Az egyik antikvárium online kínálatában bukkantam rá a saját könyvemre, melyet dedikáltként kissé borsosabb áron kínáltak. Bizonyítva, hogy nem árulnak zsákbamacskát, kitették kitárva az ajánlást is. Megtudhattam tehát, hogy ki vitte be eladásra, illetve ki szabadult meg tőle.

Olyan lényeges? Már hogyne lenne az, nevünk egy könyvben, a saját kézzel írott szavaink. Ha nekünk nem fontosak, akkor mi számít végül?

Maga a dedikálás szövege volt az első, amin eltöprengtem. Elégedetten engedtem ki a tüdőmbe szorult levegőt. Mert az ajánlás rövid és konvencionális volt.

Pedig korábban úgy gondoltam, hogy erről le kellene szoknom. Hiszen a híres-neves írók dedikálásai nagyívűek, sziporkázóak, személyhez szólóak, olykor kikacsintóak, és a tolluk mintha suhanna, a vonalak szeszélyes ívet rajzoltak a papíron, mielőtt a tárgyra tértek.

Mennyire szégyellném most magam, ha én is ilyen modoros nyomot hagytam volna magam után.

Csak ennyire becsültem, akinek dedikáltam. Illetve ennyire becsült engem, hiszen eladta a könyvemet, és még hozzá is tett az árához a kézjegyem. Ezt az aktust most bárki megtekintheti.

Életemben nem vittem még könyvet antikváriumba. Nem azzal kérkedem, hogy nem voltam rászorulva, hanem inkább azzal, hogy mindig találtam annyi helyet a polcon, hogy ne kelljen megszabadulnom a könyveimtől.

Talán ha már nem élne a szerző, és az sem, akinek dedikált, akkor nem tűnne (kegyelet)sértőnek. Lehet magánügy, ki mint szabadul meg az emlékeitől, dolgozza fel a traumáit, viszi a piacra levetett holmiját.

De ha él az író, és az is, akinek dedikált, akkor még mindkét fél megszólalhat. Még köszönhetnek egymásnak, ha legközelebb találkoznak. Kínos mosoly, iszol egy kávét, elszívunk egy cigit, mint régen. Mikor is láttalak utoljára?

Nem, azt hiszem, nem szeretnék találkozni vele. De talán el kellene mennem a dedikált könyvemért, és meg kellene vennem, ne nézegesse mindenki szégyenszemre.

Valamikor sűrűn jártam antikváriumba, néha még találtam is ritkaságokat, gyűjtögettem néhány szerző összes művét. Ilyesmit már nem teszek. Meg aztán el is ment a kedvem a poshadt könyvszagtól. Különösen attól, hogy holtak könyveit forgassam. Sokszor annyira nyilvánvaló volt, hogy egy idős ember egész életen át gyarapított könyvtárát vitték be az örökösök. Köztük persze megannyi dedikált kötetet, így még azt is megtudhattam, ki volt a könyvek tulajdonosa. Eltöprenghetünk ilyenkor, ha eljön az ideje, valójában mi történik majd végakaratunk szerint.