Hosszú volt az út hazafelé, majdnem egyórányi séta. Kint járt a borkarneválon a szomszéd sráccal, eleve úgy tervezték, hogy majd gyalog keverednek haza. Minden évben ki szoktak menni, minden évben ez a program. Az elv az, hogy taxira nem költenek, inkább elisszák azt a pénzt is. Minek rázatnák össze a gyomrukat? Forog az emberrel amúgy is a világ, ha már a huszadik tételen is túl van.
A borfogyasztásnak van egy klasszikus, szép menetrendje, mondta Toti, akivel erkélyszomszédok már vagy tizenhat éve. Szárazon érkezünk és a szárazakkal kezdjük. Pálinkát is lehetne tolni indítónak, mondta erre Droid, de Toti leintette: azt csak a sarlatánok csinálják. Művelt alkoholista nem nyírja ki az ízlelőbimbókat, hogy aztán fogalma se legyen az egészről. Ez nem az ivásról szól, magyarázta, hanem arról, hogy élvezni kell az ízeket. Majd ha már berúgtunk, és sokkal jobban, mint terveztük, akkor lehet pálinkázni. Meg sört inni, csakis a PH-érték miatt. De ha ragaszkodni akarunk a kulturált borfogyasztáshoz, akkor ne szórakozzunk. Tehát, emelte fel az ujját Toti, aztán gyorsan leengedte, mert a körmét piszkosnak látta, festett éppen mostanában, az erkélykorlátot, és elég bénán nézett ki a piros zománc maradéka az ujja végén. Tehát száraz legyen az első. Nem vagyok ellene a habzóbornak sem. Az pezsgő? – vetette oda Droid. Toti sóhajtott. Akkor azt mondtam volna. Ez nem az. Habzóbor, tállyai, furmintból. Frankó, biccentett Droid. És aztán? Aztán jöhetnek a laza és száraz fehérek. Majd a rozék.
Toti imádta a friss, ropogós rozékat. Nem zavarta az sem, ha van bennük némi szénsavas jelleg, mintha csak átlőtt volna felettük valaki szifonnal. És nem ásványvízzel, mert az egészen más. Fröccsöt nem Szentkirályival iszik az ember, hanem szódával. A kólát meg egy nagy delete gombbal ki kell törölni a kelléktárból, meg a szótárból is. Nincs olyan, hogy bor meg kóla házasítása. Azt csak az állatok nyomják, magyarázta Toti. Amire Droid csak húzogatta a nyakát, hogy én még nem láttam állatot vébékázni. Hogy innen miképpen jutottak a felgyújtott sünhöz, meg a kutyákat agyonverő férfihez, az ördög sem tudta. Csak mentek a tömegben, mérgelődtek, hogy milyen drága minden, és ittak. Ahhoz képest jó sokat. A száraz fehér és a rozé tételek után a vörös kollekció következett. Toti kifinomultnak tartotta magát, ezért inkább a szekszárdiakra és az egriekre esküdött. Droidnak nem volt gondja a sopronival sem (azt sörben is kedvelte), meg a villányiakat is nagyra tartotta. Azok igazán férfiasak, mondta erre Toti, de nem olyan mediterrán hangulatúak, mint mondjuk ez: és rendelt egy kört a Droid által néha csak mixként emlegetett cuvée típusú borból, aminek a fő gerincét a syrah nevű vörösbor adta. Érzed a borsosságát? Az erkélyszomszéd megveregette Droid vállát. Ki kellene választanunk egy borvidéket, és onnan tolni egy sort. Sok lesz, sóhajtott Droid. Igaz, hogy alaposan megágyazott otthon az estének, pörköltet evett, és a biztonság kedvéért még némi szalonnát is utána, mintegy desszertként, legyen majd, ami leköti az alkoholt, de úgy számolta, bőven tíz felett járhatnak már, ami nem sok, csak ha decikről beszélünk. S rávetítve a mennyiséget az idő grafikonjára, az így kialakuló fogyasztási görbe elég komoly sebességről árulkodott. A borvidéki, átvilágítás jellegű kóstolásról letettek tehát, de volt még felfedezésre érdemes fehér és vörös bőven a nagyerdei fák alatt.
Éjfél már elmúlt, amikor elérkeztek a félszáraz, félédes és édes tételekhez. Toti ragaszkodott hozzá, hogy valami komoly (magyarul: brutális árú) desszerttel zárjanak. Csakis aszú jöhetett szóba. Olyat választottak, amiből egész palackkal ritkán vásárol az ember. Ki az, aki képes kivégezni egy teljes üveg édeset, tette fel a költőinek szánt kérdést Toti, amire Droid szerényen rávágta, hogy én, mert azért az is tud jó lenni.
Az ilyen jól sikerült programok végén az ember nem akar összebalhézni a szomszédjával kulináris nézetbeli különbségeken. Igyon mindenki azt, amit szeret, mondta Toti, aki úgy érezte, ennyi bor után az egész világ belefér a szívébe.
Nem hagyták ki a Szent János-poharat, és odaintegettek még az ismerősöknek, akiken szintén látszott a kor és a bor, úgy vettek lassú és érzékeny búcsút a Békás-tó vidékétől. Toti próbálta tudományos alapokra helyezni a hazatérést, de a mobilján az app egészen más útvonalat ajánlott, mint amire ő gondolt, ezért nemes egyszerűséggel barmoknak minősítette a keresőóriás munkatársait, akiknek fogalmuk sincsen arról, hogy ebben a városban vannak más utak is, mint amiket azok mutogatnak a térképükön. Gyere, majd én mondom, merre menjünk, közölte határozottan. Nem rohantak, de azért igyekeztek. Néha viszont muszáj volt megállni, mert a bor (keresztülhaladván a buzgó vesék forró kútjain) kikívánkozott.
Akárhogy is: sokáig tartott, míg elérték a buszmegállót, ahonnan már tényleg csak három percre laktak. Még nem derengett az ég keleten ekkor, de már majdnem.
