Barna maci

Az elején még számon tartja az ember, hány új megy el. Emögött valószínűleg a saját elhatározás erősítése áll, az önigazolás, bezzeg én itt vagyok, míg a másik nem bírta. A terápiások, ahogy családfát szokás levezetni, sorolják a valós és beceneveket, az itt eltöltött idő külön megjelölésével. Látod, nekem több van, mint neked, az semmi, kontráz rá a harmadik. A régebben rehabon lévő, az úgynevezett „öreg terápiás” csak legyint. Egy idő után már nem fontos ez az egész, a dolog átlép valamiféle cinikus fázisba. Ilyenkor kifejezetten mulattató, ha valaki jön. A többség néhány nap, esetleg hét leforgása alatt úgyis lelép. Ha problémás eset, az még jobb, legalább addig is vicces lesz a műsor.

A gitáros érkezésekor utolsókat rúgja a nyár, a kánikula enyhülni látszik, előmerészkedhetünk az árnyékból végre. Egyszer csak a bejáratnál, szinte a semmiből, apró, ijedt, kopaszodó alak jelenik meg. Biztos a falépcsőn kapaszkodott fel, nem autóval jött, azt meghallottuk volna. Hagyományos, a filmekben látott bőröndöt tartva kezében topog a cserepesre repedezett földön. Selypítő hangon a főorvost keresi, gyanakodva pillantva az erőtől duzzadó, félmeztelen fiatalok felé. Vezetőnk kisiet, kezét nyújtja, aztán szól a többieknek, mutassák meg a furcsa szerzet ágyát. Segítsenek neki, és persze figyeljék, nem akar-e esetleg piát becsempészni. A jövevény kicsomagolás közben, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, felettébb érdekes tárgyat varázsol elő. Szájához illeszti, komótosan fújni kezd, hamarosan egy ránézésre olyan ötven éves műanyag maci bontakozik ki előttünk. Ekkor már tudjuk, kivételes időkben lesz részünk.

Csak így tudok elaludni, néz körbe ártatlan képpel a drogosok döbbent gyűrűjében. Úgy érezzük, szeretni kéne ezt a gyermekien tiszta lényt. Később kiderül, nem is túl mélyen elrejtve, nagyon is él benne a romlott kölök, hatalmában tartva az öregedő, puffadásnak indult testet. Telnek a napok, a báj lefoszlik. Nem akarja elfogadni a napirendet, nem vesz részt semmiben, mindenhol csak a gond van vele. Ha valaki próbálja meggyőzni, „inkább nem is eszek” felkiáltással felpattan, és gumipapucsában elcsattog a szobájába. Aztán később sértődött képpel eszi vacsoráját a közös asztalnál, senkihez se szólva. Véletlenül derül ki, képzett zenész, ráadásul egykor híres zenekar kísérő gitárosaként járta az országot. Ahogy leül játszani, kezéből a hangok csodálatos harmóniában zengik be a termet, arca átszellemül, valami régen elfeledett szépségről, elvesztett ifjúságról tanúskodva. Hangja megtelik élettel, erős, komoly lesz. Mintha egy másik embert látnánk. Élvezi a figyelmet, a hangszert, ám mint egy partra vetett hal, olyanná válik nélküle. Szaporodnak a furcsa esetek, a felmosásból ottmaradt tócsában elesik, segítségért kiabál a sötét folyosón. Állítja, szándékosan öntötték ki a vizet, hogy kitörje a nyakát. Amúgy is mindig bosszantják, a macit folyton leereszti valaki. Egyikünk állítja, látta, ahogy meghúzza a munkások borospalackját. Épül az új konyha, nagy a jövés-menés, a melósok meg isznak, nem szól nekik senki, ne tegyék, mert az is terápia, kibírni a látványt. Haver persze tagadja az esetet. Aztán egyik nap bejelenti, már meggyógyult, mindent köszön szépen. Leereszti játékát, ruháit összehajtja, komótosan, éppúgy, ahogy jött, visszasétál a város felé. Néhány nappal később zaklatottan hívja fel az Alapítványt az alkoholgondozó, aki hozzánk küldte. Számonkérő hangon beszél a telefonba, mit tettek itt a beutaltjával? Szörnyű állapotban esett be hozzájuk, napok óta ihatott az utcán. Magába roskadva ül, sárosan, szakadt ruhában, és csak sír megállás nélkül.

Guszti, a kecske

Papa, papa, azt meséld el megint, amikor a Guszti kecske széttörte a karámot! A hátsó ülésen hangzavar, kiborul a doboz, gyümölcsök gurulnak a padlón, hátamba nyomódik egy térd. Most jön az éles kanyar, és lent feltűnik a város. Visszaváltom a sebességet, még tanulom ezt a bérelt autót, ahogy a balkormányt is újra. Túl régóta élünk Angliában. Valahol itt kellene lennie a régi szénosztályozónak, és lám most boltok állnak a helyén. Húsz éve nem jártam erre. Az úgy volt, gyerekek, reggel kivittük az állatokat, de a fiút nem lehetett, mert nem engedte a lányokat enni. A visszapillantóba nézek, óvatos pillantás, most fog jönni az a bizonyos kérdés. Lassítok, piros lámpa, balra egy piramis alakú emeletes ház, a híres, ahol csak az átadás után derült ki, visszafelé folyik a szennyvíz. Papa, miért kellett otthon maradnia? Várok, talán megúszom ezúttal. Mert szerelmeskedni akart a többiekkel, ugye? Csilingelő kacagás, csillogó szemek várják a választ. Nyelek egyet, hát, náluk úgy van, évente kétszer lehet. Ez most magas labda, tudom, elszúrtam, mégis remélem, elkerüli a figyelmüket. Mondom is gyorsan tovább, és izé, mentünk a bodzák felé, tudjátok, azt szeretik, mert zsenge, és, és, hol is tartottam, ja igen, télen persze más is kell, borostyán, meg kivágtam néhány fenyőt nekik, az egy hatalmas érzés, ahogy dől a fa. Levegőt veszek, már a település szélén járunk, ereszkedünk alá a katlanba. Kibukkan a vastelep. Papa, és az embereknél is így megy? Oldalra nézek, feleségem kuncogva biztat, válaszoljak csak. Nem, az emberek mindig tudnak, vagyis állandóan akarnak, amikor kedvük van hozzá, meg amikor lehet. Na de, kiáltom, kimentünk legelni, a Gusztit pedig bezártuk a karámba. Békés eszegetés az erdőben, messziről hallatszik, ahogy újra és újra döngeti fejével a kerítést. Ezen mindig nevetnek, most is felharsan a kacaj. Alig telik el egy kis idő, még kint vagyunk a fák között, madárcsicsergés, zöld lombokat harapdál a nyáj, hősünk egyszer csak megjelenik, feje fehér, mert mésszel kentük le a deszkákat. Mit lehet tenni, vissza kell vezetnem az egész csapatot, mert hiába próbálom a csavart szarvánál csak őt egyedül elvonszolni, megmakacsolja magát, éppúgy, mint egy csacsi. Beérünk, jól látható módon örül, hihetetlen hányszor megy neki, ezt a részt nem mesélem el hangosan. Na tehát, megerősítjük a kitört részt, új léc kerül fel, dupla rétegben, ezt már biztos nem töri át. Kihajtom a brigádot, evés, de halljuk ismét, bontja a falat, persze megjelenik újra. Ezúttal a kapufát döntötte ki, de úgy, hogy be se lehet zárni. Erre fogom magam, kikötöm az akáchoz. És akkor jött úgy, hogy lóg a nyakán a zsinór, és a szakadt végét húzza a földön, kiáltják kórusban. Igen, bólogatok, végül előkerül a vaslánc, azt nem fogja tudni elszakítani, messzire hallik a panaszos mekegés. Persze, mikor máskor, most jelennek meg a színen régi gazdái, akik évek óta nem jártak erre, de akkor pont, tényleg hihetetlen. Önök így tartják Gusztit, szegezik nekem a kérdést, és dédelgetve simogatják a jajgató jószágot. Lemondóan magyarázom, sárlás van, szétver mindent, de nem hisznek nekem. Szemrehányó tekintettel távoznak, néha visszatekintgetve. Sokáig hallani a fojtott suttogást. Hát ennyi, gyerekek.

És mi lett vele? Valahogy túléltük, múltak a napok boldogan. A mese vége pedig az lett, a stáb úgy döntött, el kell adni, de akkor direkt lementem a városba, nem akartam ott lenni. Aztán a másodhegedűs, Pisti lett az új főnök a karámban, aki előtte mindig lemaradt a finom falatokról. Mert ha kidőlnek a régi fák, a csenevész magonc erőre kap, emelem fel mutatóujjam, hogy tanmese legyen. Papa, veled is így történt, amikor a régi fiúk elmentek, utána tiéd lett az összes lány? Hál’isten pont elérjük a bejáratot. Fékezek, nyitom az ajtókat, ki kér fagyit?