Művészek önvallomásai zene és kép összefüggéséről – Láng Eszter riportsorozata
Láng Eszter: A művészetek „egymásba hatolásának” gondolata nem új, utalnék Tamkó Sirató Károly 1936-ban írt dimenzionista kiáltványára (Dimenzionista manifesztum), amelyben a művészetek egymásba hatolásáról beszél. Tamkó Sirató szerint „a(A) fejlődés, ez a mindenen áttörő ösztön […] az alkotó művészet úttörőit teljesen új területek felé indította el”. Te mit gondolsz erről? Mennyire igaz mára vonatkoztatva?
Papp Máté: Nem tudom, ki tudja, hogy Tamkó Sirató Károly volt Budapest első jegyzett jógaoktatója… Ebből kiindulva a művészi határterületek akár belemoshatók egy univerzálisabb mezsgyébe is, ahol a kivételezettnek hitt, esetleg önjelölt művészek (nemkülönben, Vági László kifejezését kölcsönözve: az „igazi vészek”), valamint az úgynevezett hétköznapi népek úgy járnak-kelnek, hogy alig lehet szétismerni őket (à la Weöres Sándor). A lényeg a kérdésben idézett „mindenen áttörő” alkotó ösztönzés közös többszöröse lehet, amellyel bárki túlléphet (mindenekelőtt) magán, hogy hirtelenjében egy másik dimenzióban, hovatovább saját élete mítoszában találja (valamiféleképpen átlényegítve) ugyancsak magát: akár járókelőként, akár zenészként, akár költőként, akár jógaoktatóként…
Vannak-e képi asszociációid zenészként?
Hogyne! Éppen Tom Waits 1987-es, Big Time című koncertfelvételét nézem-hallgatom… Mit mondjak? Szinesztézia-élmény. Részint azon képi asszociációk miatt, amelyek nem csupán a csodálatos színpadi gesztusok mentén, hanem a dalok multiverzumának vizuális-auditív aurájába olvadva érik el az érzékeinket. Nem túlzás a Rimbaud-i „összezavart érzékiségről” beszélni tehát, mondjuk a Waits-féle összművészeti élmény kapcsán. A Resti Kornél „eredetimegjelöléssel ellátott” zenekarunk is hasonló korhelykedésekben (vagyis egy szakadatlan, kortól és helytől független „álmokfutásban”) utazik; a dalaink auraképzésében pedig – szándékaink szerint legalábbis – nem válik külön a képi és zenei rétegződés; mindinkább az adott téridő atmoszféráját igyekszünk megtölteni – egy-egy KORTYtárs költő szellemét szabadítva ki a palackból, majd koccintva a töredékesnek tetsző idő EGÉSZségére.
Tom Waits: Rain dogs
Kérlek, fejtsd ki a véleményedet a zene és a képi világ kapcsolatáról. Megítélésed szerint van-e a kettő között kapocs, összefonódás, átjárhatóság? Ma divatos az összművészeti kifejezés, te ezt hogyan értelmeznéd? A magad számára megfogalmazódik-e valamilyen együttélés, kapcsolódás, kísérleti lehetőség a két művészeti terület között? Amikor találkozik a két terület, melyik a dominánsabb (számodra)? Konkrét példákkal illusztráld mondanivalódat!
Tom Waits fentebb pedzegetett Big Time-ját mindenképpen ajánlom ez ügyben! De hogy ismét ide citáljam Resti Kornél kultúrgarabonciásunk és irodalmi időutazónk szerénytelen személytelenségét: nemrégiben hoztuk össze a róla elnevezett együttessel (és kor-laboránsainkkal) derék fikciónk retrospek(ula)tív műfaji besorolású zenés-verses rádiószínházát, mely lemeznyi hanganyagban pontosan a zenei és képi világ elegyítéséhez kellett megkeresnünk a megfelelő eszköztárat. Szintén szinesztéziaszerű elemekből kezdtünk építkezni, valamiféle szerves szintézisre törekedve a dalformától részben elrugaszkodva (vagy épphogy „kizoomolva” abból valamiképpen), legalább olyan hangsúlyt fektetve az egyes trackeket összekötő jelenetekre, mint magukra a megzenésített versekre. Hangmintákat nem használtunk, majd minden hangulati effekt saját zugfelvételekből lett kicsiholva; a megszólaló szereplők – egy kivételével – nem profi színészek, többnyire a „restülő” baráti körből kerültek ki. Szóval egyfajta metamodern kaláka-munka eredménye az album, melynek „audiovizuális” auráját Kornél kedves filmjeinek hangsávjai dúsították tovább. Vagyis kísérletet tettünk a crossover címke hitelesítésére, ahogy a borok címkéjéről kölcsönzött „eredetimegjelöléssel ellátott”, esetleg „oltalom alatt álló”, hovatovább a vasutas képzetkörhöz tartozó „utasellátó” kifejezések átformálására is…
Kosztolányi Dezső: ®Esti Kornél éneke
Egyáltalán: értelmezésedben van-e megragadható összefüggés a zene és a képi világ között? Táplálkozik-e, táplálkozhat-e egyik a másikból, hogyan ér össze és hogyan hatol át egymáson a két világ?
Falatozhat egyik a másikból; az imént elmondottak tükrében mi is ebből szerezzük meg a mindennapi betevőnket. Hogy mit kérődzünk vissza, le lehet meózni!
Megítélésed szerint mi a közös, van-e közös a két médiumban?
Maga a médium – mint előadó, zenekar vagy vizuális alkotó – lehet közös, aki a bőre alatt hordja a látszólag különböző érzéki rétegeket, a kreatív folyamatok közbeni „véraláfutások” eredője pedig talán az a (Pilinszky János kifejezésével éve) metaforma, amelyet, mint a mű ideális képzetét, alul és felül is írhat, kiemelhet és el is nyomhat, elhomályosíthat vagy plaszticizálhat is az ember – vagyis, Hamvas szavaival, ugyanazt a meditációs objektumot körvonalazhatjuk mindannyian; amit ugye (többnyire) elvétünk, esetleg (alkalomadtán, nagy ritkán) épp telibe trafálunk.
Milyen zenei és képi, vizuális élményekre emlékszel a gyermek- és serdülőkorodból? Hallgattak-e a családi, szűkebb baráti, rokoni környezetedben zenét, voltak-e otthon képek, milyenek, érdekelt-e a képzőművészeti világ?
Ami nagyon korai zenei élmény, az a Cseburaska orosz mese zenéje, a harmonikázó krokodillal. A fentebb emlegetett rádiószínházas Resti Kornél-lemezben meg is szólal Jerofejev nyomában, a Moszkva–Petuski vonalon suhanva egy-két innen származó dalocska.
Cheburashka – Crocodile Gena – Blue Wagon
Egyébként, ha jól számolok, mindössze hét-nyolc-, esetleg tízéves lehettem, amikor egyfolytában a Bereményi Géza – Cseh Tamás – Másik János-féle Levél nővéremnek 2. lemez ment otthon; volt úgy, hogy több körben, rögtön egymás után. Úgyhogy máig el tudom végig énekelni az egészet, átkötő szövegekkel együtt. Huszonpár évvel később interjút készítettem Másik Jánossal, aki a következőket mondta erről a hanganyagról: „Úgy lüktetett a ritmusa és úgy volt felhúzva az íve az egésznek – ez végül is egy szakmai dolog –, hogy zeneileg, szövegileg és szerkesztésben is a legjobb helyeken voltak azok a pontok, ahol érzelmileg torkon lett ragadva a hallgató. Az az igazság, hogy mi is alig tudtuk előadni. Elérzékenyültünk jó ideig, és akkor azt mondtuk a Tamással, hogy addig kell próbálnunk, amíg nem sírjuk el magunkat. De eleinte emiatt nem tudtuk eljátszani a műsort, annyira erős lett.” Hát, valahogy nekem is elszorul a torkom, ha újra hallgatom… De számos ilyen déjà vu-szerű érzetem van a korán „felérzett”, és minden bizonnyal csak a későbbiekben, fokozatosan felfogott zenei tapasztalatok (amelyek talán nem csak élmények) kapcsán. Még magnón hallgattam a Kispál és a Borz Föld, kaland, ilyesmi… című kazettáját, ez rémlik igen régről. De egy időben U2-fan is voltam (a Balaton-korszak még későbbre tehető), és persze említhetném a szülői „készletből” Viszockijt és Presser szólóalbumait is, meg nyilván egy sor más dolgot Paul Simon Central Park-beli koncertjétől kezdve Hobo Csavargók tízparancsolata című koncept-albumán át Bródy és Szörényi Kőműves Kelemen című rockoperájáig. Ami igazán nagyot ütött kamaszkoromban, az kétségkívül a The Doors volt, Az ajtókon innen és túl című, Jim Morrisonról szóló könyvvel egyetemben.
Gyermekkori képzőművészeti hatások annyira intenzíven nem értek (hozzá kell tenni, nem is vagyok annyira érzékeny vizuálisan), bár a nagyszüleim falán lógó kép – az általam furcsa fehér madárnak látott, fából kinövő, a törzsből éppen magát fájdalmasan kiszakító képződménnyel-lénnyel – már idejekorán(?) beégett az agytörzsembe – később esett le, hogy Csontváry Magányos cédrusáról van szó.
Jártál-e, jársz-e koncertekre és kiállításokra? Milyen zenék hatottak rád? Vannak-e kedvenc zenéid és képeid? Mennyire mély az érdeklődés?
Az utóbbi tíz évben kerülöm a koncerteket. Az utolsó, ami igazából „megszólalt”, talán egy szegedi Quimby volt egy moziteremben, olyan 2007 környékén. Viszont egy-két éve láttam Scorsese Bob Dylan (akihez mindig is távolságtartással viszonyultam, most viszont visszanyúltam hozzá) 1975-ös Rolling Thunder Revue-koncertsorozatát valóban megörökítő (s a mostani koncertező zenekarok zöméből szerintem hiányzó felhajtőerőt érzékeltető) dokumentumfilmjét. Tényleg delejező.
Van-e olyan vizuális élményed, amelyből aztán zenei darab született? Előfordult-e, hogy valamilyen vizuális élmény hatására zenei darabot írtál vagy átírtál, vagy új elemeket tettél hozzá?
Az igencsak leföldelt képi fantáziámból kifolyólag csak áttételesen történhetett ilyen. Természetesen minden szólamnak, tónusnak, effektnek van vizuális vonzata. Elengedhetetlen is kell, hogy legyen, hiszen az adott dal(lam) vagy harmóniasor formálódása közben szükséges a zenésztársakat képi asszociációkkal terelgetni, vagy meglódítani, egyáltalán elhelyezni a hangzó térben. Ugyanakkor azokban a zenei műhelymunkákban, amelyekben részt veszek, inkább a hangok formálják a képzeteket, mint fordítva… Erősen gondolkodnom is kell, hogy előhalásszak valamit. A Resti Kornél zenekarban sok mesélés is van a versmegzenésítések mellett, fél-fiktív történetekkel (diavetítéssel olykor), a hivatkozott Dylan-koncertsorozathoz hasonló módon, revüszerűen állítva össze az éppen aktuális, majd mindig tematikus műsort. Ehhez pedig létfontosságú, hogy előhívjuk az érzékeltetni kívánt atmoszférákhoz tartozó látványt is; és itt nem feltétlen konkrét, mondjuk, vetített archív fotókra gondolok, hanem kifejezetten zenei formulákra. Most tanulok tangóharmonikán játszani, s már eleve a hangszer előhív (legalábbis bennem) egyfajta fellinis, esetleg matrózos hangzásvilágot; csak fújtatod-fújtatod, keresgéled a gombokat, és már ki is perdül pár varietés song vagy kocsmadal. Bár, ha ránézek a harmonikára, akkor meg az Amarcord vak zenésze ugrik be rögtön…