Mit is lehetne mondani Molnár Péter művészetéről, amit még nem írtak le? Nem könnyű feladat megszólalni, az őt méltató híres emberek után.
Bálint Endre nyitotta meg az egyik első tárlatát. Ország Lili Péter rajzait látván így biztatta őt: „Szépek ezek a rajzok. Látszik, hogy átgondolja, amit ábrázol, jó lenne tovább folytatni ezt a festői utat.” Barta Lajos tanította a fiatal Molnár Pétert. Egyik alkalommal így szólt hozzá: „Pételkém, ez a fa, amit festettél, olyan, mint egy költemény. Tessék előteljesebbnek lenni!”
Csernus Tibor a fiatal festőt praktikus technikai tanácsokkal látta el: „A kép a jó alapozással kezdődik.” Kováts Albert barátja, aki találóan „M. P. mesternek” nevezte el Molnár Pétert, így ír róla: „… a lényeget a képzőművészet felől neki és a hozzá hasonlóknak sikerült a legjobban megközelíteni.” – M. P. mester „áhítatos művészete”.
Hát igen, elgondolkodik az ember, mennyire találó ez az elnevezés. És ha egy kis időutazásra szánjuk rá magunkat, akkor máris a középkorban vagyunk, egy kolostor scriptóriumában, ahol kódexeket festenek, írnak a szerzetesek, akik felosztották a feladatokat maguk között: volt, aki csak iniciálékat, volt, aki csak miniatúrákat, volt, aki csak lapszéleket és volt, aki csak betűket festett. No, hát akkor ugye megvan a mi középkori emberünk, M. P. mester, aki a betűket rajzolta volna végtelen türelemmel, áhítattal és szépséggel.
Molnár Péter: Kezdet, 1967
Talán akkor lenne ez az írás autentikus, ha a szavakat nem egymás után írnám, hanem egymásra. Sok-sok betű egymáson. De akkor ki olvasná fel?
Molnár Péter képei nagyon hosszú ideig készülnek. Lassan érlelődnek, formálódnak. Gyakran évek, évtizedek alatt születnek meg. Minden kis vonal megfontoltan kerül a helyére. Sorra sort, betűre betűt. Titkosírásra emlékeztető, mikroszkopikus méretű formák, betűk, jelek, pontok, pont- és vonalhalmazok sokasága… Képbe zárt költemények. Házak, csigák, holdak, megfejthetetlen lények és a sienai főtér ismétlődő motívumai. Mint meditatív, csendes fohászok hívogatnak bennünket.
Molnár Péter: Fehér táj, 1983
Kolozsváry Marianna művészettörténész többször mondotta: „Hát, Péter, a maga képeinek eredetiségéhez nem férhet kétség. Nincs az az őrült hamisító, aki ezt a munkát vállalná”. Péter ars poeticáját Balzac szavaival szokta összegezni: „A szépség szigorú és makacs dolog, sohasem lehet utolérni, ki kell várni a kedvező pillanatot. Utána kell lopakodni, üldözni kell, hogy végül megszorítsuk és megadásra kényszerítsük”.
Molnár Péter lételeme az alkotás. A szemével fényképez le mindent: a kavicsokon megcsillanó fényt, a templomkert fáinak mohos kérgét, az elütött sikló nyomát, a házfalak repedéseit… Mindent megőriz, elraktároz és ezekből lesz majd egy-egy jel, egy-egy szín, egy-egy vonal, egy-egy forma.
Molnár Péter: Falfirkák, 1996–2020
Hogyan írhatnánk le Molnár Péter képi valóságát? Lírikus absztrakció, minimal art, melankolikus betű-kép mantra, filozofikus szövettöredékek, írott-táj-csendéletek, ritmikus jellabirintusok? Ki mit lát bennük? Balzac közel kétszáz éve, 1831-ben fogalmazta meg a modern festészet lényegét az Ismeretlen remekmű című novellájában: „A művészetnek nem az a dolga, hogy lemásolja a természetet, hanem hogy kifejezze! Nem […] másoló vagy, hanem költő”.
Molnár Péter a képek költője.
A közölt írás Szolláth Katalin megnyitószövegének szerkesztett változata; elhangzott Molnár Péterrel közös kiállításuk megnyitóján, 2022. június 2-án, a budapesti Ady 25 Galériában.
