Ady End New York
Történt egyszer, kezd bele az idegen férfi, aki leszólít, udvariasan bár, a körút sarkán, kissé kopottas öregúr, és jobb időket látott botja végével kopog az aszfalton. Az ördögök meg csak bámulnak ránk égő lámpásaikkal a kezükben, s a patás lábaikat fenyegetőn lóbálják. Nem az a hitvány SZTK-bot volt, szalmasárga bambusznád agancsfogantyúval, és hadonászik is vele, az ördögöket fenyíti, annyira heves, mindjárt a saját szavába vágva, rám kiált: Tudja maga, fiam, ki volt Ady Endre? Hogyne tudnám, s már nyelvemen a jó Csönd-herceg, Holdfény alatt járom az erdőt, vacog a fogam és fütyörészek, de meg se hallja, a szavamba vág. Szerencse, hogy tudja, mert móresre tanítanám. Ezt csak úgy magának, a foga közt sziszegi, de jó volt még akkor a fülem. Szóval, a mellére csap, én láttam is! Annyi voltam, mint maga most, olyan húszéves forma, jól mondom? Ady pedig a legjavában, hol volt még a háború!? A bankárok tudtak róla csak. Ide nem jártak, uzsorás is csak a Seiber bácsi. Itt írták a Nyugatot. Tudja mi az? A karzaton ültek az uzsorás közelében, ha kellett a kurázsihoz egy kis apanázs. Ady harsogott. Már kapatos volt, vagy részeg, s tántorgott kifelé, itt ezen az ajtón, persze nem ezen a borzalmon, a régi pompájában ragyogott még a portál, és New York Kávéháznak hívták, nem Hungáriának. Ott díszelgett a Szabadság szobor a tetején, meg a sas, látja-e? Nem a Birodalmi. Sehol se volt még az a gyalázatos. Egy lőgyakorlaton hasalhatott a sárban, valahol Dél-Tirolban, meg tájképeket festegetett otthon vízfestékkel, mint Matuska Szilveszter, de az másik történet. Mert bizony a Dohány utca sarkán ácsorogtunk, vagyis én mentem volna, de az öregúr elcsípett, s már folytatta is. Szóval, itt rohant ki Ady, mit rohant, csörtetett, mint egy vadkan. Ott álltam, ahol maga áll most. Siheder voltam, s látom, hogy a körút felé tart, egy kocsit célzott meg, ami az orra előtt haladt a Nyugati felé. Egy kucséber is lézengett ott, nyakában a portékájával, ha tudja, kiféle ember az a kucséber, hát egy házaló, kínálgatta is a portékát, mit tudom én, cigaretta, gyufa, ilyeneket, de Ady odébb löki, s a maga módján hevesen integetni kezd a kocsisnak. Leinteni próbálja, de az csapkodja a lovakat, siet. Ady meg üvölt, hogy állj meg, te disznó, te pernahajder, te útonálló gazember, állj meg, mert megöllek! Az meg még jobban odacsap, persze nem azért, mert hallaná a mocskolódást, a túlfelen is kocsik zörögnek. Ady meg elindul a kocsi után, de ki kell lépnie, futnia kell, hogy utolérje, de juszt nem éri, hát szaporázza, szedi a rossz lábait, persze akkor nem tudtam még, hogy rosszak a lábai – egy olasz cipész szabta a kacska lábaira a cipőt, vékonyka pipaszár lábai voltak, tudja-e? No, szalad a szép olasz cipőjében, rázza a fehér kesztyűit fenemód, de a kocsi nem áll meg, s Ady se, át a Dob utcán, a Királyon, a Szófián, szó, ami szó, egész az Oktogonig rohan a kompánia, lássuk, mi lesz, mikor a keresztirányú forgalom megakasztja a lendületet. Hő, hő!, fogja vissza a lovakat a kocsis, s a Batthyány-palota elé curikol, a nagy kikötői vaskarikák mellé. Ott akarta volna fülön csípni Ady a kocsist, mert nem lát, se hall, hogy miféle kocsi után lohol fél órája, tépi fel az ajtaját, őrjöng, s mint a gyeplőre fogott lovak, hőköl vissza. Koporsó. Koporsó van a kocsiban. Halottas kocsit kergetett a marhája. Én láttam csak, uram, esküszöm.
Mondom a feleségemnek
Mondom a feleségemnek, ülj ide kicsit mellém az ágyra, tudja, kiújult a lumbágóm, és a fekvés esik a legjobban, vagyis úgy fáj legkevésbé, de fáj, mint a fene, na, nem ragozom, erre odaül a lábamhoz. Mondom, ide mellém, ne a lábamhoz, valamit tettem is hozzá, hogy bogaram, vagy szívem, apró kis kedveskedést, amit persze mindig kigúnyol, jövök aranyom, mondja, vagy még erősebbet, na, végre odaült. Elmondanám egy álmomat, kezdtem bele, mondja erre, már feltettem a füstölt húst főni a lencséhez, várhat még az, mondom, kell neki legalább másfél óra, hadd főjön, na, végre lecsillapodik, úgy tesz, mintha figyelne, azért belekezdek, lábammal érzem a hátát, jó meleg, és az nagyon jó a fázós lábamnak, mondom az álmot, ő is benne van, nem akarnám most itt felidézni, szóval a végén – hozzáteszem, az arca is megváltozott – azt mondja, ez a baj veled, hogy összegyűjtöd magadba a kudarcaid, és őrzöd. Őrzi a fene, mondom, de, de őrzöd, összegyűlik benned egy kupacba, és járkál benned. Tiltakozom tovább, hogy nem őrzöm, de néha ilyeneket álmodok, ilyen szorongatót. Erre azt feleli, mindig ilyeneket álmodsz. Fene álmodik mindig ilyet, sokfélét álmodok, csak te szakmázol, és ezeket jegyzed meg, és már kész a koncepció, holott azt akartam tőled kérdeni, hogy mi lehet ez a visszatérő sok szorongató álom. Persze, hogy tele volt az életem szorongással, ha nem arról szólt az egész. Örök menekülés, költözés, iskolák, vizsgák, az érettségi matekból épp a léc alatt, na meg a diplománál is csak néztem néhány kérdés alatt, elég buta képet vághattam. Na, meg a Nemzeti Színházban, még a régiben, amikor kitalálták, hogy én legyek a néger dobos egy timpanival, már ha tudja mi az a timpani, hát az a fene nagydob a szimfonikus zenekarban, ott hátul állnak mögötte a dobosok, pedálja is van, hogy glisszandózzon a hang, ja, azt se tudja mi a glisszandó, hát, amikor csúszik a hang egyikről a másikra. Nem érti? Amikor nyávog a hegedű, azt csak érti? Na, jó, nem kalandozok, kitalálták ezek a majom haverjaim, és behívott a főzeneigazgató a próbára. Ott az énekkar, vegyes kórus, látott már ilyet, tuti, a tévében, na és egy közepes szimfonikus zenekar, engem meg odaállít ez a kopasz ember, pedig druszák voltunk, a timpanihoz, hogy üssek rá. Ráütöttem. Na, jó, akkor sűrűbben, ment az sűrűbben is, persze tudja, két kézzel, dobverővel. Na, jó akkor tremoló. Tudja, mi az a tremoló, amikor pergeti az ember, piszok gyorsan, de az nem ment, begörcsölt a kezem, izzadtam, ezek meg, a haverjaim persze, röhögtek, nem láttam, de tudtam. Köszönöm, elmehet. Ennyi volt a szereplésem. Persze másnap bocsánatot kértek, hogy fasz ez a Simon, jó lettem volna. A színpad legelején kellett volna ülnöm a baloldalon, végig az előadás alatt török katonai jelmezben, buggyos gatya, szattyánbőr papucs, turbán a fejemen, ilyenek. Na, ő, vagyis a feleségem, ezeket mind tudta, elmondtam már párszor az összes megaláztatásom, aztán ebből építette fel az ő kis koncepcióját, hogy úgy képzeljem el, hogy van bennem egy kapszula, vagyis a fejemben, és az járkál bennem körbe-körbe, és nem hagy, ettől kéne megszabadulni, a kapszulától. Mondom, a fenét kavarog, eszembe se jut, látod, élek, ahogy élek, nem ezen jár a fejem. Nem is tudsz róla, mondja, lenyomtad a mélytudatodba, ott van, hát akkor nem a fejemben, azt mondja, az mindegy. Bennem van a kapszula. Egész megváltozik ilyenkor az arca, kicsit átlényegül, picit, így kedveskedve meg is böktem a karját, te Macu, ne hülyéskedj, nincs bennem kapszula. Ne böködj, utálom, ha böködsz, mondom, épp hogy csak hozzád értem. Ne böködj. Na, ez mi lehet nála? De folytatom, aztán megsimítottam, arra már nem ugrott, azt mondja, fáj az oltás helye még mindig, simogattam tovább finoman, a kis dacos pofiján is végighúztam az ujjam, na, ne durcáskodj, mondtam, de láttam, hogy megfeszíti az arcát, hogy hagyjam, újra simítgattam, te, ez a kapszula komoly? Akkor felengedett, kisimult, a tekintete is ábrándosabb lett, talán valami újabb kiosztás futott át az agyán, mert az első szavak ki is buktak a száján, arra már nem emlékszem, mikor megszólalt a telefonja. És az szent. Lehet itt vacsora, ebéd, születésnap, unokázás, akkor felkapja, és kirohan.