Három csepp eső
Elúsztak a remegő testű
szürke rájafelhők az
égről.
Párás leheletük régi
töréseink
feszegették apró
rezgéseket
okozva a
mikrokozmoszban.
Három csepp esőt
mértek
ránk búcsúzóul:
Egy a tengerbe hullt és
millió apró szilánkra
szakadt,
amik prizmaként
bontják szét
a fürdőző testeket, hogy
rendesen ölelje,
csókolja
őket a
víz, mint a
szigeteket.
Egy a mezőn landolt és
életre keltek
tűnt patakok, nektár
került
a virágokba, táncoltak a
méhek.
A harmadik a szívem
érte,
s kinőtt belőle ez a vers,
elszabadult, égre emelt.
Világítótorony
A világítótornyot akartuk megnézni,
az ódon szigetecske egy elfeledett, odahagyott
kincsét, amit utolsó látogatásunkkor birkák laktak.
Valahogy nem találtuk az odavezető utat.
Körbe-körbe jártunk, össze is vesztünk,
csukott kapukba ütköztünk, lepattantunk
az óhajtott célról, míg végül másnapra
meglett. Ráccsal volt lezárva az ismerősen,
de elhagyottan kanyargó ösvény – a felirat
volt a kulcs: a kék kerítésre lógatott piros betűs
üzenet. Hogy nem is „magánterület”, hanem „a kaput
tedd be magad után”-t jelent. Ideje megtanulni horvátul.
Hát beléptünk, betettük.
A nap már magasan járt, a poros mező fölött
elmosódva hullámzott délidő felé a hőség.
A távolban fák alatt hatalmas jószágok kérődztek:
óriás tülkös, patás ördögöknek tűntek.
A piros ruhám volt rajtam. Szaporán
lépegettünk, mintha a behemótok
a tekintetükkel hajtottak volna minket.
Pedig csak feküdtek a porban, szelíden,
vészjóslón, legyeket csapkodva.
Egyre távolodtunk a kék rácsoktól,
s egyre közeledtünk a hűs árnyat
adó fák, bokrok felé, ahol a démonok
tanyáztak. Már mi is remegtünk, mint a
föld fölött a forró légtömeg, s menekülési terveket
gyártottunk: ki húz föl kit a pusztát
őriző Mária kalitkájának bádogtetejére?
„Ó Szent Anyánk, vonj minket fehér kötényedbe
a támadók elől.” És a szűz meghallá kérésünk
és sebtibe kiterelgetett minket a veszedelemből.
Háttal a napnak ügettünk kifelé a pokolból,
s előttünk felragyogott száz és száz bábakalács.
Mintha a csillagok hulltak volna le az égről –
csak nekünk, csak ott – csakhogy végre
ráleltünk a helyes útra. Vigyázz, rájuk ne lépj,
véred serken, megégetik – és lám, ott
kéklik végre a kapu, a felszabadító rács.
A tenger felé vettük az irányt, amikor dörzsölt tekintetű
szállásadónk állta az utunk: „Jaj, ti magyarok,
ti mindig a tilosban jártok, onnan jöttök, ahonnét senki
nem számít rátok. Az a világítótorony már nincsen.
Az enyészeté, mint a Monarchia, ami alatt emelték.”
És nézett ránk a Szarajevóból menekült háziúr
azúrkék szemeivel, amiből hullámok
csaptak elő, s mi úsztunk, sodródtunk tovább.
2021. 08. Unije szigetén
