Fehérvár, tél – 1545

Gazdag volt az erdő, szerelmem, most rongyokba’ jár.
Dalolt az víg madár, szerelmem, míg el nem hagyál.
Az hüves jégcsapon, szerelmem, bús szél orgonál.
Mint száraz sást kaszál, szerelmem, az csont kezű halál.

Ez a dallam úgy csúszkált a jeges ingoványon, hogy borzongtam tőle, emlékszem. Anna, a magyar lány énekelte a szánban. De olyan hideget még nem értem. Vastag prémek alatt ültünk Szejfivel, Halímával és Annával, a hó mély volt és vörösen csillogott a naptól, ahogy a lovak után porzott. Dervis bég lányait, vagyonát és a készleteket is szánok vitték, a kíséret vagy hetven lovas volt, akiket a bég saját költségén tartott, és még egy század állami zsoldos ulufedzsi. Szegedről jött még velünk az isztambuli csausz és a katonái, mert a szultáni parancsban az is benne volt, hogy kísérje el Dervist, Fehérváron tartsanak együttesen szemlét a helyőrség fölött, írassanak mindent össze, és a csausz azzal a jelentéssel utazzon vissza a Szerájba.

Minden vakító volt és éles, bújtam a prémtakarók alatt a két nőhöz, a mocsarak befagytak, könnyen haladtunk. Első nap Kecskeméten szálltunk meg, ugyanúgy aludtam a magyar bíró nagy kőházában a nőkkel egy ágyban, ahogy utaztunk, másnap átkeltünk a befagyott Dunán, és Földváron maradtunk, a harmadik napon pedig megláttuk Fehérvárt. Halotti csöndben templomtornyok álltak a havas erődítmények között.

Fehérváron nem engedtek ki a falak közül, mert gyakoriak voltak a magyarok és németek beütései. Ferdinánd országába ékelődött be Fehérvár, olyan szorosan, hogy alig lehetett benne levegőt venni, de az ellenségnek is kényelmetlen volt, látszott, éj s nap kapálózott ellene, foggal-körömmel próbálta kihúzni a tüskét.

A nevelőapám azt mondta a várparancsnoknak, hogy saját kezével öli meg, ha meglát engem egyedül akár csak a városban is. Akkor a dizdár, a várparancsnok, az ajtó elé állította egyik rokkant katonáját, és az jött velem, ha kiléptem a szobánk ajtaján. Örültem, ha a belső várból kijutottam a városi piacra Halímával és Annával, vagy elkísérhettem Szejfit és az embereit, ha olyan dolga volt a városban, aminél nem voltam útban. Többnyire a nagy, füstös konyhában bosszantottam a szolgákat, vagy a behavazott bástyákon ácsorogtam a félkarú katonával.

Akárhány vastag rönköt égettünk el a nagy termek tűzhelyeiben, a kőfalak hidegek maradtak, reggelre zúzmarás volt a fal. Így történhetett, hogy Annával és Halímával aludtam egy ágyban, amióta csak odautaztunk. Mindig közéjük fészkeltem be magam este, de volt olyan, hogy nem én voltam középen reggel. Aki az égi körök rendjét és az emberek forgását megszabja, de maga változatlan, Isten, Ő tudja csak, hogy mi történt ilyenkor.

Tavasz lett, de én épp úgy fogoly maradtam, és bánatomban elmartam magam mellől a félkarút. Elrohantam előle a palotában, leráztam a szűk folyosókon és törött lépcsőkön, elbújtam a tűzifaraktárban, hogy majd a kifelé induló szekérre másszak és kiszökjek a városba, de nem jött szekér. Vártam, és olyan sokára jöttem elő, hogy addigra a testőrömet, aki fellármázott mindent, megláncolva a pincébe zárták. Mikor előkerültem, kiengedték a szerencsétlent, de a várban többet nem láttam. Akkor a jó Dervis bég engem záratott be ugyanabba a sötét lyukba egy órára, aztán zörgött a kulcs, és ott állt az ajtóban Ferruh szerbölük egy íjjal és egy teli tegezzel.

– Nesze, te kölyök, ez a tied, és most velem jössz!

Ferruh a janicsárok egyik tizedese volt, és tőle már nem lehetett elszökni, de nem is akartam, mert az első pillanattól csodáltam. Kivitt az udvarra, bálába tömörített szalmát hozatott jó szorosan összekötve, és felajzotta az íjat.

– Biszmilláh! – mondta, és negyven lépésről szétlőtt egy csorba köcsögöt a szalma tetején. – De te öt lépésről kezded, és bele a szalmába, mert a nyílvessző drága.

Egy káposztalevelet tűzött a bálába célpontnak, és én elkezdtem kínlódni. Ferruh nem mutatott meg semmit, csak néha ő is meghúzta az íjat. Úgy lestem el tőle, hogy három ujjal feszíti meg az ideget, hogy miként lélegzik közben, hogyan áll, hogyan tartja a derekát, az íjat fogó kezét, és hogy a másikat miként húzza az arca mellé a húrral. Nekem sehogy sem sikerült.

Ferruh a nyáron elment a bég seregével, és mikor hetek múlva megjött, megint felajzotta az íjat.

– Lássam, mit végeztél, Ísza!

– Ugyanolyan, Ferruh – kínlódva kihúztam az ideget, de ingatag volt bennem valami, és a földbe lőttem a bála elé. Még nézett egy kevés ideig, és ezt mondta:

– Akkor ez Alláh akaratából még zálogban van az időnél.

Akkoriban Magyarország nagyapám, a jó Mehmed pasa családi ügye volt, a Padisáh bölcsen hagyta ezt, mert jól tudta, akkor fogy a kamrából az egér, ha saját kölykét szoptatja a macska. Az oszmán várak között nem lehetett utazni, mert a Ferdinánd portyázó katonái mindenhol ott voltak, hát Mehmed hozzálátott, és fiai mozgósításával megostromolta a közeli magyar várakat. Tavasszal elfoglalták Visegrádot és Csókakőt, aztán a nyáron Dervis Ozorát, Simontornyát és Anyavárt. Tágult a kör, szabadabban lehetett lélegezni, de engem épp úgy nem engedtek ki a fellegvárból.

Az ősszel tizenegy éves lettem, aztán eltelt még két ősz.

A 954. évben azaz 1547-ben, Ramadán idején Rusztem pasa és Hurrem figyelmeztették a Padisáhot, hogy Kászim, a pécsi és Dervis, a fehérvári alkormányzó túl régóta szolgálnak ugyanazon a helyen. Ráadásul nagyon jól dolgoznak: biztosították az utakat, elkezdték a birtokösszeírásokat, gondosan kormányozták a rájuk bízott szandzsákokat, és mindeközben erőszakosan terjeszkedtek. Így nagyon hamar sok hű bajtársa és híve lesz egy alkormányzónak, mert a szultán helybéli birtokos szpáhijai is rá vannak utalva. Nem üdvös az ilyen nagy hatalom. Hát a Nagy Szulejmán (Alláh lelje benne kedvét!) határozott, és parancsa megmásíthatatlan lett: Kászim és Dervis cseréljenek szandzsákot!

Ferdinándnak is elege lett mindenből, hát békét kért, a Padisáh kegyesen békét kötött öt évre, és elküldte a nagy hadseregét Perzsiába, hogy az ottan táplálja magát és az Isten óvta iszlám birodalmat a szent harc vérvörös gránátalmáival.

Tizenhárom éves koromban költöztünk Pécsre a Ramadán megtörésének ünnepe után néhány héttel. A Rúmi birodalom és a Kalifák utódainak gondosan kormányzott országában ekkor feslett ki a hódítás bimbajából a béke rózsája, és ekkor, Pécsen éltem meg ifjúkorom legszebb éveit.

Pihenj, jó Efendi, ha az olvasástól elfáradt a szemed a gyertyák lengő fényében, aztán figyelj, mert folytatom a mesét, és ez a mese olyan szörnyű lesz, mint amilyen szép a végén a nyugalom.

A térképet ifj. Ficzek Ferenc rajzolta


Madonna

Teltek a hetek, elmúlt a gyaurok karácsonya, amikor Jézus próféta születését ünnepelték (simogassák Őt nagy szemű húrik Alláh kertjeiben!), én kínlódtam Szudabé miatt, és azon gondolkodtam, hogyan láthatnám meg végre az arcát, rongáltam tovább a falat meg a nyílvesszőket a kopár szobában gyertyafénynél a késő esti ima után. Dervis bég megparancsolta Szejfinek, hogy tanítson retorikára és latinra, elvégre sok könyvet otthagyott a tévelygő püspök, de Szejfinek annyi ideje sem volt, hogy a Koránból feladott leckéket behajtsa rajtam. Gergely diáknak az lett volna a dolga, hogy írni tanítson magyarul és latinul is, de előle egyszerűen elszöktem a rácokhoz, a templom mögé, Ferruh pedig csak nézte, hogy a vakolat napról napra kopik a szalmabála mögötti falon. A nevelőapám pedig észre sem vette, hogy nem fog rajtam semmi tanítás, annyifelé futkosott a környéken és a városban a sok igazítani való után.

A várnagy egy veterán janicsár aga volt, Alinak hívták, és ötven akcse fizetést húzott naponta. Egyszer láttam, hogy ez a dizdár a városba indul, odamentem hozzá, és azt hazudtam neki, hogy a bég megparancsolta, menjek vele, és válasszak ki neki egy macskát, vegyük meg neki, és majd utólag megadja az árát Alinak. Ali dizdár elhitte, egyik emberét mellém adta a nagypiacon, amíg ő valamit intézett a húslátóknál és a piacfelügyelőknél. De a piacon nem lehetett macskát kapni, visszamentünk macska nélkül, én elfutottam tőle, amint beléptünk a várkapun, ő pedig ment jelenteni a bégnek, hogy sajnos nem kapott macskát. Ilyen ostoba és gonosz voltam.

A jó Dervis bég ezért bezáratott egy szobába a palota alsó szintjén. Azelőtt soha nem voltam itt. A szoba az épület északi végén volt, ott, ahol majdnem érintkezett a nagy templom sarkával. Soha nem fűtötték, kicsi volt az ablaka, csak kevés fényt engedett be a keresztboltozatos mennyezet alá. Először azt néztem, hogy ki tudom-e nyitni az ablakot, hogy kiszökjek, aztán amikor semmiképpen nem tudtam kinyitni, összetörni pedig nem mertem, elkezdtem szétdobálni a fal mellett felhalmozott gyékényszőnyegeket, hogy betakarózzak velük. Azonban valami más volt alattuk, amit csak be akartak fedni, hogy elrejtsék. Keretbe foglalt vásznak a falnak támasztva – legalább húsz. Színes vásznak fa keretekbe feszítve. Némelyiknek a kerete egyszerű volt, némelyikét olyan gazdag faragás díszítette, amihez hasonlót még soha nem láttam. Alláh, segíts, ezek festmények, gondoltam, Kászim bég nem égettette el őket, amikor megszállta a várat. Miért nem? Sajnálta? Leszedette mind a falakról, és összehordatta a legutolsó földszinti kamrába, hogy ne lássa senki. És hogy baja se legyen, hiszen az emeleten beáztak a nem használt helyiségek.

Teljesen kiszabadítottam a képeket, és megnéztem az elsőt. Visszahőköltem, Uram segíts! Nincs erő és hatalom csak a magasztos és felséges Alláhnál! A vásznon egy prófétát gyalázó festmény éktelenkedett. De milyen gyönyörű volt! És hogy megrémültem ettől a szépségtől! Mert olyan volt, mintha élne, és éppen ezért volt gusztustalan. Nem Mohamed próféta volt, hanem csak Jézus próféta, viszont meztelen volt, csak egy rongy volt az ágyékán, és ki volt szögelve arra a fakeresztre, amit a pogányok úgy imádnak, a mellkasa is át volt szúrva, folyt a vér, hogy az gyalázat! De a távolság! Hogyan képesek a gyaur mesterek arra, hogy megmutassák a távolságot? Hiszen a vászon lapos! Mégis olyan volt, mintha egy kútba zuhannék, egy vihar szele szívna befelé, mert a képben volt messzeség, a Prófétának meg teste volt! Vastagsága volt a combjának, a karjának és mindenének. Boszorkányság és szépség! Olyan hihetetlen volt, hogy megfogtam, aztán ijedten elrántottam a kezemet.

Még sokáig bámultam, aztán meg akartam nézni a többit is, mert úgy tett velem az első kép, mint az ópium az elpuhult emberekkel. Mikor félreraktam a Jézus-festményt, megláttam a mögötte levőt, és már késő volt, nem tudtam eltakarni. Maryam Anyácska éppen a csecsemőkorú Jézust szoptatta. Látszott, ahogy a gyerek bekapja a mellbimbót, de közben rám sandított, kicsit kancsal volt, de akkor is rám nézett, valahogy kifelé a képből, és Maryam anyácska másik melle sem volt betakarva, hanem előremeredt a sápadtrózsaszín mellbimbója, és ő is a szemem közé nézett, mint Jézus, én hátraléptem, mert ilyen megdöbbentő szentségtelenséget nem képzeltem volna, közben az ágyékomban felágaskodott a férfiasság, és feszítette a nadrágot, mert azt képzeltem, hogy Szudabé arca is ilyen, bele kellett nyúlnom a nadrágba, hogy eligazítsam, megmarkoltam, de túlságosan hátrahúztam a bőrt, aztán vissza, és akkor megszólalt a nagytoronyban a müezzin imára hívó ezánja, előttem elsötétült a mindenség, a térdem megroggyant, forróságot éreztem, csikordult a kulcs a zárban, és belépett Ferruh aga, hogy kiengedjen a mecsetbe, mert péntek volt, én tehetetlenül nyögtem, és nyúlós folyadék árasztotta el a nadrágomat. Ferruh csak állt, aztán mintha a villám csapott volna bele, a szeme boldogan felcsillant:

– Melyik kezedet tetted a gatyádba?

– Mi? Mi? Mit melyik – reszkető lábakkal támaszkodtam a falnak.

– Melyik kezed volt a gatyádban, Ísza, azt kérdeztem.

– Hát ez – néztem a bal kezemen fénylő valamit.

– Gyere gyorsan! – azzal elkapta a nyakamat, vágtatott velem fölfelé a lépcsőn, az emeleten bevonszolt abba a szobába, ahol lövöldözni szoktam.

– Vedd fel! – mutatott az íjra. – Fogd meg azt az íjat! Nem azzal! A másik kezeddel! A jobbal! A… azzal a másikkal a nyilat tedd a húrra!

– De az ilyen… ilyen lett.

– Majd megmosod. Fogd meg, nesze, húzd ki, és most lőj bele!

Balkézzel megfeszítettem az ideget, nem volt bennem sok erő, csak valami egyensúly, amit eddig nem éreztem. Jólesőt lélegeztem, és elengedtem a húrt. A nyíl belevágódott abba az átkozott bálába pont középen, bele a fél almába, amit célpontnak tűztem oda. Elképedve néztem Ferruh agára, az meg vihogott, mint az eszelős, könnyezett, és a térdét csapkodta. Én az idegre tettem egy újabb vesszőt, és az előző után küldtem, aztán a következőt és a következőt, hogy egymást hasogatták szét a nyilak az alma roncsaiban.

– Te… te… te kölyök, Alláh nevére, te balkezes vagy! Balkezes vagy, érted?

Tanulság: Isten a legjobb tanítómester.