6.
– Nos – néhány nappal később, a kabátját le sem véve magáról ül le Marymari a Vagy nevű eszpresszóban. Szorosan Judith mellé. Ahelyett, hogy üdvözölné, Marymari máris felszólítja:
– Ha az érzésem nem csal, a Budapesti Fegyház és Börtönben jártál, a tízéveseknél. – Egy hét, ha eltelik utolsó Vagy-béli látogatásuk óta. S ez a hét ritka szövésű, nincs benne egyetlen vetőfonál sem.
– Pontosak az információid. Ott voltam. Azoknál.
– Alexandra, a kurva anyját! De vele volt Katalin doktornő. Régi ismerős.
– Nem kétséges, hogy elmondta.
– Asszem, senki nem tiltotta meg neki.
– Kellett volna.
– Mindegy, hogy ő vagy te mondod.
– Akkor azt is tudod, hívtak. Előadást tartottam a tenyérjóslásról.
– Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet pszichiátere. Katalin.
A Vagyban egyetlen felszolgáló dolgozik, aki egyszerre csapos, kávéfőző és esténként vagy reggelenként takarító személyzet. Ott áll a hosszú nevű intézmény előtt, és köténye zsebében kotorászik.
Előhúzza a jegyzettömbjét, majd a rövid, kék belű ceruzáját, akkurátusan készülődik a rendelés felvételére. Marymari fitymálva fixálja az öltözetét, belső hangja pedig arra figyelmezteti Judithot, hogy ez a fiatal nő úgy néz ki, mint egy pingvin, csak éppen nem hátul lóg le a frakk két hosszú szárnya, hanem a hasán, elöl. Judith oldalra fordítja a fejét, a nyakába menten belenyilall a fájás, s ez a nevetése elé akadályt gördít. A szeme megakad a falon függő egyik fotón. Továbbfut a tekintete a fal jobb sarkáig, majd át, balra. Nyolc azonos méretű, azonos típuskeretbe foglalt, a szokásoshoz képest terjedelmesebb fényképet függesztettek fel, s mindegyik rokon témájú. Roncsolt plakátokról készült felvételek. A giccshez közel esően attraktívak.
– Mondja, kedves, ezek a felvételek mit akarnak ábrázolni?
– Nem tudom, asszonyom.
– De hát köztük él, van valami értelmük a maga számára?!
– A tulaj haverja készíti valamennyit, az biztos. Poéta az is. Gondolom, sikertelen a költészetben, mert időközben áttért a tépett plakátok gyűjtésére és fotózására. Azt hiszem, az ilyesmikkel kevesebb a munka, mint a versekkel.
– Randábbak, mint a graffitik – veszi górcső alá a képeket Marymari. – Azokkal tele a város.
– A plakátokkal is, asszonyom, csak nemigen vesszük észre.
– Levenné az egyiket? Megnézném. Tudja, fárasztó felállnom, nehéz napom volt. Megteheti?
– Készséggel, asszonyom! – s máris az asztalon hever a kiállítási darabok egyike. – Azt hiszem, ez az Akadémia előtt készült.
– Igen. S látom, 1991-ben. Rá van írva a dátum. A jobb alsó sarokban.
– A költő, asszonyom. Azaz a fényképész. Aki fényképezi.
A fénykép felületének legnagyobb részét kitölti a földbe betonozott állványra szerelt rozsdás fémlap, amelyre valaha plakátokat ragasztottak, majd visszatépdesték róla. Szó, ami szó, csirizes papírdarabok sokasága látható rajta, random elrendezésben. S az állvány mögött parkoló autók, fölötte pedig az Akadémia emeleti ablaksora.
A pincérnő a két vendég között hajol a fénykép fölé. Így az is látszik, hogy alkalmanként szép nő, olykor eszementül az. Üde a nyakbőre. A szépség lehetőségének varázsa megérinti a két hölgyet. De bármennyire melodramatikus a helyzet, a pincérnő elképesztő hangot ad ki a hátul szorosra bogozott, pingvinkinézetet kölcsönző köténye alól: rettenetes hosszat fingik.
– Bocsánatot kérek – mondja belepirulva –, a barátom tegnap kicserélte a telefonom csengőhangját.
– Nahát! – csattan fel Marymari. – Egy ilyen szolid és dekadens helyen!
