Csorba Győző

A Könyvhéten találkoztam vele először. A kötetét szerettem volna dedikáltatni. A verseit már ismertem, így otthonról hoztam a könyvet. Beálltam abba a sorba, amely az asztalhoz vezetett, ahol ült, és egyre csak karcolgatta a nevét. Mikor rám került a sor, felnézett: „Kinek írhatom?”

Váratlanul ért a kérdés. Akkoriban én az élő költőt megközelíthetetlennek tartottam. Azt hittem, ő csak odaírja a nevét a belső borítóra, és ennyi a dedikálás. Nem kell beszélgetni. Ráadásul, észrevettem, valódi érdeklődést mutatott az arca. Ettől még inkább zavarba jöttem. Úgy gondoltam, egy ilyen költő egész más régiókban jár. Teljesen meglepett a szívélyesség, hogy személyesen is megszólít. Hiszen nem is ismerjük egymást, hogyan dedikálhatna a nevemre?

Láthatóan mégis ezt akarta. Várakozóan nézett rám. Zakóját ferdén a vállára vetve hordta a nagy melegben is. Akkor még nem tudtam, miért… Megmondtam a nevemet. Már nyitotta a könyvet, bal kezével emelte a golyóstollat, de amikor meghallotta a nevet, letette. „Ismerek egy ilyen nevű embert, akkor maga a fia lehet?” „Igen. – vörösödtem el – a fia vagyok.”

És ezzel szerte is foszlott a varázs, az izgalom, a dedikálás eufóriája. Átvette helyét az érzés, hogy én csak másodlagos vagyok. Valakinek a fia. Mindenütt, még itt is. Azt hittem, ez az én terepem, de apámat, az ő árnyékát, úgy látszik, nem tudom átlépni. Leforrázva mentem el, sietősen, és sokáig nem néztem meg, mit írt nekem a verseskötetbe.

A következő „találkozásunk” már nem személyesen történt. Írtam neki. Nagy gonddal fogalmaztam egy levelet, amiben a véleményét tudakolom zsenge írásaimról. Novellákról kértem ítéletet egy költőtől. De mástól, abban az időben, nem fogadtam volna el tanácsot.

Válaszolt. Kimondhatatlanul izgatott voltam, amíg felbontottam a levelet. Amit leírt, az pedig hosszú időkre szárnyakat adott. Pedig ma már úgy gondolom, hogy ő óvatosan fogalmazott, de én azt értettem ki belőle, amit szerettem volna.

Harmadik találkozásunk a lakásán történt. Ami tele volt ingaórával. Németországból kapta őket, az egyik lánya oda házasodott, és jól ismerte apja vonzódását ezekhez a kicsi szörnyetegekhez. Én viszolyogva vettem szemügyre ezt a zsúfoltságot. Mindenhol kakukkos óra. A falra aggatva. De mégis egy világos lakásra emlékszem, ami valószínűleg a kert miatt lehetett. A kert létezéséről tudtam, a verseiben olvastam. Amolyan szokásos öregkori hobbinak könyveltem el. Meg illett is az ő klasszikus formájú, bukolikus hangulatú verseihez, ami miatt magamban az ókori latin költőkkel rokonítottam.

A hegyre még nem kapaszkodtunk fel, a városban volt Csorba Győző háza, ott élt a feleségével. Újra Könyvhét volt, s író-olvasó találkozóra indultunk. Korán érkeztünk. A sofőr, egy kollégám, és én, a beszélgetőpartnere. Nem szóltam egy szót sem arról, hogy én voltam az, aki két évvel azelőtt véleményt kért tőle a prózáiról.

A zakó most is rajta volt. Ferdén a vállára vetve.

Pál József

Nem emlékszem, hogy még valakinek ilyen átható tekintete lett volna, mint Pál Józsefnek. Kék volt a szeme, mélykék, szinte világított…

Megismerkedésünk a következőképpen történt. Mikor kollégák lettünk a könyvtárban, odajött hozzám: „Szerintem ne várjuk meg, amíg együtt iszunk” – mondta. „Nem értem” – feleltem. „Hát úgyse iszunk mi soha együtt, intézzük el most a pertut. Szervusz, Imre!” „Szervusz, Jóska bácsi” – mondtam, mert mindenki így szólította.

Az első szakszervezeti kirándulást egy közeli tóhoz szerveztük. Pál József kora reggel, terepruhában jelent meg, teljes horgászfelszereléssel. Elégedetten, csillogó szemmel várta, hogy elinduljunk. Imádott horgászni.

A második emeleten volt a munkaállomása. Az úgynevezett „alkalmazott tudományok” meg a művészeti könyvek között. Nem éppen a szakterülete. De őt nem zavarta. Derűsen üldögélt a tájékoztatóasztalnál, és ha egy olvasó kacifántos kérdést tett fel, elővette a mindentudó könyvet, a könyvtárosok iránytűjét: az ETO-táblázatot. Komótosan kikereste a megfelelő szakszámot, és bemondta. A többit az olvasóra bízta.

Mindig derűsnek láttam, de legkivált akkor, ha mesélhetett. Ilyenkor huncuttá vált a tekintete, és figyelte, milyen hatást vált ki. Átadok én is egy ilyen történetet, ami hetekig keringett a könyvtárban.

„Tegnap este – mondta Jóska bácsi – tévedésből itt rekedt egy olvasó zárás után, a könyvtárban. A kis hölgy – merthogy nő volt – nagyon meg volt ijedve. Elmerülten olvasott, és nem vette észre, hogy bezárták. De szerencsére én ott voltam!” – emelte fel a hangját. „Megnyugtattam a síró hölgyet, aki közölte, hogy ráadásul randevúja van, nem maradhat itt, mit szólna a barátja? De hát minden ajtó zárva, már én sem tudtam kimenni” – fokozta az elbeszélés feszültségét Jóska bácsi, és hatásszünetet is tartott.

A könyvtárunk három szintjét széles lépcsősor kötötte össze, a pihenőket színes üvegablakok díszítették. Én mindennap gyönyörködtem benne, a kedvenc helyem volt. Úgy látszik, Jóska bácsinak is, mert ezt tette meg lovagi hőstette helyszínéül.

„Gyorsan cselekedtem – mesélte. – Kinyitottam az ablakot, előtte levettem a függönyöket, jól összecsavartam, és összekötöttem őket, hogy erős hágcsót képezzenek. Ezen fogunk leereszkedni – mondtam a kis nőnek. Ő nagyon riadt volt, de nekem erősnek kellett mutatkoznom – fűzte tovább. – Először én leereszkedtem, aztán biztattam, hogy jöjjön. Habozott, de nem volt más választása. Hát így mentettem ki a kis nőt az épületből, hogy odaérjen a randevújára.”

Fürkészte az arcom közben, vajon mit szólok hozzá? Nagyon romantikusnak találtam. De nemcsak nekem mondta el. Mindenkinek, akivel találkozott ezután a könyvtárban. Nagy elégtételére szolgált, hogy elhitték, annyira színesen adta elő.

Aztán egyszer magához intett. „Veled kivételt teszek. Nem igaz ám, amit meséltem a kis hölgyről. Kitaláltam. De a többieknek ne mondd.” Így hát együtt mulattunk, hogyan ülteti fel az embereket.

Hosszú-hosszú évekkel később tudtam meg, mi ihlette Jóska bácsit e nemes tett – legalábbis verbális – elkövetésére. Mégpedig Ritától, a lányától. Ő mesélte nekem, hogy egy Cseh Tamás-lemezt adott kölcsön az apjának. Kíváncsi volt, mit szól hozzá. Jóska bácsi meghallgatta, nem mondott rá semmit. Mégis, egyszer csak az egyik dalt dúdolja az apja: „Néhány lepedőt összekötve / leeresztettünk a földszintre / és egy Ica nevű nőt így húztunk fel.” „Ez a dal tetszik, Apa?” – kérdezte tőle. „Igen, ez nagyon jó” – mondta huncutul. Jóska bácsi azonban megfordította az irányt. Az ő verziójában lefelé ereszkedik a lány „néhány összekötött függöny” segítségével.

De én ezt rendjén valónak találtam. Hiszen a költő a könyvtárban is költő.