Közel lakom a templomhoz, vasárnaponként megállok a bejárata előtt. Nyitva az ajtó. Itt megszakítom az utamat. Múlt héten bementem, a szenteltvíztartónál megálltam, keresztet vetettem, a hideg víz égette a kezem. Szentségtörés, ez a szó jutott eszembe.
Nagynéném hangját hallom, nem mehet az oltárhoz, vétkes. Az anyám. Ha mégis bejön a templomba, mindig megáll az oldalhajónál. Nagynéném rá se néz, csak rángatja a kezem, hagyd anyádat. Az első padból visszanézek, görnyedt háttal térdel, nem látom, imára kulcsolja-e a kezét. Miért nem jöhet az oltárhoz? Szentségtörés, ez a válasz. Mert nem volt gyónni, azért? Gyónás nélkül nincs áldozás. Ezt tudtam. Ezért rettegek a vasárnapoktól, szerencsére gyereknek nem kell minden héten gyónnia.
Nagymamának meg egyáltalán nem kell. Miért nem? Nagynéném elhúzza a száját, kicsit remeg az ajka, szeme összeszűkül, és csak annyit mond, mert ő nem katolikus. Nem mindenki az? Unitárius, mondja, és gyorsan keresztet vet. Nem értem a szót, de én is szeretnék unitárius lenni. Elsősorban a gyónás miatt, mert nem tudom, mit mondhatnék a papnak. Milyen bűnöket. Lesz bűnöm, mert azt mondom, voltam gyónni, tehát hazudok. Akkor van mit gyónni. Mégse merem megtenni. Elmondani a papnak. Nagynéném szerint az halálos bűn, ha valaki úgy áldoz, hogy nem gyónt. Akkor anyám is halálos bűnben él, mert ő sem megy. Kitalálhatna valami bűnt. Az én szelíd, csendes édesanyámnak nem lehetnek bűnei. Rá kéne beszélnem, hogy menjen el mégis a paphoz, de anyám nem tud semmi valamire való bűnt kitalálni, ahogy én szoktam. A kitalációt is meg kell gyónni. Sokat törtem a fejem, és azt találtam ki, azért, hogy ne legyen többé szentségtörés, menjünk el együtt a paphoz, és akkor én és az anyám, felváltva menjünk be a gyóntatószékbe. Bátorítjuk egymást.
Nagynénémnek elmondtam az ötletet, és vártam, hogy megdicsér, de ordítozni kezdett. Az anyád soha nem mehet gyónni, vadházasságban él, nem oldozzák fel a bűne alól, a pokol tüzére kerül, mint apád, de ő nem számít. A vadházasság szót sem értettem, láttam anyámék házassági fényképét, igaz, nem a templomban készült a felvétel. Az én törékeny édesanyám fehér kosztümben apám mellett mosolygott, mostanában csak szomorúan néz rám. Vadházasság, kérdeztem. Akkor én és a testvéreim is vad gyerekek vagyunk? Ekkor lépett be apám a szobába. Nem ismertem az arcára, örültem, hogy nem az anyám nyitott ránk. Apám megfogta a kezem, jéghideg volt, és azt mondta, ne hallgass az ilyen szentekre, és a nagynénémre nézett. Féltem, anyám is hallhatta az ordítozást, csak nem mert bejönni, ő is félt. Mindig szótlan volt. Akkor határoztam el, soha nem megyek gyónni, és az nem lesz rossz, ha én is a pokol tüzére kerülök, akkor édesanyámmal együtt leszünk. Meg az apámmal. Vadak vagyunk. Talán állatok is? Ezt már nem mertem megkérdezni.
Anyám temetésén nagynéném messze állt a sírtól, mintha attól félne, talán valaki belöki oda. Az volt a gondja, hogy nem pap temette a húgát. Egyik keresztet vetette a másik után. Lesz mit gyónnia. Én nem tudtam sírni, imádkozni se. Nagynéném harminc évvel élte túl az anyámat, nagy pompával temették, a pap egy szent életét mesélte hosszasan. Megsirattam. De csak évekkel később.
Ma is előfordul, hogy megállok az oldalhajónál, pár percre csak, majd elmegyek az oltárig, és ott letérdelek.