Művészek önvallomásai zene és kép összefüggéséről – Láng Eszter riportsorozata
Láng Eszter: A művészetek „egymásba hatolásának gondolata nem új, utalnék Tamkó Sirató Károly 1936-ban írt dimenzionista kiáltványára (Dimenzionista manifesztum), amelyben a művészetek egymásba hatolásáról beszél. Tamkó Sirató szerint „a(A) fejlődés, ez a mindenen áttörő ösztön […] az alkotó művészet úttörőit teljesen új területek felé indította el”. Te mit gondolsz erről? Mennyire igaz mára vonatkoztatva?
Kalmár János: Nincsenek egymásba hatoló „művészetek”, csak egy ezerarcú művészet van, ami életünk és hétköznapjaink része. Tamkó előtt, már jó 200 éve megszületett a Gesamtkunstwerk gyakorlata, ahol különböző művészeti nyelvek összefüggéseivel, együttes megjelenésével és hatásával kezdtek el foglalkozni, amint azt abban a korban Wagner munkássága oly szépen képviseli. De menjünk még messzebbre, a görög színház rituális gyakorlatában a kórus, játék, zene, tánc egyidejűleg volt jelen egy előadásban.
Az ember logikai alapon végzett értelmezési folyamata bontja fel a művészetet kitalált „stílusokra” (görög eredetije szerint jelhagyó íróeszköz) és elméleti viszonyokat teremt. Magam is szeretem a határeseteket, jellemző is rám ez az attitűd. A művészet nem stílus, hobbi, karrier, hanem gondolkodásmód, életmód, szemlélet, a kreativitás alapja, így szabad. Sohasem keresi a hatalmat, az erőt, mert nem azokról szól. A hatalom vadászik a ruhájára, csak hát tudjuk, meztelen a király. Nem logikus, mert az élet sem az. Einstein mesélte egyszer, hogy az intuitív képességünk áldott ajándék, a racionális elme pedig hű szolga. Mi pedig olyan társadalmat hoztunk létre, melyben megjutalmazzuk a szolgát és megfeledkezünk az ajándékról. Nos ezért választjuk szét a zenét a vizuális művészetektől.
Én az összefüggéseket keresem, kategóriák nem érdekelnek, mert minden folyamatosan változik, így számomra minden összefügg, egy egészet alkot. Munkáimban hosszú évek óta használok együtt formát, grafikai jeleket, színeket, így különböző vizuális „nyelvek” élnek együtt szobraimban.
Kalmár János műtermében
Vannak-e zenei asszociációid képzőművészként?
Természetesen. Legalább 40 éve. Minden forma hangot hoz létre bennem. Lengyelországban a Varsói Művészeti Akadémián az egyik szeretett tantárgyam a Vizuális struktúra volt, amiben formák hangbéli lenyomataival is kísérleteztünk 1983-ban. Reggelente Bach-partitákat, prelűdöket hallgatok, fugarendszere transzcendentális élmény számomra. Legalább tíz éve foglalkozom szobraim lehetséges hangjaival, azok mérhetőségével, illetve formák által írt hangok prezentációjával. Csupán három példát említenék: Dóra Attilával, Baráth Bálinttal, Bolcsó Bálinttal, Gryllus Samuval, Porteleki Áronnal, lengyel zenészekkel, Marnó Jánossal a 2015-ös Lelki Gravitáció kiállításomon a szobraimmal együtt közös hanginstallációt hoztunk létre a Fugában, és ottani szobraimra Dóra Attila írt zenét. De ott van a 2017-es Intervallum kiállításom Szegeden a REÖK Palotában, ahol Baráth Bálinttal és Dóra Attilával a szobor térbeliségét, volumenét igyekeztünk meghatározni a tér visszaverődő hangjain keresztül. Idén a MAMÜ Galériában, a Dóra Attila kurátori szervezésében rendezett Graphic Score nemzetközi kiállítására a vizuális jegyek hangbéli összefüggéseivel kapcsolatban készítettem egy munkát.
A zene életem, így szobraim része is. Kevés hely lenne itt kifejtenem a látható, tapintható, hallható formák, hangok és illatok közötti összefüggéseket, melyek tanulmányaim és mindennapi életem részeit képviselik.
Kérlek, fejtsd ki a véleményedet a zene és a képi világ kapcsolatáról. Megítélésed szerint van-e a kettő között kapocs, összefonódás, átjárhatóság? Ma divatos az összművészeti kifejezés, te ezt hogyan értelmeznéd? A magad számára megfogalmazódik-e valamilyen együttélés, kapcsolódás, kísérleti lehetőség a két művészeti terület között? Amikor találkozik a két terület, melyik a dominánsabb számodra?
Egyik sem létezik a másik nélkül, legfeljebb nem vesszük észre. Minden formának hangja, illata, színe, minden hangnak formája, illata, színe, minden illatnak formája, hangja, színe és minden színnek formája, hangja, illata van. Divatok jönnek-mennek, a tények azonban makacs dolgok.
Bennem nem lehetőségként fogalmazódik meg, mert folyamatosan benne élek, ebben az átjárható, összefüggő csodában. Kísérleti koncertekre, megnyitókra járok, a most születő, élő kortárs érdekel, amiben élek, ahol minden összefügg és semmi sem véletlen. Konkrét példák közül néhányat az előző kérdésedben említettem, tulajdonképpen minden kiállításomnak van zenei konnotációja.
A szobraimmal is zene közben foglalkozom. Leginkább Bach fuga-művészetét szeretem hallgatni Kocsis Zoltán előadásában. A zenéjén túl visszahozza személyes élményeimet.
Kalmár János műtermében
Egyáltalán: értelmezésedben van-e megragadható összefüggés a zene és a képi világ között? Táplálkozik-e, táplálkozhat-e egyik a másikból, hogyan ér össze és hogyan hatol át egymáson a két világ?
Mind a kettő rólunk szól. Ahogy mondtam, nincs két világ. Mind a kettő a maga formájában ugyanarról beszél. Tudatunktól függetlenül együtt léteznek, s ha nem választjuk szét őket, gyönyörködhetünk bennük egyszerre. Valahányszor zenét hallgatok, formák jelennek meg előttem, és valahányszor szobraimmal foglalkozom, a látvány és a tapintás útján hangokat hallok, zenét hallok magamban. A kettő mintha össze lenne kötve bennem, vagyis minden szobromnak megvan a zenei élménye, és minden zenétől formák születnek bennem.
Évek óta rendezek zártkörű ősbemutatókkal gazdagított házi koncerteket a műtermemben, melyekre meghívott írók, költők hozzák el újabb írásaikat, nevezhetném ezt összművészeti élménynek is. Nem tudok zene, irodalom, filozófia nélkül élni.
Milyen zenei és képi, vizuális élményekre emlékszel a gyermek- és serdülőkorodból? Hallgattak-e a családi, szűkebb baráti, rokoni környezetedben zenét, voltak-e otthon képek, milyenek, érdekelt-e a képzőművészeti világ?
Nyolcéves korom óta rajzolok és fényképezek, 12 évesen döntöttem el, hogy szobrász leszek. Zeneiskolába jártam, míg itthon voltunk. Szüleimmel bejártam Afrikában az Aranypartot, Indiában több ezer kilométert tettünk meg autóval. Kairó, a piramisok, Görögország, Róma, London múzeumai mind gyermekkori élményeim, így volt miből merítenem. Alkalmam volt nyelveket tanulni, ezért nem csupán a látvány maradt meg bennem. Rengeteg afrikai, indiai kép, szobor között élek gyermekkorom óta. Tele vagyok élményekkel, melyeket rajzaimmal és szobraimmal rögzítettem és értelmeztem. Kamaszként anyámmal rendszeresen bérletünk volt a Zeneakadémiára, és az otthoni könyvtár bőséges választékot kínált, szóval igen nagy palettából válogathattam. Hálás vagyok ezért az ajándékért, és boldog vagyok, hogy csak a szobrászattal foglalkozhattam egész életemben. Ez nem fog változni.
Kalmár János művei a kertben
Előfordult-e, hogy valamilyen zenei élmény hatására átalakítottad egy munkád, vagy legalábbis új elemeket tettél hozzá? Hogyan születik meg benned? Mit jelent számodra?
Nem. A szobor írja magát, én pedig annyi időt hagyok neki, amennyit kér. Ez egy zárt rendszer, amiben egy irányban lehet csak haladni. Lesz egy pont, amikor elenged, és nem tudok hozzányúlni többet. Mert minden döntésem egy előző döntésből, minden forma, hajtás egy előző hajtásból ered, ugyanakkor minden hajtás ugyanabban a hajtásban található. Akár egy labirintusban, aminek legkisebb eleme egy forma hajtása a térbe. A széthajtás nem a hajtás ellentéte, hanem a hajtás folytatása egy következő hajtásba. Az úton visszafelé nem lehet haladni.
Hadd magyarázzam el ezt kicsit részletesebben, hogyan működik ez nálam.
Az üresség érzésével kezdődik, ami bennem a szemlélődés kezdete, melyben nem akarok sem elérni, sem megtartani semmit. Nem tartozom sehova, része vagyok a pillanatnak. Felelős vagyok érte. Számomra ez önvizsgálat, önpusztítás és önformálás, mely folyamatban a szobor időtlenné válik ott, ahol született.
A múlt és a jelen a narratívában van jelen. A jelen prousti önkéntelen emlékezete és a jelenlét Cezanne-i érzete formálnak bennem egy időtlen alakot. Érzetek, zenék, formák, párosulnak múltból, jelenből, az események időbeni, helyszínhez kötött történéseitől függetlenül. Nincs közük az emlékezéshez, egyik sem absztrakt, narratív vagy illusztratív, nem logikus, nem vezethető vissza sem múltra, sem jelenre. Közös jelenlétükből születik meg bennem egy önmagában álló alak, mely intuitív ismeretem eredménye. Egyszerűen megjelenik bennem a szobor. Az örökérvényű, egyidejű, örökléttel teljes élet lenyomata jelenik meg a bennem lévő formában. Az idő nem létezik, csak a jelen pillanat. Semmi sem volt, semmi sem lesz. Mindennek csak jelenléte van. Bennem azért történnek a dolgok egymás után, hogy megélhessem a pillanatot. Egyébként Leibniz szerint az idő fogalma az események egymást követő rendjét fejezi ki. Egyetértek vele.
Mert mi is a szobor? Számomra emberi jelenlét, mely hangjaiban, formáiban arányt, változásaiban mértéket, történéseiben pedig morális állásfoglalást jelent. Emberi jelet testesít meg, amely szakrális térré változtatja át semleges környezetét. A szobor nem teremtés, mivel születésünkkor mindent megkapunk életünkhöz, így életünk szemlélődésre, tanulásra elég.
Azt gondolom, hogy az életem megértéséhez lelki okainak megismerésével kell foglalkoznom, ezért a szobor sem fizikai történések, hanem lelki folyamatok eredménye. Lelki helyzetek olyan fizikai jelképeit keresem szobraimban, amelyek képesek közvetíteni őket. A szobor csak eszköz. Azt idézi, ami természeténél fogva láthatatlan. Amit megidéz, amire utal, amiről az élet szól, rejtve marad. Hát valahogy így.
> Kalmár János az Artportalon
> Kalmár János honlapja
> Radnóti Sándor: Kalmár János
