A derű egy megfoghatatlan valami (…) megpróbáljuk elzongorázni. (Szabados György)
Elfogulatlanul szólni művészet és élmény, kultúra és táj kapcsolatáról – nemde lehetetlen vállalkozás? Mert sem a művészet, sem a kultúra, sem a táj nem lehet hittanná rögzült meggyőződéseinktől érintetlen entitás, az élmény meg különösen személyfüggő. Akadékoskodhatnak részvétlen-objektív szakértők: ha nincs bírálat – s a bírálatból előkígyózó, és hát oly bizonytalan érvényű kioktatás – eluralkodik az apoteózis. Megnyílik az Én, tobzódnak érzelemszirmai. Nyilván… Annyi baj legyen! Ha az értékekből ki kell lúgoznunk az életnyomokat valami automata értelmezésgépben – legyen gyász-steril a kegytárgy! – akkor tényleg fene nagy a szellemi kórság…
*
Ungvári Károly (1924–2000) Kaposvár legendás festője. Nem lehetett művészeti karok (és rendek) doktorandusza; elemi erejű hívásnak „tett eleget”, miként közrendű, de látomásos elődei mind, például a szegényes portálok fölött pompázatosan precíz formákat felfedező Balázs János: nagyszerűt alkotni – a kisszerűségek ellenében. Tüdőbajos kapitalizmus – utópiával átoltott szocializmus; egy-egy világvevő, de por verte állomás csak a földi megváltódás ideológiákat zötykölő szekérútján; vagyis, pontosabban képzelegve: gőzöket és szikrákat lekötő vaspályáján. Aztán furcsán kavarogva-keveregve játszódtak azok a fényes szelek is a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Fel sem fogta a népséggel frivolan kokettáló, elaggott pártrendszer, hogy mit cselekszik, amikor rajzpadhoz, modellhez és teremtő cselekvéshez juttatta a nép ártatlanak tűnő fiait; hisz utóbb épp e mentoráltak botránkoztatták meg mentoraikat azok ifjonti hitelveinek felemlegetésével. A tanács(talan) köztársaság „mégisszép” emlékével együtt a klasszikus avantgárd építkező morálját csempészték vissza a köztudatba. Volt zavar, s máig tart… Mindenesetre az „Öreget” mindenki szerette – utólag ezt a közmegegyezést ápolgatja a szájhagyomány. Pszichózissal megvert és megáldott, tény- és érvpolitikai ellenállók menekülő tornya volt műterme: a fizikát metafizikával párosító, kófic entellektüeltől a bohém, de természetszerűen igaz barát díszlet- és álomfestőig – s mind a magukat (mű)vésznek tételező, szép idejük múltán vagy érdemesült, vagy sértetten kitért ifjakig. Miközben a lelkesen ábrázolgató festők éppúgy, mint a tanultságukkal kérkedő, ám szellemileg többnyire oly steril újmodernek furtonfurt fanyalogtak. Tehát fogalmunk sincs, mennyien és miért – nem szerették!
Ungvári Judit ezt a különleges, de számára hétköznapi magatartásmódokban megnyilvánuló művészi éthoszt örökölte – és a könyörtelen minőségelvűséget! Áldás vagy átok? Bírnia kell a terhet, hogy legyen áldás! Évekig zugokban, mégis műhelyszerűen alkotni: a káderista népfront naiv kívülállói vagy beépített szenvelgői szemében egy titokzatos vágy megnyilvánulása… Ahogy lehet. Mint a Papa. Aztán a rendszer(telen) változásban mégiscsak felpávázott a „Tett” s a „Ma” élet-esztétikája: talán önfeladás nélkül betagozódhat az oktatás bipoláris rendjébe; tanárként is kíváncsi lehet örökkön tanuló – önmagára. Végre lehet az élet: klasszikus. Stúdiumok példázatai; például Nemcsics Antal színtana kitágítja a megismerésben érdekelt lélek lehetőségeit. Egyáltalán: otthon lenni a színek „mértanában”…
Apa és leánya – egyikük sem volt (lett) a „Balaton festője”. Találkozásuk az országos, nagy témával eseti, de tanulságos; úgy a honi festészet történetére, mint e táj festőiségére nézve.
*
Ó, a Balaton – „régi nyarakon”… Miről is beszélünk; nyelvelünk képletesen, borittasan, álomtartományban? Mit festünk meg? – és le… Módfelett! Azaz: mit óhajtunk? Idősebb (és ifjabb) Markó Károly klasszicizmuson edződött zsánerromantikáját már a tanítvány és kortárs Brodszky Sándor „szétfeszítette”.(1) Vegyük ezt szó szerint! Látványos tájformák kitüntetett zugában mint érzelmes házi színpadon kis-színes, megható mitológiai különlegességek; egyfajta kukucskáló nézet és magatartás… Brodszky ehelyett – talán épp az otthonosan terpeszkedő helyszín hatására – „széthúzta a képet”, érzékeltetve azt az egységes tájtotalitást, amit a széles vízfelület kezdeményez, de a sugallatos, tehát a látványban alig megjelenő vertikalitás hitelesít. A hívás – valahonnan fentről… Ha széttárjuk a karunkat – nemde: repülünk… Ettől lehet, hogy a horizontra ragadt tekintet (ajánlott képsík!) elő- és középterében bármi vegetatív vagy épített motívum oly magányos; s oly magától értetődően felfele tör. Határozott vízszintes-függőleges tagolás, megállapodott, mégis mindig virtusra kész kistotálok-nagytotálok, a széttartó mindenség szerény összhangzata egy esetleges fókuszban – máig hatóan ilyen a hiteles Balaton-ábrázolat.
*
Persze, ha a romantikától érintett képzőművész e hely „térszerkezetét” meghatározandó munkálkodásában olykor tévelygett-botladozott is, lehetséges spiritualitását felismerte – s egyben (azonnal!) túlmagyarázta. Mert ugyan megérdemelten válhatott egy művelt européer kiterjesztett szemléletében „mégis magyar” tájjá, de azzá változtatni felülről, eszmei elhamarkodottsággal… Közös munka, közös idő – s megépül az új titok.
*
Volt valaha – egy táj… (Vár, vár egy gyár – Menyhárt Jenő). S bármily furcsa, ez a táj nélkülünk is: megvolt. Mióta kutatjuk már mivoltát lelkes nemzettestek, belföldi turisták! Mert itt nem egy lehetetlen eloszlású vízfelületről „van” pusztán „szó”; valami értéktelt tájmasszívum sugdosása, alkalmasint kiáltozása nélkül szóra sem lenne érdemes. Tehát rögtön: pannon; egy körülményesen meghatározható, de dimenzionált régió vágyteli önképe. Amikor (mikor-mikor!) egyfajta révületben e látványba vert időtől érintetünk: a (másként lehetetlen eloszlású) kultúra hat ránk. (És nem igaz, hogy van Isten, és nem igaz, hogy nincsen! – Menyhárt Jenő)
*
Irány a Balcsi! Felmérte már valaki azt az atavisztikus (netán: apokaliptikus) mozgást, ami a hatvanas évektől a (természetszerűen többnyire budapesti) hiperérzékeny, hiperinformált s hiperfáradt képzőművészeket, zenészeket, filmeseket e renyheségében is idillikus, kulturáltan újhalott tájba vetette? Nem mondunk neveket, de: Jeles András kamerája csak mértékkel, ha nem is „elvétve” kémleli a franchise Égboltot. A Nagy Eget. Pikareszk mozizásának ideiglenes végpontja: a tényleg kicsi Valentino(2) kiutáltatja magát a lehúzásra létesült, helyi újgazdagokat és loknis hölgyeikkel megvert fővárosi (köz)gazdászokat (ki)szolgáló étteremből – s megtér a Tóhoz… Levetkezik. És minden, még a mindennél is mindenebb minden: szürke. Eddig is az volt; mondhatnánk: ez a filmidő feketén-fehéren – tolakszik. A hős deréktájon elvágva: alant a (fennkölt!) őselem, afelett pedig az értelmetlen légnek kitett pőreség; test, felszínén fényteltségek és fényhiányok kristályos játéka: akár a kamaszkori pörsenések. És megindulnak a kezek; és, határozatlanul bár, létező vagy nem is létező (hull)ámgyűrűket keltenek a törzs körül… Gangesz! Ott művelődnek így: tömegesen… Lehet ilyen véletlen az életben – s a (film)művészetben? Snitt. És a kamera hülyeszürke, de „felhőtlen” felhőket mutat. Határozottan – egesek! Ha ez a hely ezt előhívta Jelesből, akkor itt valami… Nem mondunk szavakat – mond’ a mester; de: a Létezés mint gyermeki aktus mindenpárti és semmihívő… Legalábbis koanszerűen nyitott. És zárt. Amennyi egzisztencialista kritika, annyi apoteózis…
*
S persze az iménti élmény itt és most megnyilvánuló krónikása is, mint mindenki e tájon: színfüggő; színéhes és színfóbiás. Ezért féli – vágyja és tiszteli a színek végállapotát: a kevert szürkét. A halált. Mert holtnak lenni jó – ha éltünk.
*
Fellini és a tengerparti szplín… Horizonthoz szorított víz(szint), tereptárgyak, homok, kihalt játszótér… Minden édes élet itt és így ér véget egy rettentő tiszta hajnalon. (Hódolat Klencsár Gábornak, aki ezt a szcénát a Balcsiból is „kifotózta”.(3)
*
Partikularitás és egyetemesség diszkó fényekként villódzó együttműködését, nota bene: parmenidészi együtt-állását feltételezvén elkerülhetetlennek látszik a genius loci ezeregyedik meghatározása; azaz egy mémturisztikai tájékoztató szórványszöveg ideröptetése a kaposváriság mibenlétéről. Helyezkedjünk el – térképünkön… Hercegi kegyadomány jóvoltából (ha nem lenne elég felvilágosodásos a jelző: Eszterházy!) egy barokkos hajnalon kiemelkedik „A” város a Kapos mocsarából. Nem mondhatjuk, hogy „hajánál fogva”, értsd: hősiesen a semmiből, mert nyilván a főúr szálanként kitépett haja s darabonként elsiratott pénze hullott a pallérok tapodta töltésbe, törökvészt eltörlő jövőalapba. S a „helyzetbe hozott” cselédség úgy válik néhány évtized elmúltán polgárrá, hogy nem kell különösebben bíbelődnie formális nemességgel, történelmileg lekötelező létformákkal; a távolból ható kegyúri merkantilizmus eleve „keresztbeverte” a nemesség versus polgárság minduntalan felállított s folytonosan elévülő tagozódási ideá(l)ját; pontosabban szólva: a sátáni mestertervet! „…Kaposvár plebejus város (…) Azáltal, hogy se gróf, se püspök nem volt a városban, Kaposvár kissé más színezetű lett, mint Veszprém vagy Keszthely. Kicsit magukra maradtak az atyafiak. Nem lebegett előttük egy elérhetetlen társadalmi példakép, amelynek követése máshol gyakran teremt kiszámíthatatlan és komikus formációkat.” (Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában). Nos, már-már dublini embereit saját festői tálentumát tán, némileg – ó, gátlástalan utókor! – meghaladó képességgel skicceli fel könyvében Bernáth mester, fenti tételét árnyalatosan igazolja; „Ödön bácsi”, azaz Rippl-Rónai Ödön műgyűjtő vasúti tiszt alakrajza remeklés: meghitt kedély és önérzet franciás tálalásban. (Ajánlott irodalom az önelvesztésben mértéktelenül – s amúgy fölöttébb érthetetlenül! – érdekelt újmódi kultúr-merkantilistáknak.) Persze valamiféle nemesség vágyképzete – a kiszámíthatatlan önérzet vulkántevékenysége folytán – a mindenkori kaposvári lakosban (lélekben!) is feszeng. Majd mi magunk, a Hiteles Rock Klub belforradalmi nyilvánosságának növesztett hajunknál fogva! Versus: pécsi „tükék”… Őkelmüket már egy középkori királyság nyaldosta szépre. Bennszülött jófejek, tehát. Ám egy majdnem ámerikai mintájú úttörővárosban megalkotni a bennlévő különállás himnuszait – valódi tettnek nevezhető. Beszédes példa az Éhező Apácák punktum-zenekar frontemberének elhíresült bon mot-ja: „Egyszer voltam templomban / Rögtön észrevettek!” Miért is? Mert állt a bál, volt botrány? Ez, így, csak a köz könnyelmű értelmezése. Inkább mert volt ott – Valaki! Egyedüli példányként – honos… És nem lovagol el a Zselic erdeibe lebukó nap haldokló sugarai alatt a reményes jövőbe, mert az újvadonok újpolgárai számára csak unalmas másolatok lennének.
*
No-no, Káplán san, hátrébb a dizájner-kamerával! Bővelkedni van más tér s idő… Ha a tárgy újjászületését Paul Cézanne színmodulációi „formalizálták”, a tárgy végállapotát Fernand Léger formamodulációi zárták színkatlanokba; rendíthetetlen hasábjain a tény s a pillanat csillant fel, megátalkodott gyásszal és megalkotott derűvel. A semmi s a minden tájkonsrukciója! – igazhívő festőutódnak kubusba zárt Mekka.
Ungvári Károly: Tihanyi látomás
Ungvári Károly: Tihanyi látomás. Vegetációs idillel telített, szeriálisan rendezett motívumokkal felszerelt játéktábla; a semleges térből kivágva, időbe helyezve. Bukolika, de mennyire más, mint Markónál! Már a választott helyszín esetlegessége meghökkentő: nem e táj-ékre – s történelmi-vallási szakralitására! – kényelmes „kilátást” biztosító domborulat magasában… Ez egy sétányrészlet, hasonló bárhol a tóparton fellelhető; múlhatatlan osztályöntudattal önfeledten elfütyörészve: egy potenciális proletár-promenád… Vagyunk tehát ligetes-levegős, „demokratizált” emberközelben; bár az emberi létezés csak mint dimenziós lehetőség adott. Színformák alakulnak, váltakoznak – és vállalkoznak – valami földtörténeti mozgás, romlás és felépülés megjelenítésére; s miközben a Léger-től származtatott szerkezeti faktumok állják a statika s a lendület próbáját, váratlan kis színpöffenések imitálják a véletlen-vétlen „napkitörések” magányát, veszendőségét. „Et in Arcadia ego…” Valóban? Merthogy a történet – a történelem – színpadunkról kiveszni látszik. Ki gonddal feldíszített peripatetikus lokálfilozófus léphetne ez anyagviharzással telített ligetbe? S az a pásztor-proletár, fejősnő-proletár is csak esztétikai közkegyelem folytán lehetett Bacchus vagy Nimfa; újmódi alakmásaik, akcelerációs lehetőségek fogytán, maradnak az esztétikum elítéltjei, valami kép-telen masszába börtönözve. Név nélküli lények, név nélküli dolgok; dologi létezői a közömbös mindenségnek: szemmel láthatatlan, látványbankba bevont, értékvesztett alakmiskulanciák. Kegyetlen – s egy az Egyben áhítatos! – univerzum. Marad tehát Ungvári Károly vigaszául az amúgy egész földi életének élményt és értelmet adó mélyfizikai működéselv, művészi énjének legfőbb, bevallott múzsája; s szolgáljon haló porának is végső vigasztalásául Aquinói Tamás metafizikája: „Világosabb ugyanis számunkra az, hogy mi nem, mint az, hogy mi. Ezért az Istentől távolabbi dolgokból vett hasonlatok igazabb módon megmutatják, hogy Isten felette áll annak, amit róla mondhatunk vagy elgondolhatunk.” (Summa theologiae)
*
Másságok egyidejűsége és egyetemessége – frivol teológiai nyitány egy lehetséges léthimnuszhoz; már ha a léttapasztalatot szemléletek sokirányú és sokeredetű működésének fogjuk fel. Mert ahogy a halhatatlan bohóc mondja: „van más”, mármint Balaton-kép. Tény a fényben – a fény által tényezve! Egry József addig nézte ezt az Egészet, míg – részévé válva! – feloldódott őkelmében mint részecske mivolt… Zsolnai László, későbben a gazdasági etika, sőt, a buddhista közgazdaságtan professzora még gimnazistaként elemzést közölt a Somogy című folyóiratban Egry főművéről, a z Aranykapuról.(4) Az ifjú értelmező és a kozmikusan agg mester találkozása a mindenkori jelenben. Íme: „A fény korpuszkularitása és kontinuitása közismert dolog. Hogy Egry egy sajátos technikával festett, az olajpasztellt fedezte fel mondanivalója számára, szintén. De miért volt erre szüksége? A fény kettős jellege folytán! Az olajfesték képes a fény kontinuitását anyagával is jelezni. A korpuszkulumok megelevenítésére azonban csak a pasztell ad lehetőséget, a finoman hámló, dörzsölhető kréta. A fény az Aranykapun folytonos és egyben részekre bontott anyagként létezik, fizikai létezésének megfelelően, mintegy adekvátan ábrázolva.” (Eddig az idézet, ami személyes és kortörténeti elmúltságokat, diadalmas tanulságokat idéz fel.) Moduláció – másképp? Mindenesetre Georges Seurat számítgató pointillizmusa Egrynél érzéki értelmet nyert; az univerzálék megtapasztalhatták létezésüket egy kitüntetett, de a hétköznapoktól elidegeníthetetlen látványban.
*
„Tudomásom szerint…” – mondja az ember. Az átlagos s a rendkívüli egyaránt. Egy elvakultsági ponton túl marad a merő ismeret: nincs Táj, csak „tudomás” – a tájságról. Rettentő távlatok nyílnak – az egyetemes belterjre. S a látvány mögötti működés fogalmi testéről, szószövetéről leválik a működés iniciáléja; mintha egy bekezdésenként szétváló kódexet lapozgatnánk. Izgató lehetőségek – véletlenvezérelt kavalkád. A „mit látunk” ösztönös kérdése helyett a „mit tudunk” felvetése mégsem ösztönszerűen gyermeki, inkább szűzies aktus… Mert egy kiskaleidoszkóp szegényes jószág, papír, ragacs és színes üvegtörmelék vélelemkastélya: nyugtató inkább, semmint izgató. Ellenben az aggszűz gondolat még betöltekezésre – nafene! – beteljesedésre vár.
*
Nem megnyugtató tehát, hogy létezik (sic!) egyáltalán az eldöntendő kérdés: vannak-e valamiféle „fölöttes” állandók, nevezett univerzálék – vagy csak partikularitások primátusa osztogatja az észt. (Mindközönségesen: a Nagy Eszet!) Az univerzálé-partikuláré vita a bölcselet tán legizgalmasabb s egyben legköltőibb fejezete, amennyiben túl logikán és szofisztikán végül „csak” hangulat, ízlés vezetheti a vizsgálódót egy ideiglenes, de már metaforikus nyugvóponthoz. Ha bárki kalandozna e témában, legcélszerűbb Tőzsér János megfelelő munkáit használnia útmutatóul – legyen könnyített a Canossa-járás! Itt és most, az érvelés botcsinálta Odüsszeuszaként emeljünk ki egy csábítóan informatív kis passzust a „kortárs realista filozófusok” nézetrendszeréből: „…a tulajdonságok képesek egészükben és teljesen jelen lenni a tér különböző helyein (ezért univerzálék), és egy időben egyszerre több lehet belőlük (ezért absztraktak). Ezzel szemben a fizikai tárgyak egészükben és teljesen egy időben kizárólag a tér egyetlen helyén lehetnek (ezért partikulárék), és egy időben nem lehet ugyanolyan típusú dolog belőlük a tér ugyanazon helyén (ezért konkrétak).” (T.J.: Metafizika). Ez, így, ennyiben hagyva bizonyítani látszik a művészetelméleti közmegegyezést, miszerint konkrét tájélmény festői feldolgozása szükségképpen absztrakciót szül. Miközben, mondhatnánk gonoszul, a táj eredendően lehetett konkrét, az élmény már kevésbé, illetve többé-kevésbé – felelőtlen Én, ó! – absztrakt volt; tehát ki tudja mi történt a tájélmény megfoganása és a táblakép születése „közben”, nemcsak a közti időt tekintve… Lám, máris bonyolódik, no nem a cselekmény, a probléma. S persze nem csoda, de csodálatos, hogy az efféle kijelentések, mint „azért mondjuk fehérnek, mert fehér; fehér és kész” (T.J.: Wittgenstein és az univerzálé probléma) a legkevésbé sem banálisak egy fárasztó szellemi zarándokút végén. Végén? Egy átmeneti állomásán.
*
El-elnézegeti az ember az életét, társult lényeit, tereit, tárgyait; s jó, ha valóban azt… Látja. Van valami, ami látszik; és mégsem hiszi – amit lát. Egy képzőművész különösen. Dolga van vele; s néha már nem is tudja, mivel: a valamivel, a látvánnyal – talán a hittel. Festeni: vakugrás az ismeretlenbe. Az ismeretért. Egy Én – áldozathozatala…
Ungvári Judit: A víz azúr
Ungvári Judit: A víz azúr. Az érzékelhető jelenségcsomag éteri mása. Ha eltekinthetnénk a „közeg” mint jótét akarat uralmának amennyire fenyegető, annyira felszabadító nyomásától, megnyughatnánk az örök anyag ölelésében. Próbálkozzunk! Alsó és felső világ; táj és tükörképe, tükröződése; centrumban az örök mozgás vitorlása… De mennyire egyek mint szerkezeti egységek, és mennyire egységesek mint az egység jelenség-elemei; miközben nem garantálják, pusztán megélik egység voltukat. Ungvári Judit egy művészi korszakában szeretetteli önkéntelenséggel számot vetett az apai örökséggel, és semmi okát nem látta, hogy „leszámoljon” azzal. Élt vele. Elhamarkodottan nézve „látszólag” visszavett a szerkezeti szigorúságból az elomló felszín javára. Figyelmesebben nézve nem ez látszik. Ha lehet, még szigorúbb a színek palotasága, a kitárt és lélegző táj- és érzelemépítmény tényeknek alávetettsége; vagyis a tények érzelemgazdaságos szolgálata. Mert annyi minden történt az „elnagyolt”, mégis kétségtelenül hathatós, a fogyasztást könnyedén lefagyasztó-megmikrózó legújabb korban… A szociális felszabadulás kioltotta a szociális dinamizmust. Maradéktalanul történéssé lépett „elő” – a történelem. Végképp nincs már hívás a mítoszba vert dráma remegtetésére; visszament a táj a maga mennyébe – működéselvű poklába. Akik voltak erővel és öntudattal élők, ma már a szépség áhítatát remélnék megtartani az örökölt romokon, túlélők lennének maguk is, tehát. Judit az elődök által felkínált formamodulációkkal tagadhatatlanul mértékkel él, szigorúsága nőiesebb: nem extrapolál, inkább interpolál: a színből veszi, a színhez idomítja a formát. Színformák csobogása; mondhatnánk a jelenségek mint belsővé vált univerzálék tárgyias anekdotázása egy variábilis univerzumban. A kaleidoszkópban furcsán térül-fordul az idő – ha egyáltalán van, és nemcsak egy Möbiusz-görbület. Bartókkal szólt az apa, Bachhal szól a leány, mert a Nagy Rend megfeszítése helyett annak újbóli megélése lett az áhítat forrása. Mindeneknek, visszavonhatatlanul? Forog tovább a kis kémlelő henger a hívők remegő kezében…
*
A festők megérdemlik jelenlétüket a létben; legalább visszapillantanak: az agyongyepált múltra – és a kiismerhetetlen jelenre… Nem „tudják”, mi van, de teszik a dolgukat; gyakorolják, működtetik – a tudást. Ilyképpen vanképük bár változatos, érzéki azonosulás élményben bizonnyal részesítik a létkórtól szenvedőket.
*
(Szerző ezennel bejelenti a Képírás olvasóinak s a világ nyilvánosságának: részéről a Balaton téma „kimerítve”. Lehetne még százféleképpen, de… S ha netán nedv és fény és logikai sfumato felderülne eztán elszórt szövegeiből, az a belső kényszer műve lenne, meggondolatlan líra. Azt lenne jó még – beszerezni! Mert nem szerzői, sokkal inkább kényszeres és kellőképpen ostoba megvallói lehetünk csak a mindenségnek. S az efféle működés nem feltételez meghatározott helyszínt és jóidőt.)
