Valójában még van egy, de arról hallgat az ember, legbelül kondul csak meg a harang. Ne is beszéljünk róla. Akkor miről beszéljünk? Bánom is én. Mondj valamit te. Vagy ne mondj mégse. Elmesélek egy történetet inkább.
Fekszem az ágyban. Depressziós vagyok. Évtizedeken át titkoltam a családom elől. Megtanultam annak idején kezelni. Önhipnózis. A pszichológusnő, ha tudná, mit adott nekem akkor… A túlélés lehetőségét, minden időben. Ha tudná, de nem tudja. Sosem késő megköszönni. Köszönöm, Hajduska Mariann. Csak a gyerekeimre kell gondolnom, kitartóan csak rájuk, aztán az életem jó pillanatai jönnek elő lassan, azokban megkapaszkodva evickélni tovább, egyre feljebb és feljebb a szarból, míg meg nem látom újra a napot, vagy a csillagokat, és akkor már minden rendben van. Megyek tovább. Élek. Nem ilyen egyszerű azért, de nagyjából ez van. Most kicsit rosszabb. A gyerekek felnőttek. Most kicsit nehezebb. Egyedül. Tegnap egész nap az ágyban feküdtem. Egy telefonos játékot játszottam, talán ezerszer, vagy kétezerszer, nem számoltam, csak jöttek egyre a kis négyzetek, vagy L alakú formák, és másmilyenek, és úgy kellett egymáshoz illeszteni őket, hogy kiadják a teljes sort, vagy oszlopot, és ha ez sikerült, eltűntek. Ha nem sikerült, és az utolsó elemet már nem tudtam elhelyezni, jött a kegyetlen üzenet: Keine Schritte mehr. Nem volt tovább, vége volt a játéknak. Mindig vége volt egyszer. Bármilyen sok pontszámot is értem el, egyszer csak vége lett. Nem volt több lépés. Te valahol ott lebegsz a horizont fölött. Várlak. De holnap nem találkozunk, és ki tudja mikor. Mindig van valami, amiért éppen nem. Az élet kiszámíthatatlan, a legkiszámíthatatlanabb narrátor. Várok, tanulnom kell a várakozást… mondanád, de egy frászt. Annyit vártam már életemben, hogy ha valamiben, ebben jó vagyok. Mégis utálok várni. Nem szeretem a felesleges dolgokat. Ami megtörténhet, az úgyis lesz. Minek ez a szívatás, hogy várjuk ki, meg hogy majd akkor, amikor eljön az ideje, csak akkor történhet meg bármi is. Mi ebben az új? Persze hogy akkor. Nem siettetem a dolgokat, csak a felesleges időket akarom megspórolni. Én nem élvezem a némaságot, mint Böll hőse, aki kivágta a hangfelvételekből a csöndeket, és összeragasztva őket azt hallgatta odahaza. De minek terhellek ezzel, az én bajommal. Nézzük hát a történetet, amit ígértem. Íme:
Az idén még nem láttam a tengert. Kőhajításnyira lakom tőle – na jó, kicsit azért messzebb – és még nem mentem le a partra. A hangját hallom csak éjszakánként, a folyamatos morajlást, egy távoli búgó hangot: itt vagyok. Tudom, hogy ott van. Olyan ez, mint a szerelem: hit abban, hogy valami örökre úgy marad. Pedig nem. A tenger sem maradhat meg az idők végezetéig. Ha-ha-ha, teszt volt, az időnek nincs vége, te is tudod, te kis buta. Új ruhát se vettem még az idén, szép ez is, ami rajtam van: mályvaszínű selyem, a hátamon nyitott egészen, és látod, itt elől van rajta egy kis fehér virág. Én hímeztem rá, vékony selyemcérnával. Anyám azt mondta, lehetett volna szebb. Apám azt mondta, gyönyörű. Apám mindig mellettem állt. Míg meg nem halt. Tudod, a halászok korán halnak mifelénk. Most is, persze hogy most is itt van velem. Apám a „Nagy Halász”. Soha nem fogta ki a nagy halat, hiába olvasta rongyosra Hemingway könyvét. Anyám minden hajnalban felkelt, hogy a kis fehér vászonszákba belecsúsztassa a reggelit, amit apám majd a tengeren fogyaszt el, szárított halat, friss cipót, kis fehér porcelánflaskába kávét, dripet, tudod, amilyet mi főzünk. Nagy kávés kultúra vagyunk mi itt a szigeten. Ha nevetsz, nem mesélek tovább. Mindig kinevetsz. Na jó, most az egyszer… Ha megígéred, hogy figyelsz. Nem ér hozzám érni. Hallgatnod kell most. Hunyd le a szemed. Jó. Így. Apám. Azon a reggelen is ez történt, reggeli a zsákba, egy ölelés még a ház előtt, már apám vállán az árbócra tekert vitorla, már megy lefelé az úton a hegyoldalban, már eléri a főutat, anyám még nézi, ahogy kacskásan siet, apám épp visszafordul… és a kamionnak már fékezni sincs ideje. A bátyám azt mondta a temetés után, jobb ez így. Apámnál gégerákot diagnosztizáltak pár hónappal azelőtt. A bátyám orvos. Tudja, mit beszél. Apám hamvai a tengerben oldódtak fel. Ő akarta így. Előbb odahaza őriztük az urnát, a szerzetesünk negyvennyolc napon át minden nap eljött és imádkozott érte. A negyvenkilencedik napon anyám beült a csónakba. A nagybátyáim tartották a ladikot, míg anyám el nem indult, mert erős szél fújt. Az urnát a csónak orrába kötözte, egy takarót dobott rá. Mi a húgommal integettünk. A bátyám nem volt ott. Már messze kint járt a háborgó vízen, amikor visszaintett anyám. Aztán eltűnt a szem elől. Menjünk – mondták a nagybácsik. Várjuk meg, ameddig visszaér – mondtuk a húgommal. Nem jön vissza – mondták a nagybácsik. Nem sírtunk. Csak álltunk, és néztük a tengert. Valahol messzire kint, ott volt Anyánk és apánk. A húgom beteg. Azóta a nap óta csak kuporog egy fotelban, reggeltől késő éjszakáig. A telefonját markolja, és csetel. Mindegy kivel, csak jelezzen vissza valaki. A barátaim, mondja, de nem. Ezek az emberek, a virtuális térben, talán csak algoritmusok. Nem baj, mondja a húgom, ezek legalább nem halnak meg, csak eltűnnek hirtelen. Nem tudok erre mit mondani. A húgom pillanatonként van a mennyekben és a pokolban. Attól függően, válaszol-e neki valaki a semmiből. Bipoláris lett szegényke. Tudod mi az? Akkor jó. Egy sakkjátszma, amit a húgom játszik. Azt gondolja, van ellenfele ebben a játszmában, pedig önmagával sakkozik. Egyszer elfogynak majd a lépései. Én akkor ott leszek neki. A valóságban. Átölelem majd. Ahogyan most te engem. A bátyám? Anyánk utolsó útja előtt táviratozott, hogy beteg. Alkohol problémája van, ahogyan ő fogalmazott. Iszik. A bátyám mindenivó. Nem számít neki semmi, csak az alkoholtartalom. Néha felhív telefonon, és sír. Én meg csak hallgatom, a feleségéről, a munkájáról, a gyerekeiről beszél ilyenkor, hogy ő már nem bírja, neki annyi, el kellene mennie valahogyan, kiszakadni ebből a mókuskerékből, de nem talál kiutat, teker csak benne, dolgozik a kórházban, utána hazamegy és iszik. A felesége el fogja hagyni. A gyerekei el fogják felejteni. Nyom nélkül tűnik majd el a világból. Ezek a félelmei. Minden oka megvan rá, hogy ezektől féljen. Az ő lépései is elfogynak egyszer. Az enyémek? Nem, én egy végtelen játszmában vagyok, mindig eszembe jut egy újabb lépés. Ne gondold, hogy ez lehetetlen. Az ellenfélnek se vezére, se királya nincsen. Nem is volt soha. És különben is, ez a tábla, amin én játszom a sorssal, végtelen. Lecsorog a horizonton, mint egy Dali-kép. Nekem nem kell félnem. Te itt vagy velem. Velem is voltál, amióta világ a világ. Csak most érkeztél meg. Hosszú utad volt, minden megtörtént már veled, ami megtörténhetett. Végül csak ideértél. És itt én vártalak. Ilyen egyszerű. Most már kinyithatod a szemed.
Na? Hogy tetszett? Neked találtam ki. Mindig kitalálok valamit, hogy tovább lehessen élni. Továbblépni, egyik lábam a másik elé tenni, figyelni közben az egyensúlyra, mindig kicsit előrébb menni, előrébb nézni, akkor is, ha közben leszállt az éj, és minden koromfekete, nézni kell, fel az égre, mert a sötét felhők mögött ott ragyognak a csillagok.
