Sokszor, sokan tették fel a kérdést, hogy miért festem magam, és miért aktban. Magamnak és másoknak is kerestem a kérdésekre a válaszokat, és a kutatásra pont jó ürügy volt a doktori disszertációm megírása: Festő és modell ugyanaz, avagy miért festi magát a festő. Ebben önábrázolás kérdéskörét jártam körül, azaz hogy – a címnek megfelelően – miért festi magát a festő, ami egy sor további kérdést vont maga után. A pszichológia, a filozófia, az esztétika, fizika és még számos tudományterület számomra fontos felfedezéseit hívtam segítségül az írásomban felmerülő kérdések megválaszolására, valamint munkáim ideológiai, ontológiai hátterének megteremtésére. Foglalkoztam az én-tudat kialakulásával, a Tükör stádium mint az én funkciójának kialakítója fejezetben a tükör és a művész kapcsolatával. Közben burjánoztak a kérdések, és ezekből születtek meg a következő fejezetek is: A kifejezés eszközei: a kép, a szó, az írás; Szent és profán idő rituálék; Az önmegjelenítés igénye; Közös képek az aktábrázolás konvenciói; Szerepjáték mint médium. Az utolsó fejezetben – Festő és modell ugyanaz, a nagy elődök hatása képeimre – azokról a festőkről írtam, akik inspiráltak, és bemutattam, hogy hogyan hatottak rám a festményeik, mit vettem át a munkáikból.

Ez az írás egyben festői hitvallás is volt: Dolgozatom a festőről szól, aki belelép a saját képébe, mert meg akarja érteni azt, ami bent van, részese akar lenni az állandó, örökös történéseknek. A festőről, aki saját magát festi, így kíván láttatva látó lenni és megmaradni. A festőről, aki keresi az örökrészét, ami idők előttről való és közös másokkal, hogy megérthesse azt, ami egyedi benne és megkülönbözteti a többi festőtől. A festőről, aki meg akarja tudni azt, hogy honnan jönnek a képek, meg akarja fejteni, hogy miért vannak, és meg akarja találni a festőt, aki őt is festette(1).

Önábrázolás

Azt mondják, hogy a festő mindig magát festi. Ez rám is vonatkozik, a munkáim rólam szólnak. Mesterem, Konkoly Gyula az 1995-ben Budapesten, a Start Galériában megrendezett kiállításom megnyitójához azt írta, hogy ez a fajta önábrázolás „egy abszolút személyes viselkedés, ami a saját maga állapotára vonatkozik”. A képeimen azt festem meg, ami éppen velem történik, azt az életállapotot, amiben éppen vagyok. Az önmegsokszorozó képek a magány állapotát jelenítették meg.

Mátis Rita: Festő és modellje, 2006

Először a Festő és modellje képet szeretném bemutatni, aminek kapcsán András Edit azt írta: „A festő és modellje képtípust a megelőző generációk tevékenysége révén már szabadon birtokba vett önazonosság és a visszafordított tekintet művészi öntudata jellemzi.(2)”

Diego Velázquez: Venus tükörrel, 1644–1648 (National Gallery, London)

A Festő és modellje képemhez az inspirációt Velázquez Venus tükörrel című képe adta. A hátakt és a tükörkép – ami megmutatja elölről is a modellt, aki ennek következtében kontaktust tud létesíteni a nézővel – együttes szerepeltetését izgalmasnak találtam. A modell, jelen esetben Venus nem láthatja magát a tükörben, a fizika törvényei szerint helyette a festőnek kellene ott megjelennie, ugyanakkor a lefestett tükörkép is jóval nagyobb a valóságosnál. Saját változatomon behoztam a képbe a festőt, aki saját magát látja a tükörben – a tükörkép jelen esetben is nagyobb annál, mint amit a festő láthat magáról – és aki a kanapén fekvő modellt festi, aki szintén a festő, vagyis én vagyok. „Mátis Rita önmagát sokszorozza meg. A vászon a forrás tükre, a rajta megjelenő kép maga az elérhetetlenség. Ezt a helyzetet, alak és képmás szembefordítását, festmény, festő és néző pozíciójának különbözőségét, ám személyének azonosságát Mátis Rita úgy jeleníti meg, hogy tekintetét kölcsönadja, szemét behelyettesíti egy tőle független, mégis általa irányított kamerának.(3)”

A két kép kompozíciója, a három alak általi hármas tagolása hasonló, viszont az én változatom a Velázquez-kép tükörképe. A spanyol festő képén sötét és világos felületek váltakoznak, Venus testének fehérségét a sötétbarna háttér és a sötét, szürkéskék drapéria emeli ki. Saját alkotásomat, a Festő és modellje képet valőrökre építettem. Hideg–meleg ellentéteket, komplementer színeket használtam. Venus a tükörrel képén Velázquez váltogatja az alla príma vérbő festésmódot és a finom lazúrozást. Venus testét áttetsző, egymásra festett rétegekből építi fel. Én a Festő és modelljén nem alkalmaztam a lazúros festésmódot. A virágos póló, a virágos kanapé és a mintás tapéta aprólékosságát a nagy monokróm felületekkel (az ablak és a padló felülete) ellensúlyoztam. Velázquez a sötét–világos kontrasztjával hozza létre a teret. Az én képem kevésbé térszerű, inkább stilizált, dekoratív, amelyben a színekkel befestett síkokat rendezem el a saját nézőpontom szerint, és amihez Félix Vallotton festésmódját, nagy, tiszta, dekoratív felületeit használtam fogódzóként. Végül a Festő és modellje képre vonatkozóan ismét Várkonyi Györgytől idézek: „Egymással verseng reális, virtuális és imaginárius kép, de mivel mindegyik festékből van (tehát csalás), a szerepek nem egyértelműek. Aligha dönthető el, hogy melyik az ‘igazi’: a festő, a modell, a tükörkép, az alteregó? Kép-más, más-kép.(4)”

Ismétlés

A lét ábrázolhatóságának örök problémája foglalkoztat, ezt próbálom visszaadni a műteremben vagy a tájban beállított színpadias, erős gesztusokkal telített, drámai vagy idilli szituációkban, melyek megjelenítéséhez „választott tradíciókhoz” nyúlok vissza. Cagnacci, Velázquez, Renoir, Vallotton, Bonnard, Ferenczy, Csernus, Konkoly képei is alapvető emberi történéseket jelenítenek meg, amelyek arra inspirálnak, hogy én is készítsem el a saját változataimat. Amikor kitalálok egy témát, tökéletes kifejezési formát keresek hozzá: sokszor beállításokat, már kiérlelt kompozíciókat veszek át. Ha felmerül egy-egy festészeti probléma, segítségül hívom a számomra fontos festőket, és az általuk használt festészeti megoldásokat alkalmazom a képeimen. Az azonosságokat keresem a történetekben, ahogy a nagy elődök látták, úgy akarom én is látni a szereplőket, a kompozíciókat, a színeket. Hasonlóságot keresek a sorsukban. A Mesterek által festett képekbe való belehelyezkedés egyúttal a sorsukba való belehelyezkedést is jelenti. Belépve a festészet folyamába – az örökkön ismétlődő történések részesévé válva – jelenvalóvá tehetek valami már megtörténtet, de miközben újrafogalmazom a műveiket, hozzáteszem a saját történetemet is.

Az alkotás folytonos visszaemlékezés. Fülep Lajos szerint „minden intuíciónkba vagy projekciónkba beleszól és beleolvad a múltunk, az emlékezésünk”(5). A görögök Mnémoszünét, az emlékezet megtestesítőjét a múzsák anyjának tekintették. Az emlékezés, akárcsak a képzelet, képi természetű. A művészetben fontos az emlékezet gyakorlása, a jól bevált mozdulatok, kompozíciók, formák újraélesztése. Így használta fel, vette át Manet a Reggeli a szabadban című festményéhez Marcantonio Raimond Parisz ítélete 1515 körüli metszetén lévő jobb oldali hármas csoport kompozíciós sémáját.

Vannak testhelyzetek, amelyeket szinte mindenki ismételt, aki az akt ábrázolásának szentelte a művészetét, és amelyek majdhogynem az ideogrammák rangjára emelkedtek. Ilyen a fekvő akt ábrázolása, ami Giorgionétól eredeztethető, és felhasználta Tiziano, Manet, Modigliani, Matisse, Tom Wesselmann és még sokan mások, mert úgy gondolták, hogy ez a forma potenciálisan tartalmazta azt, amit ki akartak vele fejezni. Például amikor Manet eltüntette a perspektívát, síkban festette meg és a nézőkkel szembefordította Olympiáját, akkor Gombrich szemtanú-elve szerint járt el, vagyis úgy akarta ábrázolni a jelenetet, hogy a nézőnek olyan érzése legyen, mintha ott lenne(6).

Guido Cagnacci Kleopátra halála című képét két változatban is megfestette. Az 1660-ban készült változaton csak Kleopátra látható a trónon, kábult állapotban, karja körül a kígyóval. A korábbi, 1658-as Kleopátra halálán a trónusából aléltan előre dőlő királynét hat szolgáló veszi körül.

Guido Cagnacci: Kleopátra halála,1658 (Kunsthistorisches Museum, Bécs)

Cagnacci mindkét képéhez ugyanazt a modellt választotta, és ugyanúgy kábult, nyugodt arckifejezéssel festette meg őket a kígyómarást követően, ez a bódult, szinte extatikus, boldog állapot azonban merőben ellentétes a kobramarás általi halál tüneteivel(7). Én nem csak egy történet elmesélésének lehetősége miatt tartottam érdekesnek, megfestésre méltónak ezt a sokalakos kompozíciót, hanem a kép szereplői első látásra egy modell megtöbbszörözéseinek tűntek a számomra. Valószínű, Cagnacci csupán hasonló karakterű modellekkel dolgozott. „Mátisnak egyebekben azonban a modell megsokszorozott azonossága a legkomolyabb jelentéstani szükséglet. Itt is az „én” a sztereotip főszereplő.(8)”

Mátis Rita: Kleopátra halála, 2006

A saját változatomat úgy készítettem, hogy lefotóztam magam az eredeti kép szereplőihez hasonló pózokban, majd ezeket a fotókat montíroztam össze egy, az előképre emlékeztető jelenetté. Némelyik mozdulatot túljátszottam, mert fotózás közben beugrottak a művészettörténetből jól ismert minták, mint például a jobb szélső imádkozó alakomnál a gótikus madonnákra emlékeztető S vonal. Cagnacci képe megfestésénél térbeli hatás keltésére törekedett, ezért Kleopátra trónusát elfordította balra, és az őt körülvevő szolgálókat átlósan helyezte el, a szélső alak tekintete a központi figura felé viszi a miénket. A plaszticitást, a háromdimenziós hatást még fokozta azzal, hogy alakjait a barokkra jellemző sötét háttér elé helyezte. Én a Kleopátra halála című képemen ezt a barokk kompozíciót megváltoztattam, szimmetriára törekedtem, s így Kleopátra trónusát középre helyeztem és szembefordítottam a nézőkkel, és úgy helyeztem köré a szolgálókat, hogy testük minél nagyobb felülete látható legyen, ezáltal sokkal síkszerűbb lett, mint az eredeti változat.

A sík hatást még fokozta, hogy a megvilágított testek és a világos háttér között nagyon csekély a tónuskülönbség. A teret csak a takarások és a méretbeli különbségek jelzik. Ha a két mű térbeliségét kellene jellemeznem, akkor Cagnacci képe egy polikróm szoborcsoporthoz hasonlatos, az én munkám inkább egy festett dombormű hatását kelti. Cagnacci alakjait jobb oldalról világította meg, a rajtuk megjelenő vetett árnyékokkal is a plaszticitásukat hangsúlyozta. Az én klónjaimra balról jön a fény, nem szerepel rajtuk vetett árnyék, testüket élénk egymás mellé helyezett színfoltokból építettem fel. Ezek a színfoltok elváltak egymástól, és nem képezték egy egységes test látszatát, ezért zöld föld lazúrral kentem be őket, ami tompította és összefogta a színeket. A háttérben szereplő függöny is apró színfoltokból áll, amit úgy tudtam elkülöníteni az alakoktól, hogy megfestésénél air-brush technikát alkalmaztam, így ez a felület halvány, áttetsző hatású lett, szemben a testeknek az olajfestés technikájából adódó zsíros, tömör hatásával.

Másokkal együtt

A Medúza tutaja című kép annak a sorozatnak egy darabja, amin már másokkal együtt szerepelek.

Mátis Rita: Medúza tutaja, 2020

A festmény alapja egy természeti környezetben készült fotó volt, amelyen színésznövendékkel a Medúza tutaja történetét játsszuk el, amit párom, Dr. Bebesi György rögzített. Az alkotó „én” középponti, dramaturgiát szervező szerepet tölt be ezen a képen is, ugyanakkor a történet sztereotip főszereplője átfogja a többi alakot. A kép figuráinak megfestésénél a nagybányai plein-air festészet, az impresszionista ábrázolás hagyományait használtam, hiszen az eredeti környezet fény-árnyék viszonyai ezt festésmódot kívánták. A testeket a lombok árnyéka szabdalta fel, osztotta sötét és világos részekre. Ezeket a sötét–világos részeket színes egymás mellé és egymásra helyezett foltokból építettem fel. Az idilli, tóparti környezetet megváltoztattam, az alaptörténetre és a mostani helyzetre is vonatkozó romantikus, háborgó, Gericault képét idéző tengert festettem a mai szereplők mögé. A kép különössége abban a kettősségben rejlik, hogy míg a figurák testét fény világítja meg, addig a háttér borús és baljós.

Misztikus realista képek

A festmények szereplői valóságosak (saját modellek), viszont itt már a környezet átírt, szürrealisztikus, utópisztikus fantasy, szörnyekkel, sárkányokkal és egyéb lényekkel teli. A karantén alatt készült munkák próbálják visszaadni ennek az időszaknak a bizonytalanságát, a félelmeit. Ugyanakkor a Római ösztöndíj alatt szerzett élményekből és korábbi munkákból is táplálkoznak (például a Divina Comedia-illusztráció).

Az Égi-földi szerelem című képen felszabdaltam, kubisztikus formákra bontottam a teret. Itt már keveredik az égi és a földi. A figurák itt is valós modellek, de a képen fénytestűekké válnak.

Mátis Rita: Égi-földi szerelem, 2021

Az áttetsző hatás elérésére lazúrosan festettem őket, a megvilágított és árnyékos részek határán foszforeszkáló akril festéket használtam. A szemük fehérje is kék, mint a fremeneknek Herbert Frank Dűne című sci-fi regényében. Ettek a fűszerből, és így képesek lettek meghajlítani a teret, ugyanabban az időben az űr különböző pontján meg tudnak jelenni. A kép végső konklúziója az, hogy a szerelem győz a káosz felett.

A Halál és a lányka a karantén időszak összefoglalása számomra. Franz Schubert „A halál és a lányka” zeneműve és Egon Schiele képei inspiráltak. Egy fordított illuzórikus teret szerettem volna megfesteni, mondjuk az Il Gesu mennyezeti freskójának a fordítottját, amibe nem felfelé áramlik a mozgás. Felülről fotóztam a színész modellt, a lánykát, akiért eljön a halál, és aki ezen a képen belezuhan a káoszba. A valós, plasztikusan, olajjal megfestett modell köré akrilfestékkel festettem rétegeket: sárkányokat, a Dűne férgét, háborút, Botticelli Infernóját és rózsákat.

Mátis Rita: A halál és a lányka, 2021

Az Oféliák és lények egy két részből álló profán szárnyasoltár. A zodiákus ikrek most születnek, de itt az éltető víz, amiből Afrodité is született, baljós-mocskos, teli van abszurd és titokzatos lényekkel.

Mátis Rita: Oféliák és lények, 2022

A művet a Nemzeti Galériában megrendezett Preraffaelita kiállítás és Monet Musée de l’Orangerie ovális terébe készített vízililiomai, sejtelmes víztükrei ihlették. A két képhez a két modellt külön, de ugyanazon a helyszínen, ugyanabban a mozdulatban, John Everett Millais: A halott Ophélia pózában fotóztam. A vízi, tóparti növények helyére a figurák köré létező és kitalált édesvízi és tengeri lényeket festettem akrillal. Az emberi lények testét olajjal vékony rétegekből, lazúrosan festettem, hogy járja át őket a fény, és szinte lebegjenek a súlyos víz felett. A fiút és a lányt egymás tükörképeként raktam össze, úgy, hogy a térdük a víz alatt összeérjen, és akár egymás folytatásai is lehessenek, mint az egytestű lények Platon Lakomájában.

A legutóbb készült kép címe „Solaris”. A képhez a modellt egy tükrön állva fotóztam, és megvilágítottam kék fénnyel. Azt a pillanatot örökítettem meg, majd választottam ki a sok kép közül, amikor a figura a tükör fölé hajol, és rácsodálkozik a tükörképére.

Mátis Rita: Solaris, 2022

A képet elfordítottam, és úgy festettem meg, hogy a modell egy függőleges felületre tapad. A kép hátterét akrilfestékkel töltöttem ki. A felületet sárga és lila, egységesen megfestett geometrikus részekre bontottam. Ezután széles ecsettel színes és fehér sávokat festettem rájuk, több rétegben. Ettől a háttér különös, a színes sávok miatt szinte zuhanó hatást kölcsönzött a képnek. A figurát olajfestékkel, először tiszta színekkel dolgoztam ki, majd az árnyékos részeknél alkalmaztam a lazúros festésmódot, a színek egymásra pakolását. A kék fénnyel megvilágított és sárga test felületeken tisztán meghagytam a színeket, és ettől olyan lett a figura, mintha belülről világítana. A kép a címét később kapta, mert a különös fény- és térhatás miatt az emberi lény olyan, mintha egy űrhajó üvegére tapadna, és valahol a végtelenben lebegne. A Solaris bolygó egy értelmes tudattal rendelkező, óceánszerű élőlény, egy olyan intelligencia, amely szembesíti a kutatókat a tudatalattijuk önmaguk elől is titkolt rejtélyeivel. A kutatók emlékeiben őrzött alakokat rematerializálja, személyiségük legbelső, eltitkolt démonait szabadítja rájuk. A képen szereplő figura találkozik a replikájával, és ez a találkozás olyan, mint amikor először ismerjük fel saját magunkat a tükörben.

Azt mondják, a festő mindig magát festi, akkor is, ha konkrétan nem szerepel a képen. A korábbi képeimen én játszottam el a történeteket, most a történetek játszanak el engem. Kifejezik a jövővel kapcsolatos félelmeimet, a szorongásokat, a kísérteteket és a reményt.

„A művészet annak újjáteremtése, ami örök, független minden változástól és esetlegességétől, független időtől és tértől tehát: a lényeg (…) újjáteremtése.(9)” Részt venni e fantasztikus kalandban az az élmény, ami semmihez sem fogható.

Hivatkozások

1 Mátis Rita: Festő és modell ugyanaz, avagy miért festi magát a festő. Doktori disszertációk | Pécsi Tudományegyetem, 2016.

2 András Edit: Kulturális átöltözés. Művészet a szocializmus romjain. Argumentum, Budapest, 2009., 68. o.

3 Várkonyi György: Narcisszosz szeme. Mozgó Világ, 2007/8., 57–58. o.

4 u. o.

5 Keserü Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben. Noran, Budapest, 1998., 6. o.

6 Ernst Gombrich – Dieder Eribon: Miről szólnak a képek? Balassi, Budapest, 1999., 75. o.

7 Az én változatomon már nem szerepel a kígyó. Christofer Schäfer a Trieri Egyetem történész professzora szerint nem valószínű, hogy Kleopátra kígyóméreggel követett el öngyilkosságot. Dietrich Mebs német toxikológus szerint a kígyómarás általi halál lassú és fájdalmas, hányással, hasmenéssel, légzési elégtelenséggel jár. Kleopátra kivételes szépség volt, miért választotta volna a kobramarás általi fájdalmas, eltorzító halált. Cassius Dio római történész 200 évvel Kleopátra halála után írta, hogy a királynő lassú, fájdalommentes halállal halt meg, ami szintén ellentmond a kígyómarás általi halál tüneteinek. Schäfer megvizsgálta az ősi alexandriai szövegeket, amelyekből kiderült, hogy az egyiptomiak sokat tudtak a mérgekről, és az egyik papirusz említi, hogy Kleopátra használta is ezeket. Valószínű, hogy a királynő halálát egy ópium wolfsbane (sasvirág vagy farkasfű) és bürök keverékéből készült ital okozta. Christoph Schäfer: Kleopatra. Wissenschaftliche Buchegesellschaft, Damstadt 2006. In: Rosella Lorenzi: Cleopatra killed by drug coctail? Discovery News, 2. nov.27.

8 Aknai Tamás: A szelektív androgén receptor és az ő modulátorai. Echo, Kritikai szemle, Pécs, 07/1., 26–28. o.

9 Ez a 19-20. század fordulójáról származó művészetfogalom, Stanislaw Przybyszewski Confiteorja (1899), az Ifjú Lengyelország mozgalom manifesztuma volt. In: Keserü Katalin: A művészet Ferenczy Károly korában. In: Boros Judit – Plesznivy Edit (szerk.) Ferenczy. Magyar Nemzeti Galéria, Bp. 2011., 16. o.