Takáts Gyula: Figyelmeztető
Régen írtam verset.
Nem állt szívemre, számra.
Egyre rágondoltam,
a leskelő halálra.
Mert az ember gyáva,
és igen tehetetlen.
Eldobná parancsát
és futna már veszetten.
De lám, az angyalkéz,
mint titkos vesszőjű ág,
csendes suhintással
megint a szívemre vág.
– Állj helyedre újra!
Légy bátor, mint a tárgyak.
Légy jel és légy szava
a megkínzott világnak.
Mi mulandó, vesd meg!
Gyűrd le undorod s kezed.
Hirdesd, mit tőled vár
az örök emlékezet.
Mit tőled vár a sziv.
Vérző hazád s az ember.
A nyári lomb alá
havat fú már december.
Fonyód, 1944.
Magyarországon 1945. április 4.-én fejeződtek be hivatalosan a II. világháborús harci cselekmények. Az első világégés következtében megcsonkított országból évtizedekre megszállt ország lettünk. A kicentizve, kidekázva kiegyensúlyozott hidegháborús stabilitás elhitette az emberekkel, hogy ha fel-fellángolnak is népi forradalmak, jóval később pedig – zömmel szélsőséges értelmiségiek által irányított – terrorista atrocitások, amelyek elsődlegesen a fennálló társadalmi formációk ellen irányultak, alapjaiban véve Európában mégis csak béke van. Megingathatatlan.
Ezt a vélekedést látszott alátámasztani a 80-as évek végén megindult közép-európai folyamat, a gorbacsovi szovjet birodalom erodálása, a korábbi megszállt területek, a volt „szocialista országok” felszabadulása és önállóvá válása is. A régió társadalmi berendezkedésének, szocialistából demokratikus köztársasággá való átalakulása, bár nem mindenhol volt villongásmentes, mégis viszonylag békésen, nagyobb megrázkódások, kataklizmák nélkül ment végbe. Csakhogy amíg Csehország és Szlovákia a legnagyobb egyetértésben tudtak megállapodni a különválásról, addig a nemzetiségi ellentétek mentén kirobbant feszültségek egyre mélyebbek és veszedelmesebbek lettek – mintegy visszautalva a század elején is már pattanásig feszült helyzetek rendezetlenségére. És bár a szomszédainknál szinte folyamatosak voltak a kisebbségi létbe taszított magyarság elleni támadások, azok még csak meg se közelítették azt a tébolyult vérengzést, ami Jugoszlávia felbomlása után a térségben a korábbi testvérállamok között kipattant. Az 1991 – 2001 között, bő tíz évig tartó „balkáni pokol” rettenetét Európa azóta se tudta igazán se megérteni, se feldolgozni, se elfelejteni és nem is nagyon biztos, hogy a békeszerződésekkel az ellentétek nyugvópontra jutottak. Most, immár hónapok óta, ugyancsak korábbi testvérállamok élet-halál harcának vagyunk – szinte tehetetlen – tanúi… és hogy ez a háború hova vezet majd, még csak megjósolni se tudjuk – és merjük.
Végső soron ez az újabb hidegháborús helyzet és egy véletlen késztetett arra, hogy végiggondoljam, vajon hogy élte meg a saját családom, nagybátyám a II. világháború alatt a közvetlen fenyegetettséget, hogyan és miképpen tükröződnek ezek az évek, élmények vissza a műveiben. És bár a cím „Félelmeken innen és túl” egy későbbi Takáts Gyula-kötetre utalna, ebben az esetben sokkal inkább egy elhúzódó lelkiállapot érzékeltetésére szolgál.
A világháború utolsó éve a Takáts családot gyakorlatilag háromfelé szakította. Míg édesapjuk és édesanyjuk többnyire a kaposvári családi házban maradt, Emil öccse Nagyatádon szolgabíróként állt helyt az emberpróbáló időkben, Takáts Gyula magára vállalta, hogy Fonyódon vigyáz kishúgára. Lakásukat is a fonyódi gyógyszerészkisasszony, Gallé Kornélia biztonságosabbnak ítélt otthonába tették át, ahol mások is menedéket találtak, így például Neubauer Pál(1) író és egy társaságában lévő hölgy, akiben utóbb orosz kémnőt gyanított az ott összeverbuválódott társaság.
A független, mozgékony szellemű és ragyogó háziasszonyként ismert Kornélia páratlan hangulatú otthonában és irodalmi szalonjában a kor hírességei napi vendégek voltak, így pl. Szőts István, Szellay Alice, Egry, Kassák, Fülep Lajos, Tatay Sándor, Jékely Zoltán, Várkonyi Zoltán, Fodor András, Halvax Gyula, Basch Lóránt…
Takáts Gyula a rendkívüli helyzetre rendkívüli teherbírással reagált, az 1941-ben kapott Baumgarten-díj újabb- és újabb művekre, újabb- és újabb műfajokban való megszólalásra késztette. 1940-től 1945-ig két verseskötete és egy kisregénye jelent meg, és a Magyar Élet kiadta első regényét, a nagylélegzetű Polgárjelölteket.
Megjelent kötetek
Ez utóbbi elkészültében nagy szerepe volt Gallé Kornéliának is, akinek gyógyszertára biztonságos szigetet jelentett, és még komoly alkotó munkára is alkalmas volt. Kornélia a napi munka után fáradhatatlan segítője volt a gépelésben. Mindennek írásos nyomát is megtaláltuk, Takáts Gyula jó barátja, a festő Halvax Gyula így írt egy 1943-ban keltezett, Martyn Ferencet is megemlítő levelében: „Mikor megjött lapod, ugyanakkor érkezett meg Nelly is Elzivel… Hallom Nellytől, hogy sokat dolgoztok együtt, nagyon el van ragadtatva a regénytől én is örömmel várom megjelenését.” (Kelt: Budapest, 1943.dec.3.) A Halvax Gyula által említett regény a Polgárjelöltek, amely a húgának írt dedikáció szerint „egy szuszra” készült. Talán legjobb prózai írásában külön is említésre érdemes nyelvének ereje, zamata, festőisége.
A háború utolsó szakaszában – lényegében, amikor Magyarország ütközőzónává vált a szembenálló felek között – a civil lakosság is egyre fenyegetettebb helyzetbe került. Napirenden voltak a bombázások, a fasiszta ideológiák térnyerése, az általános mozgósítás, ezzel egyidejűleg a zsidó lakosság likvidálása, a románok átállása után pedig felgyorsult az orosz haderő benyomulása hazánkba és további hadszínterekre, majd a Dunántúlon és a Balaton teljes vonalán egy öldöklő, hosszú ideig elhúzódó állóháború, amely mérhetetlen pusztulást és megpróbáltatásokat mért nem csak a honvédő haderőre, de még inkább a polgári lakosságra. Érthető, hogy ha ebben az időszakban születtek is művek – értelemszerűen elsősorban versek – azok kiadására még csak gondolni sem lehetett.
Éppen ezért, ha Takáts Gyula háborús élményeinek, verseinek, a háború során írt műveinek akarunk utánajárni, akkor az azt követő évek köteteiben kell keresnünk. És míg valóban, ezek a háború árnyékában, vagy a közvetlenül ott folyt háború alatt írt versek már az 1947-ben megjelent Se ég se föld kötetben fellelhetők, a nagyobb, fájdalmasabb traumák kiírására csaknem két évtizeddel később, prózában, az 1963-ban kiadott Kinek könnyebb című novelláskötetben kerül sor. A Se ég se föld kötet az igényesség és a szűkös idők pénztelenségének jegyeit egyaránt magán viseli. Puhakötésű kötet, nyomás nélküli fedéllel, egyszínnyomású grafikás borítóval, a belívek olcsó papírra nyomva. De a borító és az oldalképek tipográfiája igényes, elegáns kivitelezés.
A kötet három ciklust ölel fel: Szirének tükre, Thamyris árnya, Tépett kórus. S bár már az első ciklus verseiben is meg-megpendül a félelem, itt még jobbára az individuum birkózását érzékeljük saját élethelyzeteivel, érzeteivel.
Hol vagy kék égi háló?
Szívemből szent, időtlen révület?
Lelkem, mint vert kaszáló
füstöl s tarlóján jár a rémület.
(Hol vagy?)
A második ciklus a Thamyris árnya, én-kereső lírai állapotokat rögzít, olykor igen nagy ívű, a későbbi hangokat is megsejdítő versekben. (Ki is volt Thamyris? Thamürisz a görög mitológiában Philammon és Argiopé nimfa fia. Trák énekes, aki annyira büszke volt tehetségére, hogy versenyre hívta ki a múzsákat. A versenyt elvesztette, ezért a múzsák megvakították, és megfosztották költői tehetségétől. Alakja az ókori írásokban gyakran szerepel, tovább színezve a történetet, mely szerint Thamürisz azzal az igénnyel lépett – volna – fel, hogy együtt hálhasson minden múzsával (az egyik változat szerint), vagy hogy feleségül vehesse az egyiküket (a másik változat szerint), és hogy még a halála után is megbüntették ezért. A történetek végső soron azt példázzák, hogy a költői tehetséget, mint isteni adományt, az istenek vissza is vehetik.)
A cím tökéletesen illik a ciklus verseihez: ez a tétel az önmeghatározó líra töprengő és következetes útját járja.
Ki nem az Égő Szárnyra épít,
szánandó szolga mind.
Építsd magadba hát az égnek
tündöklő sarkait.
…
Hogy élsz, Ő hirdeti, a szárnyad
s a hűvös, ritka menny!
(Icarus a költőhöz)
***
Egy vers előtt térdeltem én.
Több volt, mint vers. Sugárzó költemény
tündöklött ujjamon és szívemet
emelte, mint a nap a felleget.
– Ki írta?… Nem tudom… Lehet
csak angyalszárny játszott velem.
Magam térdeltem – jól emlékezem –,
akár a búcsúsok a kegyhelyen…
Dél volt. Sugárzó, fülledt, nyári dél.
Az ágakon aludt a sok levél
s e fényes, éber kábulat
úgy fénylett, mint a sárga égi lant.
S éreztem szárnya hűs szelét:
De hát, ki írta azt a költeményt?
(Egy vers előtt)
***
És csak sorakoznak a jobbnál jobb, később se megtagadott, sőt mindig újabb és újabb kontextusokba állított nagy versek, mint a Vonzod és veted, a Naiv csoda, az Angyali követ, a Fakutyán, fényben, Hajnal felé, és ilyen súlyos sorok tornyosulnak elénk:
Remeg a fa. Villog az árnyék.
A foltos fűben tündérnyomok.
Toronylétrán üldögél az Isten
s remegnek lent a márványoszlopok.
(Őszi csoda)
***
S mit ér a lét, ha semmit meg nem ért?
A sok vonzás varázs-hegye
űzi s a hit pótol a semmiért?
A testek és a lelkek álmait,
a csillagszárnyú távolok
zúgó honát ki nyitja ki?
S nagy ég, szívünkben ki dobog?…
Honnan, hová? – s a szürke értelem –
oly néma, mint e nád öle,
…
Fullasztó súlya nyom a semminek,
(Vízparti kínlódás)
A második ciklus utolsó két verse (Cigány Orpheus, Egy költő kőasztalánál) arról tanúskodik, hogy a háború alatti évek nem csupán a fonyódi vagy kaposvári létről és nem csupán a munkáról szólnak. Ezek az évek a Gallé Kornéliához fűződő „felnőtt szerelemről” is szóltak, a berek felfedezésére szolgáló bödönhajós bejárásokról, viperafogásról, viperaméreg fejésről, (hiszen a viperaméregből a gyógyszerészkisasszony akár hiánycikk gyógyszereket is be tudott szerezni), gyógynövénygyűjtő utakról és a tó körüli nagy kirándulásokról is, amelyeknek akkorra már évtizedes hagyománya volt náluk. „Előkerültek közben a színes krétarajzaim is, amelyeket 1934-ben rajzoltam, amikor a kedves Gallé Kornéliával kerékpártúrán voltunk a Balaton-felvidék tájain.” – írja az Öt esztendő Drangalagban című naplókötetében. (Megjegyzem, az „előkerült színes krétarajzon” és a fekete-fehér grafikán egyaránt 1944-es dátum szerepel).
E két utolsó vers vezet át a harmadik ciklusba, melynek címe is, Tépett kórus, már a közvetlen háborús megrendültségre és megpróbáltatásokra utal. Takáts Gyulát és legtöbb nemzedéktársát érték kritikák amiatt, hogy túlságosan zárt, önmagukba fordult, saját egzisztenciális gondjaikkal foglalkozó művészi magatartást képviselnek. Azonban ez az általánosítás korántsem igaz, akár Weöres Sándor Medusájára, vagy akár a Sorsunkban képviselt, nagyon is kemény és határozott nézeteire, akár Jékely ez idő tájban írt verseire, vagy Takáts Gyulának a finnországi útján szerzett társadalmi-szociális tapasztalataira, s azoknak az írásaiban megjelent visszatükröződéseire gondolunk. Az elmaradottság, kiszolgáltatottság, gyökértelenné válás, elszegényedés, az egzisztenciálisan és erkölcsi értelemben is kiüresedett társadalmi rétegek, ezek felelőssége a társadalom egészének sorsa iránt… stb., stb. mind-mind egyre erőteljesebb színekkel van jelen, ha nem is elsősorban lírájában, de prózájában mindenképp.
Mindez, az egyéni élet és az ország, a nép sorsa, jövője iránt érzett részvét, felelősség, aggodalom elemi erővel tör fel a Tépett kórus verseiben. 1944 vége, de még inkább az 1945-ös esztendő eleje kikövetelte nemcsak a számvetést, a tanulságok levonását, hanem a tiszta és világos erkölcsi állásfoglalást is. A ciklus huszonkét verse erről ad tanúbizonyságot.
A korábbi költői attitűd, az elhatárolódás, az alkotói termékeny magányban való meditatív szemlélődés kétségekkel telik meg. Az idill immár végképp elveszett, a világ fenyegető, az élet fenyegetett. „Békét és csöndet álmodunk, mert béke itt sosem lehet!”, „Csupán a tárgyak még, akik segítenek Arcukban bánat, szeretet. A réseikből villogó jelek libbentik arrébb kedvemet.”
Falunk kutyáit hallgatom.
Kínjuk átzeng az ablakon.
Nyugtalan lelkük úgy üvölt,
hogy hosszan fölsír rá a völgy.
Valaki járkál a határban,
ki nem nyughat a halálban.
Vagy tán lehet, maga az élet
most keres magának fészket?
Nyugtalan éj, fekete társam,
nagyok vagyunk a hallgatásban…
Holnapra új fény ragyog föl,
csak a mi álmunk nem kel föl.
(Nyugtalan éj)
A létbizonytalanság gyakran hozza magával, hogy az ember mintákat kezd keresni. Analógiákat a túléléshez a történelemben és emberi, művészi attitűdökben is. Nyilván ugyancsak ebből a lelkiállapotból született a Vörösmarty emlékére írt nagy vers, a Kakuk-madárhoz, mely az ő gesztusait, szavait, képeit, versének lázas lüktetését idézi: „Eszét az égtől bűnre kapta… a béke mákony, mákvirág… Az ölj az egyetlen szabály!… Jer sűrű bor. Ringass, tán holnap értünk nyúl keze és falhoz vág, mint tört csuport… Elfordult, háttal ül az Úr, mint magzatán csömörlött bús anya és néma, mint késvágta húr.”
A magyarok című vers Adyt, Vaszaryt, Rippl-Rónait idézi:
Vidám hegedű szól a fák alatt
és hallgatja a sok legény.
Arcukat jóságosra keni át
a csendes vasárnapi fény.
Tanyák, lovak és apró gyermekek
forognak bús szemük előtt
s a gépek oldalán ragyogni látják
a messzi, csordás legelőt.
Bent bőg a rádió s a bamba drót
parancsra vár, míg idekint
édes, dohányos álmokat pödörnek,
feledve minden földi kínt.
Így füstölögnek és ekképp mulatnak
a feszes szolgálat alatt,
idézgetvén a lányok derekát
s a trágyagőzös falvakat.
Csak üldögélnek tehetetlenül
s mint foszló, meleg gombolyag,
a földjeik felé úgy omlik róluk
a tisztafodrú gondolat.
Szemükben tág ugar, beteg csikó,
aztán langyos patak terül.
Tudják, a földön kint rohad a krumpli,
mint átlőtt test, ha földre dűl.
A minden-mindegy arcukon legel, de
mint zsarnok gépben a kerék
és kar, úgy ugranak, ha bőg a jel
s értük könnyez a szép vidék…
Az erdők, fák s a vakoló-homok
siratja jó, dolgos kezük,
amint a szántón hajrázva rohan
szép barnaképű ezredük.
(Magyarok)
S hogy ez a hangütés milyen drámai, idézzük fel az egyetemi hallgató Takáts Gyula versét, az otthon üzenetétől a faluból bányába került tisztalelkű, elárvult, kiszolgáltatott fiatalember megrendüléséről:
Olyan volt, mint amilyen lenni szokott.
Piszkos utcakövek és ütött, kopott
Ablakszemű házak és kis bérszobák,
A kövek között szennyes víz folyt át
És az ácsorgó gázlámpák felé
A gyárkémény füstje von drapériát.
És a szennyes bányatelep nyögő kövén
Ritka látvány – bámulják is a házközök
Amint egy szénásszekér bezörög
A barnaképű kocsis bámulva néz körül
És amint a szekér lassan tovább döcög,
A friss széna a mezők illatát lopja be
E füstös, robotos léleksemmibe.
Pár bányász legény nézi csendesen,
Savós szemük nagy bambán rámered
És ők nem érzik a mezők bódító lelkét
Hisz élet pipacsát mezőn nem keresték,
Fáradt arcuk sápadt, mint viasz.
Lelkük tárnák börtönébe fogva
Nem látott boglyát és suhanó kaszát,
Tarlók felett izzó nap parazsát…
Nem hallottak gólyát – kelep, kelep
Lelküket megölte a szennyes bányatelep
Mellettem egy sápadt legény zokog.
Kérdeztem miért? – Csend – De lelkem érzi,
Valamikor földtúró paraszt gyerek
Volt, de aztán a földet odahagyta,
Mert ő a várost jobban akarta…
Most megindult lassan a kocsi után,
Könnyezve úgy ment, mint a tékozló fiú
És szeméből a könny egyre pereg
S bolondnak hitték a bányászemberek
És a szénásszekér puha tetejéről
Krisztusi szánással nézte a kocsis.
A kocsi csendesen tovább haladt
S a szénaillat a füstös zugok között
Olyan lehetett, mint szegényeknél a bibliás szavak
De a sápadt bányászok néztek a szekér után
A lelkükbe nem osont szénás tiszta hangulat
A lelkük meghalt rég a tárnák alatt.
(Szénásszekér a bányatelepen)
(Takáts Gyula, Szőlőgyöngy, Ifjúkori művek, Sopianae Kulturális Egyesület, Pécs – 2015)
És nem véletlenül hivatkoztunk Vaszary Jánosra, aki az első világháborúban haditudósítóként festett képeket az átéltekről; Takáts Gyula Vaszary négy képéhez is verset írt. Az első a Katonák a hóban címet viseli.
Kifordították sarkából a fényt,
eltűnt a zöld, haldoklik, ami él…
A röghöz barnul arc, s a rettenet
körképe dermed, tornyosul eléd.
Emberrel az embertelen vihar!
Mögötte vér, s a megmaradtak
iszonyát a hó kegyetlen tükrözi,
hogy fáj és ég e vászonablak
s jönnek-jönnek a keresztfákon át
a szíven lőtt, még élő katonák.
(Négy Vaszary-képre)
Sorolhatnám még itt e ciklus nagy, megrendítő, azonos alaptónusú verseit, de végül is csak két jellemző hangot emelnék ki közülük; az egyik a kifejezetten személyes érintettségű, a másik az összegző, lecsengő, számot vető versek.
Sümeg
Sümegi grafika
Egy költő kőasztalánál
Hogy végül ez a kötetbemutatás megszületett, egy véletlennek köszönhető. Kedves ismerős (Krizsai Mónika könyvtáros, a Balatonfenyves Mari-Etta Helytörténeti Gyűjtemény vezetője) hívta fel a figyelmem egy Facebook-posztban(2) felbukkant versre, érdekes, meglepő – egyben megtisztelő – helyen, mégpedig a Ferences Rendtartomány február 7-én megosztott posztja révén a Sümegi Ferences Kolostor oldalán (február 8).
A poszt a Sümegen történt csodákkal foglalkozik, és rövid időn belül hatalmas népszerűségre tett szert: több mint hatvanan osztották tovább. A poszt pedig Takáts Gyula 1944-ben, Sümegen írt „A sümegi csodatevő Máriához” című versét is közli. És hogy mennyire máig ható, tiszta és igaz hang szólal meg ebben a versben, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az olvasók közül többen is „Ámennel” nyugtázták. (Amikor ezt ámulva megjegyeztem, azt a választ kaptam: „De hisz ez egy ima”).
Álljon hát itt az égbe szálló Takáts Gyula vers-ima:
Pár nap, vagy pár hetecske tán,
aztán én is fegyvert kapok.
Segítsél addig Szűz Anyám,
Úgy száguldanak a napok.
Fogjad meg földünk tengelyét,
mint kocsin, mely dombról szalad,
kacsódban szikrázzék a fék,
mert lásd, istráng, kötél szakad
és menthetetlen zúg a Föld.
Ragadd meg véres tengelyét.
Tündöklő csodáid között
a nagyra most nyíljék az ég.
Hogy aztán majd a milliók
a trónra szent szíved tegyék,
s körötted mind a tiszttartók
szórják az Egyház szellemét.
A tornyokon, az ormokon
fehér zászlók lobogjanak
s a sok ember, ki mind rokon,
dolgozzon újra boldogan.
Fordulj felénk jó Szűz Anyánk,
ki ölben tartod szent Fiad
és véle ringattad e tájt
sok füstös évszázad alatt.
Tehozzád hordta bánatát,
gennyes sebét és kínjait,
nyögvén török és úr igát,
e nép csak jó szívedben hitt.
Te kéklettél várunk alatt.
Kegyelmedtől tüzelt a bor.
Búzánkban fénylett szép hajad,
Te gyémánttal ékes csokor.
Szent Sarló! Tégy magyar csodát!
Sebem helyett a földtekét,
e véres sárt hozom magát.
Vegyed kezedbe gyeplejét.
Tereld útra! Mint vad fogat
lángolva hordja népeit
és üszke a csillagokat
kormozza, gyászra festve mind.
Nézd, menthetetlen zúg a Föld!
Ragadd meg őrült tengelyét.
Tündöklő csodáid között
a nagyra most nyíljék az ég.
(A sümegi csodatevő Máriához)
A verset, pontos datálással, javított kéz- és gépiratokban is megtaláltuk a kaposvári levéltárban őrzött Takáts Gyula irodalmi hagyatékban, (Köszönet érte Kiss Norbert Péter igazgatóhelyettesnek, a Takáts Gyula levéltári anyag rendezőjének). De más emléke is van az akkori, Gallé Kornéliával tett sümegi látogatásnak, mégpedig a két szép, ott készült grafikán túl más, hasonló lelkiállapotban papírra vetett verskéziratok is.
A levéltári hagyatékból az is kiderül, hogy a Csodatévő Máriához írt vers-fohászt Takáts Gyula először a Magyar Út című laphoz küldte el megjelenésre. (Megjelent: A sümegi csodatévő Máriához; a Magyar Út 1944. augusztus 31-i száma, a vers a 3. oldalon).
S még egy megrendítő, személyes érintettségű versrészlet az Országúton című vers második tétele:
2.
Hej! fonyódi vár, emeld föl
berekbe-hullt öreg fejed!
Nézzed végig e nagy futást,
kiűzött, bugyros népedet.
A fűzfák közt anyám szalad.
Karján kosár. Kezében bot.
Amott a pék, pap és a ló
mellé van, ki üszőt fogott.
Mint gólyafészek téli fán,
olyan üres már a falu
s a nádból ősi ösztönök
titkát ringatja ki a háború.
(Országúton)
Ferences rendi Facebook-poszt
A sümegi csodatevő Máriához, kézirat; Sümeg, 1944.VII. 23.
A sümegi csodatevő Máriához, gépelt, javított; 1944. VII. hó
Végezetül érdemes szót ejteni a ciklus lezáró, összegző verseiről. Mély kétellyel zárul a kötet. Mi az, hol az, ami a kifosztott, megtizedelt országot, népet képes lesz felemelni… milyen hitre, milyen tudásra lenne szükség? Mert a Való és az Ábránd rendre összecsap… a Balaton tiszta, szent, szabad madara elűzve… a kócsagnak nincs már hazája… a nép is árva és hontalan… a hamvas világot „majszolják mohó istenek”… Eljön majd a tiszta költők álmodta Rend?
Íme, egy köteten belül így jutottunk el a Kisfaludy-hűségtől a Vörösmarty-mélységen át a József Attila-álomig, a Vízen magányos próbatételétől az Országúton menekülő falusiak során át (akikről a bő évtizeddel megírt Kinek könnyebb? novelláskötet záró epizódjából tudjuk, hogy bizony közülük sokakat lemészároltak a menekülőket repülőgépekről bombázó, borzalmas géppuskasorozatokkal tizedelő „katonák”) – a közös országépítés vágyáig.
Jószívvel, Sorsunk
Nocturno és Pirosalmájú alkonyat; Fonyód
Se ég se föld.
Nagy és keserves út egy korszakzáró és korszakot nyitó kötetben a háború sújtotta Balaton partjain.
Hivatkozások
1 Neubauer Pál író, újságíró, zenekritikus, műfordító 1891. szeptember 28-án született Vágújhelyen. Budapesten tanult jogot, majd banktisztviselő lett. Az első világháború alatt a Pester Lloydnál kezdte újságírói pályáját, majd 1919-től Prágában, 1938-tól Budapesten élt. 1924–1938 között a Prágai Magyar Hírlap belső munkatársa volt. Első regényeit németül írta, az egyikhez Stefan Zweig és Romain Rolland írt előszót, a másik 1936-ban a londoni Pinker Kiadó nemzetközi regénypályázatán nyert díjat. Modern intellektuális prózát alkotott, melyben az emberség és az erkölcs kérdéseit állítja szembe az erőszakkal és az embertelenséggel. A II. világháború alatt Fonyódon tartózkodott, majd a vészidőszak végén Budapestre indult. A szénásszekéren döcögő író a kegyetlen időjárásban tüdőgyulladást kapott és 1945. május 4-én elhunyt. Fonyódon lett eltemetve, sírja ismeretlen. Német nyelvű művei: 1922 Wohin?, 1928 Marie, 1935 Was geht es mich an?, 1938 Das fehlende Kapitel. 1942-ben az Egy élet szimfóniája, majd 1944-ben Neubauer Pál legkiemelkedőbb szépirodalmi munkája, A jóslat. Ez utóbbi érdekessége, hogy eredetileg az 1936-os nemzetközi regénypályázatra készült német nyelven és Das fehlende Kapitel címmel díjat nyert. 1981-ben a pozsonyi Madách Kiadó, majd 2012-ben a Kráter Kiadó jelentette meg újra. Az éppen az idő tájt írt regényéhez Takáts Gyula szolgált különféle lexikális adatokkal, ezért viszonzásképpen pár versét németre fordította.
