökkel munkáljam meg, vagyis semmi durva, hangos, gépi folyamatot nem vittem bele. Három generációt szolgált, és három generáció kreálta, ezt a folyamatot igyekeztem a címben is visszaadni: Szász-Szék-Szobor, és ma már csak emlékMŰtárgy…
Saxon Szász János: Szász-Szék-Szobor, 1931–2021
A bútorok kiemelt táncoló részei
Az eddigi munkásságom során is beépítettem már műtárgyakba korábban használatban volt, bontott nyersanyagokat. Eleddig azonban ezeket ökológiai szempontból hasznosítottam, csupán nyersanyagként szolgáltak. Az Idő Élet kiállítás alkotásai – benne néhány korábbi darab is – látható módon hordozzák az anyag eredetét, a vásznaknál, dongafáknál leginkább a felület van a fókuszban. Három ilyen bútorelemből készült munka látható a kiállításon.
Az egyik egy rozoga asztal volt, ami mellett feleségemmel kezdtük az életünket, terveztük a jövőnket, és azt, hogy miből is építjük fel a műteremházunkat. (Saxon Szász János felesége az interjút készítő Dárdai Zsuzsa – A szerk.) Már akkor el kellett volna tüzelni, de mi jobb híján ebédlőasztalnak használtuk, majd munkapad lett belőle, amin például a teljes supreMADIsm ikonsorozatot megalkottam, és később kiderült, hogy ezek az alkotások adták az építkezéshez szükséges anyagi forrást. De addigra már teljesen szétrázódott, és nem volt tovább kegyelem. A lábait, a kúposan esztergált keményfa elemeket megtartottam, és mint az életünk tartóoszlopa, egy szoborsűrítmény lett belőle.
A másik egy sokáig használt, de végül ugyancsak szétesett szék lábaiból készült. Ha láb, akkor állni, menni, táncolni is lehet velük – Fred Astaire is bebizonyította! –, miért lenne ez másként egy széktárgy esetében?
A harmadik kevésbé vidám, sőt megrázó darab a KÖNNYöklő című alkotás: kék ív, űr-réssel a közepén. Az életünk kezdetén minden bútornak, tárgynak örültünk, amit kaptunk vagy az út szélén találtunk. Mikor már ily módon „ki voltunk staférungolva”, egy valami még mindig hiányzott. Egy fotel, amiben órákat lehet ülni, olvasni, tanulni – megjegyzem, gyerekkoromban nekünk nem volt ilyen –, és azt is vizionáltuk, hogy helyszűke miatt egy kihúzhatós fotelágy kellene, hogy ha vendég jön, legyen hol aludnia. Miután pénzünk nem volt ilyet vásárolni, úgy tűnt, ez a vágy csak álom marad.
Saxon Szász János: KÖNNYöklő, 2014
De másnap egy budapesti utcán kirakodás volt, és elénk raktak egy ilyet. Kérjetek és adatik! Gondolkodás nélkül betuszkoltuk a kék Zsigulinkba, és hazavittük. Persze szocialista design volt, és ergonómiailag is nehézkesen kezelhető, széthúzáskor majdnem lekapta az ujjamat is, de a célnak megfelelt. Olyannyira, hogy Édesanyám látogatásakor ez szolgált fekhelyként, és mivel ő keresztszemes hímzéssel töltötte minden maradék idejét, ezért amíg nálunk volt, naphosszat elüldögélt benne és hímezett. Kényelmes ez a fotel, Anyu? – kérdezgettem, mire ő válaszként: Fiam, ennél jobbat el sem tudnék képzelni, pont jó a magassága az üléshez, a karfája széles, a kezem pihenteti varrás közben…! Még mindig magam előtt látom, és mintha visszamenőlegesen is érvényesült volna ezáltal az elmaradt „keleti kényelem nyugaton”, nálunk!
Édesanyámat időközben elveszítettük, a fotelágy pedig lassan kiszorult a lakóterünkből, de szétszedtem és a keményfa részeit hasznosítottam. A két karfa, mint könyöklő került a Time is Life repertoárba, de már csak mint elfojtó emlék KÖNNYöklő…
Az életpiszokkal felületkezelt kéziszőttes zsákvászon
A zsákvásznakat nagymamáim és Édesanyám szőtték. Ő lánykorában szőtte ezeket a darabokat, és több mindennel együtt kelengyeként hozta a házasságába, ahol kiszolgáltak egy nemzedéket, mire használaton kívülre kerültek. Ebből egyet szétvágtam, és az McrossM című, kereszt formájú képbe emeltem, felületkezelés nélkül.
Saxon Szász János: McrossM, 1953–2013
A másik darabban anno 40 éve, Édesanyám egy dunnát küldött nekem, hogy télen ne fagyjak meg a fűtetlen budapesti albérleti kis szobámban, ahova érettségi után felköltöztem. Azon a télen kint mínusz 30 fok volt, a széllelbélelt szobámban mínusz 10, ezért a dunna mellett előkerült az évszázadokon keresztül jól bevált melegített cserép is. A dunnát később átcímkézve visszaküldtem, mert a további budapesti hányattatásom során nem tudtam hova tenni, és közben nyár is lett. Ez a darab így akár egy önálló műtárgy is lehetne, ezért is nem vágtam szét.
Ugyanígy van egy 15 méter rőf zsákvászon a nagymamámtól (pont végigér a műterem padlásán). Több mint 100 éves, és iszonyú erő összpontosul benne így egyben, ezért nem volt szívem szétvágni. Ha arra gondolok, hogy nemcsak megszőtték, hanem a szövéshez szükséges nyersanyagot is maguk termelték ki a földből, a kender- és lenszálakat maguk állították elő fáradságos munkával, még több tiszteletet érzek irántuk.
Ezek a kéziszőttes zsákvásznak szolgálatban voltak egy-két generáció alatt. Időnként elszakadtak és megfoltozták őket. A hosszú évek során pedig a felületük beszippantott és megőrzött minden történéssel járó életpiszkot. Ezt a lenyomatot, „kollektív felületkezelést” meghagytam az alkotáson.
A surgyévászonnal beterített ágytámla
Ha bárkit megkérdezek, ma mit jelent az, hogy „surgyé”, nem tudja. A használati eszköz mellőzésével pár tíz év alatt kihal a szó is, és újak keletkeznek helyettük a mai kor szellemében. Tehát a surgyé a régi kalodás ágyaknak a „matraca”, a surgyévászon pedig az a durva szövésű szalmazsák, amit évente megtömtek friss szalmával, hogy aludni tudjanak rajta. Ez volt az eredeti memóriamatrac, mert felvette használója alakját, és nem került semmibe. A szüleim házában végig ezt a technológiát használtuk. Amikor ezek a surgyévásznak elkoptak, újakat szőttek, a használaton kívüliek pedig felkerültek a padlásra.
Már a korábbi évtizedekben is, mint nyersanyagot, egyes síkszerű alkotásaimnál használtam ilyen durva vásznakat, úgy hogy felkasíroztam a felületre, majd alapozás után olajjal festettem rá. Amikor Szokolyán megvettük a parasztházat – amiből később műteremházat építettünk –, találtunk benne egy ilyen kalodás ágypárt, a hozzátartozó bútorokkal, amelyeket legalább tíz évig használtunk is. Édesanyám, amikor fiatal házasok voltak, ennek csak az olcsóbb, furnérozott változatát tudta megvenni az ötvenes években, az „Erzsébet hálót”. Amikor elkészült a műteremház, sajnos kiszorultak ezek a bútorok, egy részüket továbbajándékoztuk, de a kalodás ágy nem kellett senkinek. Szétszedtem, és szokás szerint a fészerben tároltam, hogy valami csak lesz vele, vagy belőle, mert közben, mint lehetséges nyersanyagforrás, felmerült bennem a hasznosítása. Az összekötő elemekből végül műterempárkány lett, a 4 háttámlából pedig megalkottam életem egyik fő művét, Fekete-Fekete címmel. A testes, de mégis könnyű szokolyai lécpanel ágytámlát megformáztam, és rákasíroztam a tarpai surgyévásznat. Tökéletes életházasítása ez térnek és időnek…
Saxon Szász János: Fekete-Fekete (M 1–4), 1954–2014
A dongafákból összepréselődött idősávok
A dongafákat nagyapám és édesapám munkálta, reparálta, s az évek során nem tüzelték el a használaton kívül eső darabokat, hátha jó lesz még kisebb javításokhoz. Apu halála után ezeket a szétesett és jócskán összekeveredett elemeket Klára nővéremmel a fészerben szétszortíroztuk, azt gondolva, hogy javarészt tűzre vettetnek. Ám minél mélyebbre ástunk az így rétegződött múltba, annál több emlék jött elő az óvilágból, a gyerekkorból! Ugyanis kiskoromban láttam a munkafolyamatokat, emlékeztem az elbeszélésekre, bizonyos konkrét darabokra; előkerültek olyan kupacok, amelyekkel még nagyapámnak voltak tervei, de még Apu sem kezdett velük semmit. Hát akkor rajtam a sor! Egybemarkoltam a kisebb elemeket, hogy dobom a fáskamrába… amikor, hirtelen szoborrá forrtak össze az ujjaim között! Döbbenetes pillanat volt!
Saxon Szász János: Idősávok, 2021
A dongafákra jellemző „kollektív felületkezelés” a szú. Szúette, reves, a mi beregi tájnyelvünkben úgy is szoktuk használni főnévként, hogy megette a RÉ… vagy csupa RÉ az egész fa, teljes mértékben átlényegült: RÉ-vé… persze nyelvtanilag lehet, hogy ez helytelen.
A szétesett, szétszedett dongaelemek különböző évekből, különböző családoktól származnak, esetenként akár száz év is lehet az egyes darabok „élettartama” között. Amikor szétpakoltam őket, éreztem a kohéziót közöttük, és tőlem függetlenül úgy forogtak össze, mintha idősávok préselődnének ritmikusan egymás mellé. Harmonikaszerűen nyit és zár, szól és hallgat. A saját művészi festészeti beavatkozásom ennek hangsúlyozására kimerült a sávos felületkezelésben. Harasztÿ István szobrászművésztől, Édeskétől kaptam annak idején ipari mennyiségű – mint utólag kiderült – tust, amit a fa öregítésére használt ő is, nekem is ezért adta, de eddig nem volt rá szükségem. Nos, a dongaelemeknél szerettem volna elérni, hogy a sávoknak adjak egy ritmikát, illetve sötétebb, matt felületeket nyerjek, miközben az öreg fa jellegét is megtarthatom. Ezek a tubusok már beszáradtak, de fáradságos munkával és békebeli 96%-os tiszta szesszel visszaoldva sikerült őket használatba hozni: a tus különböző arányú hígításával pácoltam be a dongafák felületét.
Saxon Szász János: Időalak, 2021
A lyukas hordófenék és a vágódeszka
Mivel egyes fák eddig nem estek szét, megtartottam szabályos körformában őket. Például van egy fagolyós alkotás: egy lyukas hordófenék, ami elgörbült a szorítástól és kikerült a használatból. Időnként golyókat is beépítek a művekbe, így aztán kapóra jött, hogy éppen ez idő tájt feleségem évtized óta hordott fagolyós nyaklánca szétesett, ő pedig további hasznosításra nekem adta a lakásban szétgurult, fekete fagolyókat. Volt belőlük bőven, így mintha a lyukakból bújtak volna elő valamennyien (szám szerint 11-et használtam, ami egy kultikus számom, a születésem dátuma) és szóródtak szét egymástól körülbelül egyenlő távolságra a görbült táblán, melyeket csapolással rögzítettem.
Saxon Szász János: Egy-Tizenegy, 2021
Erős érzelmi töltés kötődik e táblakép megalkotásához. Ismét csak József Attila szellemisége jön elő: „E világon, ha ütsz tanyát, hétszer szüljön meg az anyád!” a kiindulás. A személyes része pedig az, hogy a születésemkor egy orvosi mulasztás/nemtörődömség miatt majdnem meghaltam, de jött egy angyal a szülésznő képében, aki pártfogásba vette vajúdó Édesanyámat, és az utolsó percben világra segített. Éppen az volt a baj, hogy már rég ki akartam jönni, de az orvos nem engedte, mert mással volt elfoglalva. Jobban jártunk volna, ha természetes módon otthon születhettem volna meg, ami a régi időkben nem volt választás kérdése. Talán ez a 11 golyó azt sugallja, hogy ha már egyszer sem akarták, lehet, hogy hétszer is kevés megszületni erre a világra… 11-szer kell!
A másik fagolyós alkotásom a Mikrokozmosz, egy vágódeszka. Már gyerekkoromban is vágtam rajta zöldet a kiskacsáknak, kiscsirkéknek, később egy nagyobb plenkáccsal tengeriszárat a teheneknek. Tehát ez a tárgy legalább velem egyidős. A sok évtizedes, és sok ezer bevágás, amiből jómagam is ejtettem eleget, egymásra rétegződve kicsit kaotikusan metszi szét a felületet. Az első csapások nyomai már rég elporladtak az utána jövők alatt, ahogy az Univerzum rejtett rétegeinek mélységeibe is a közelieken keresztül visz az út. A kozmikus érzést csak fokozzák a fekete tuskezelt, ez esetben léptékváltásos bolygócskák…
A dongakeresztek
Miután a rendelkezésemre állt nyersanyagokból, kézjegyemmel ellátva elkészültek a kör alakú dongafenék-objektek, valamint koronként idősávba préselődtek a szeletek és RÉ-sávba a felületek… – még mindig maradtak felhasználatlan elemek. Gondoltam, ez a maradék jó lesz tüzelőnek a téli melegedéshez. Ám amíg e két világ között lebegő elemek egymáson hevertek, egyszer csak elkezdtek társakra lelni, s keresztformába rendeződni. Mire mindegyik elem megtalálta a párját, kiderült – nyilván az ősök akaratának megfelelően –, hogy egyetlen elem sem vethető tűzre.
Saxon Szász János: Dongakeresztek 33 generációra, 2021
A kiállított tárgyak egyik misztériuma, hogy a 33 dongakereszt legalább ezer évre visszavetítve állít emléket a felmenőknek. Ugyanis a keresztek vertikális szára időben visszavezet a névadókhoz, a horizontális keresztszál pedig az adott időben kapcsolódó ősök/ősanyáknak tiszteleg (mert őket sem szabad/lehet kihagyni). És ami a meglepő, hogy ugye két nagypapánk van, de már 4 dédnagyapánk, vagyis a kettő hatványaival 33 generációnál már összesen kettő a huszonharmadikon, vagyis milliárdos nagyságrendben vannak csak férfiágon nagyszüleink, egészen pontosan 8 589 934 592, ami meghaladja a föld ma élő lakosságának számát, erre soha nem gondolunk.
Saxon Szász János: Dongakeresztek 33 generációra, 2021
Minden misztika nélkül a 11 és a 3 a kedvenc számom, ezek szorzata a 11 × 3 = 33, és ha ez a lehetőség alkotások létrehozásánál felcsillan, gyakran beépítem a művekbe. A 3-ra leginkább a három kompozíciós elem, mint a sárga, a fehér és az űr ad magyarázatot, de ez a mostani tárlatra nem érvényes, szakrális felhajtóerőként a tőlem megszokott polidimenzionális mezők konstruálásánál alkalmazom.
D. ZS.: Az MCrossM különleges alkotásodról beszélnél még?
SAXON: Az alkotás elnevezésébe van sűrítve a tartalma, ugyanis ez egy polcelemekből összerakott Malevics-kereszt, Édesanyám kéziszőttesével felkasírozva. A két M, akiknek fizikai és szellemi értelemben az életem kezdetén a legtöbbet köszönhettem, mindkettőjük emléke is egyben, 2013-ban a szuprematizmus 100. évfordulójára készült. A pályám kezdetén Kazimír Malevics volt rám a legnagyobb szellemi hatással. Az alapvetéseit éreztem a magam számára is igaznak, rendszeresen építkezem az alapvető szuprematista elemekkel, elsősorban a négyzettel és a kereszttel dolgozom. A 2006-os moszkvai nemzetközi supreMADIsm fesztivál is egy tiszteletadás volt neki, és az őt követő konstruktivista mestereknek. Ezen a fesztiválon is az idő és a tér esküdtek örök hűséget egymásnak…
D. ZS.: Túl azon, hogy tudom, Malevics a mestereid egyike, itt most mélyebb, gyökeres hasonlóságot érzékelek, olyan fajta folytonosság van kettőtök között, mintha szellemi/lelki reinkarnáció tanúi lennénk. Miközben a 21. század levegője vesz körül, fizikailag érzem, hogy Malevics szellemi műhelyében lépkedek. Mi ez a titok, csoda? Ezek a tárgyak önmagukban is titkokat hordoznak, amelyeket most itt talán feltársz nekünk.
SAXON: A titok a „tiszta érzet” elsődlegességében van. Ebben a világban a felszínen éljük az életünket, és kicsi, de igaz lényünket nagyon sok minden elzárja a lényegtől. Ezek egyrészt a saját kényelmi választásaink, másrészt a fogyasztói társadalom kínálatából adódó ballasztanyagok, és ami a legnagyobb gond, hogy ennek a könyörtelen gépezetnek vagyunk a testi, lelki rabszolgái. Malevics a fekete négyzet művészetbe emelésével megfogalmazta a művészet tiszta érzetét, és ezt a vallás, az élet minden területére kiterjeszthetőnek vélte… Tegyük hát meg, ami rajtunk múlik, söpörjünk el magunk elől minden lomot, minden akadályt, hogy lecsupaszított, kicsiny lényünk még életünkben megtalálja a teremtőjét… Akkor talán megszűnik az idő, és átveszi helyét az élet…
D. ZS.: Úgy legyen!
Saxon Szász János képzőművész Time is Life / Az Idő Élet című, rendhagyó kiállítása 2021. december 9-én nyílt meg, Beke László művészettörténész szellemi támogatásával. Kurátor: Dárdai Zsuzsa művészetkritikus. A megnyitó napra pontosan egybeesett a galéria fennállásának és az alkotó Széchenyi Akadémia-beli székfoglalója 5 éves évfordulójával. A tárlat 2022. február 20-ig előzetes bejelentkezéssel megtekinthető.
Az Idő Élet című kiállítás részlete (Saxon Art Gallery, Budapest)
