1. Kászim

Érkeztek hírek, hogy megállították a törököt, aztán, hogy mégsem. Volt, aki mindent hátrahagyva indult neki, hogy minél hamarabb elérje Kanizsát vagy még inkább Sopront, más a házába zárkózott, megint mások mintha vendégfogadásra készültek volna, kitárták a kaput; ők már találkoztak velük valamelyik vásáron, azt beszélték, semmiben sem különböznek a rácoktól, nem igaz, hogy kutyafejük volna, sem az, hogy ugatva beszélnének, sőt, a nyelvük épphogy a magyarhoz hasonló, de a java része nem is oszmánul beszél, hanem rácul, épp úgy, mint a szomszédok; tegnap még a pópa keresztelte a kölykeiket, ma már a mektebbe küldik őket, az asszonyokat meg befüggönyzik a házakba, és becsukják az ablaktáblát, mint a püspök az oltárt a nagyhéten, nem szabad látnia más férfiembernek, mint a sajátjának.

Azok, akik elbújtak, egy, majd még egy napig vártak, ám hol a víz fogyott el odabent, hol a türelem, és a város lakói itt is, ott is kiszaladtak egy-egy pillanatra, belehallgattak a furcsa csöndbe, mielőtt visszabújtak a bedeszkázott, néhol kövekkel berakott ablakú házakba. Mondták, elindult feléjük egy keresztény seregrész is. Mondták, kettő. Megint mások azt mondták, Pécs környékén már nincsenek keresztény katonák, és hozzátették, hála az istennek.

Amikor a törökök elözönlötték az utcákat, és felgyújtották a házakat a vásártéren, és felkoncolták a férfiakat, és a ferences kolostorba betörtek, és papokat öltek meg, hiába nyitották meg nekik a kapukat, a félelem és a gyűlölet lángja is magasra csapott, ám azok a gyermekek, akik abban az időben fogantak, mire felnőttek, Szapolyai és Werbőczy embereit jobban rettegték, mint a törököt, még a magyarok is jobban rettegték és jobban gyűlölték őket, hát még a németek, akik fogytak, fogyatkoztak az évek alatt, míg Ferdinándra szemernyit is lehetett számítani, megmaradtak, aztán közelebb húzódtak Bécshez, úgy kúsztak arrébb, mint ahogy a kutya az ura lábához kúszik; üresen, hidegen álltak a házaik itt is, ott is, egy marék vetőmag, egy kanál zsír nélküli üres ládákkal, mert ők olyanok voltak, hogy semmit nem hagytak ott azoknak, akiknek nem volt hova menni, legalábbis a piacon ezt beszélték.

Kászim, aki azelőtt is járt már a városban, mintha meg akarná nézni a későbbi birtokát, inkább tűnt embernek, mint Szapolyai vagy Werbőczy; Kászim édes volt, mint a méz, azok kemények, mint az éretlen körte, ez szívélyesen beszélt és lágyan, azok csak elvakkantották magukat az ember fölött, ez a karjába vette egyszer egy asszony síró csecsemőjét, mire a nép felmorajlott a templom előtti téren, azok lóhátról beszéltek, ha valaki kérni járult elébük.

Kászim a gazdájuk volt, Kászimot szerették és rettegték, de Werbőczyt és Szapolyait, aki az urukként viselkedett, csak rettegni lehetett, ezért, amikor Kászim bevonult, és bólogatott mindenfelé mint a város kulcsának új birtokosa, és a piactéren kikiáltatta, hogy a templomból ki kell vinni mindent, amit a papok otthagytak, hogy az egyetlen igaz isten, Allah beköltözhessen, előbb két férfi, majd még egy előlépett, a földre sütött szemmel; és Kászim búzával és csizmabőrrel fizetett nekik, meg olyan mézes kásával, amit az ő babáik főznek ünnepekkor, és amikor a három férfit kiprédikálták vasárnap a Mindenszentek templomában, amely ugyanúgy kitárta a kapuit, mintha nem is a török lenne az úr a városban, és amelynek harangjai felzúgtak vasárnap, a három férfi családjával együtt kiment a templomból a prédikáció alatt.

A legszegényebbek közül valók voltak, az egyiknek a kisfia is odapusztult a korábbi tűzvészben. Így emlegették, hogy korábbi tűzvész, és nem tették hozzá, hogy az első török támadáskor volt tűzvész, azt meg végképp nem, hogy a törökök gyújtogatása miatt keletkezett tűzvész. Mintha azt a tüzet nem is a katonák gyújtották volna, hanem az isten küldte volna büntetésként; csak tűzvész volt, ok és eredő nélkül. Mert hogy lehetett volna összefüggésbe hozni az édes és félelmetes Kászimot és a színesbe öltözött katonákat meg a kereskedőket, akik a nyomukban jöttek az ismeretlen gyümölcsökkel és pirosra cserzett bőrökkel, a szőnyegekkel és a datolyás édességekkel, meg a rózsaillatú itallal, amelytől az ember lehelete olyanná vált, mintha virágot evett volna, hogyan lehetett volna összegondolni őket a tűzzel és a levágott papokkal és a megerőszakolt asszonyokkal és a húsz évvel azelőtti törökökkel. Azok talán másfélék voltak. A törökök sem egyformák. Kászim méz- és virágillattal jött, nem tűzzel. Kászim félelmetes, de jó.

A foglyok, akiket magukkal hoztak a várba, hogy aztán pár nap múlva tovább vigyék őket, mesélték, hogy sorban égnek a falvak a Drávától idáig, amíg a szem ellát, ám amikor nem sokkal a foglyok után a szekerek is megérkeztek, telve mindennel, a pécsiek, ha nem is mondták, Kászimra gondoltak megint, aki, úgy látszik, nem hagyja majd őket éhen veszni, és hogy Allah vagy a maga nevében teszi, voltaképp mindegy volt, ha meg nem gondolt az ember a Drávától Pécsig égő falvak sorára, végképp mindegy volt. Élni kellett.

– Minden isten egyszerre kegyes és kegyetlen, attól függően, hogy a szolgája melyik parancsát hallja meg – mondogatta az öreg Balburga Millerin, aki lepényt árult a piacon, és olykor megmondta a jövőt; de mert valóban megmondta, a legtöbben inkább a szigeti kapun kívül élő jósnőhöz jártak, aki azt a jövőt mondta meg, amelyre vágytak. Vásárnapon mégis mindenki megállt az öreg Balburga iksz lábú asztala előtt, és vett a lepényből, amelybe ki tudja, mit sütött bele a vénasszony, zöldes volt a tészta, és igen ízes.

Az asszony egyszer maga főzött Kászim konyháján, amikor az meg akarta ízlelni a helyi ételeket. Mesélik, maga elé hívatta aztán a szakácsot, aki, nem tudván, hogy dicsérni vagy szidni fogják, mindent a keze alá dolgozó asszonyokra fogott, Kászim meg behívatta Balburga Millerint mint a legidősebbet, és vékányi aranyat adott neki, beleöntötte a szoknyájába, ahogy a cseresznyét öntik a lányok szoknyájába tavasszal.

– Nem adott az nekem semmi aranyat. A fűszereket kérdezte végig és hogy melegen teszem-e a mézet a tésztába, az a furcsa szolgáló beszélte el neki, amit mondtam, akinek lány arca van, és selyemruhában parádézik, pedig fiú – mondta az öregasszony, és legyintett.

– Kászimot, higgyétek el, az isten küldte, ne kérdezzétek, melyik isten, mert bizony mondom nektek, ha Pécsről van szó, csak azt a parancsát hallja, amelyik jó nekünk – tette hozzá, és még azt is mondta, ki-ki imádkozzon érte. A pécsiek, akik még mindig az üszkös tetejű, lassan beroskadó házak közt jártak, és a németek elhagyott házainak köveit hordták el, hogy a töröknek fürdőt építsenek, inkább imádkoztak érte, mint nem. Nem felejtették el, hogy békével jött, és nem felejtették el, hogy mi volt előtte.

A mimar agasi idős, fehér szakállú ember volt, vékony, finom testtel, a kezével rajzolta a levegőbe az épületet, amelyet elképzelt, és ujjai nyomán az égre emelkedett egy fürdő, egy kolostor vagy egy oszlopos kerengővel körbevett kert, úgy beszélt a kezeivel, mint ahogy mások a szájukkal, és a különös az volt, hogy érteni lehetett, amit mond, így amikor felrajzolta a levegőbe Gázi Kászim templomát, a kőművesek, akik elrévült arccal figyelték, amint a kezeivel beszél, belefeledkeztek teljesen a dzsámiba, amit nekik kell felépíteniük a Bertalan-templom köveiből, mintha látnák.

Néhányan török hitre tértek az évek alatt közülük, mert megragadta őket a kezük alatt épülő templom, hozzádelejeződtek a falakhoz, amelyeket egyre inkább a magukénak tekintettek. Nem tudni, mikor fordultak át, talán akkor, amikor készen lettek az íves ablakok, és a még tető nélkül álló dzsámi hatalmas terébe a kőcirádákon át, amelyeket az elfogott, délről idehurcolt dalmátok faragtak ki, pászmákban behullott a fény. Még deszka fedte a félkész épületet, sehol sem volt a kupoladob, hát még a kupola, csak az a különös fény, amelynek fókuszában a mimar agasi, aki egykor a katonákkal jött, megállt, és alakja a föld fölött látszott lebegni. Találgatták, megéri-e, míg befejezik a templomot, ám a finom kis ember már most fellépegetni látszott a fénylétrán.

– Az egyetlen igaz istennek építettem, és az egyetlen igaz isten majd eldönti, hogy csak itt belül láthatom-e, mondta, és a szívére tette a kezét, vagy a szemeimmel is látni fogom még, amikor elkészül.

Kászim arcán végigfolytak a könnyek, amikor az öreg halálának hírét vette. Már olyan kevés hiányzott volna a kupolához. Kászim megmosta az arcát az illatos, meglangyosított vízben, és az imáig hátralévő időben átadta magát a fájdalomnak, amely egyre édesebb és könnyebb lett, mintha épp a mimar vigasztalná abban a gyászban, amit miatta érez. Ima idejére már zárt volt az arca, és kemény, mint minden katonáé.

Pecsuj-i dildzsúj, szívrabló Pécs, mondta magában, és egy másik városra gondolt, mint amelyben felébredt, egy városra, amelyet elképzelt, és amely az idő valamely másik pontján lebegett, a múltban vagy a jövőben, Eflátún sírjára gondolt, amely köré százféle rózsatövet rendelt ültetni, és az amulettre, amelyet díszes réztálcán hoztak elé, réginek tűnt, mondták, Eflátún a maga kezével készítette. Talán kerub szárnya látszott rajta, agyagdarab volt, átfúrva az egyik oldalán.

Annyi bizonyos, hogy a sír mellett fordult ki a földből, az már korántsem, hogy Eflátún saját amulettje volt.

Végül a magisztrátus fejét hívatta magához, hogy megkérdezze, mit tudnak Eflátúnról, és a város horoszkópjáról, de a magas, fekete férfi, aki máskülönben körmönfont és okos volt, olyan okos, mint a kígyó, ezért Kászim, akárhányszor szerét ejthette, magához hívta, néha csak az alkudozás kedvéért, ez a Madarász András, aki annyiszor bepanaszolta nála a másikféle magyarok papjait, ráadásul úgy, mintha nem szándékosan tenné, hanem csak eljárt volna a szája, ez a Madarász András, aki úgy tudott vitázni és tárgyalni, mint egy igazi oszmán, együgyűen nézett rá, amikor Eflátúnról kérdezte. Platónnak mondják a maguk nyelvén Eflátúnt, így is megkérdezte, de Madarász András, aki pedig bírta a rác nyelvet, és valamelyest már az oszmánt is, csak a fejét rázta, hogy ők nem tudnak a nagy gyógyító sírjáról, és egyáltalán, a nagy gyógyítóról sem sokat, talán egy ilyen nevű filozófus neve volt rávésve egy régi kőpadra, amelyet a város egy korábbi püspöke használt, a püspöki kertben állt a pad, de a tűzvészben, mondta, és nyelt, a tűzvészben az a kert kiégett, a kőpad, ha megvan még, már csak kőmaradék a folyondár alatt. Az a püspök, mondta Madarász András, aki a kertet építtette, az égitestek járása szerint rendezte el az utakat, a Nap útján volt a Platónról elnevezett pad, egy rózsalugas közepében, az ember meg sem láthatta, csak ha tudta, hol van a bejárat.

Kászim feszülten figyelt, aztán azt mondta neki, csodálkozik, hogy Madarász András nem tud róla, amiről a püspök bizonyosan tudott, hogy Eflatún, akit ők Platónnak mondanak, építtette a várost Mohamed születése előtt 882 évvel. Nagy Sándor adta neki Pecujt öregségére, mert a szíve felvidámodott a jó vizű és jó levegőjű helytől, és ezért itt temettette el magát.

– Nagy mágus volt, aki a szív útját követte, nem az okoskodásét, ezért emlékezhetett rá a minden bizonnyal bölcs püspökötök a Nap útján – mondta.

– Idrísz, tette hozzá Kászim, Idrísz többet tudhat róla. Aztán megállt, elgondolkozva.

– Tudod-e, Madarász András, hogy Eflátún felállította Pecuj horoszkópját, és megmondta, hogy Pecuj a Vénusz bolygó jegyében áll? Hát hogy romboltathattam volna le a szív városát, Madarász András, hogy tehettem volna vele úgy, mint a hitetlenek kezére került többi várossal, amelyeket visszaszereztünk? És láttad a kapun Eflátún címerét, a madarat, amely a lélek madara, amely Allahhoz száll. A te püspököd tudta ezt, és te nem tudod?

– Nem az én püspököm, és rég meghalt – válaszolta Madarász András, és a szeme villámokat szórt. De aztán, mintha nem is ugyanaz az ember volna, megváltozott az arca.

– Nem ellenséged hát Pecuj városa. Pecujnak mondta, ahogy ők mondták, hogy előzékeny legyen.

Kászim arca kifürkészhetetlen volt, de lassan mégis beszélni kezdett.

– Vannak városok, Madarász András, amelyeket a hitetlenek istene – aki nem isten, akkor sem, ha igaz próféta volt –, és az egyetlen igaz isten is lakóhelyének tekint. Ezeket a városokat elpusztítani vagy romolni hagyni bűn. Meglátják majd a fiaid fiai, hogy mindenki megbűnhődik, aki fegyverrel jön neki, és sok harcos lesz majd, akiknek itt elmegy a kedve a háborúskodástól. Sokat szenved majd Pecuj is a barbároktól, mondta Kászim, és undorodva elhúzta a száját, de kevesebbet, mint más városok.

Madarász András állt a se nem zöld, se nem sárga szemű Kászim éles pillantásának sugarában, és váratlanul nyugalom áradt el benne, megmagyarázhatatlan béke.

– Máskülönben a vakufról akartam veled beszélni – mondta Kászim, és belékarolt, a másik kezével kifelé mutatott a kertbe, ahol gyümölcsfák hosszú sora húzódott, tele repkedő virágokkal.

– Kút, iskola és fürdő már van, hamarosan templom is lesz. De mit sem ér az egész, ha ti csak az imáretet, az ingyenkonyhát látogatjátok. Nem erőltetem a gyermekeiteket a mektebbe, látod. De a fürdőnkben legfeljebb az tér Allah igaz hitére, akit ő maga kiválaszt. Máskülönben csak a test tisztul meg, és hidd el, a test megtisztulása nagy lépés a lélek tisztasága felé, máskülönben ti, akik magatokat reformáltaknak mondjátok, Allahot hiszitek, ha nem is tudtok róla, csak máshogy nevezitek – mondta Kászim, aztán elindultak lassan a kerten át.

Madarász András kínlódott, hogy ne nyíljon szóra a szája, hogy ne valljon Kászim Allahja ellen, és gyávaságától megundorodva aznap este a szokásosnál többet ivott.

Kászim ilyen. Kászim mézben adja be a keserű füvet, meglátjátok, úgy csinál Pécsből török várost, hogy megköszönitek neki – motyogta az iksz lábú asztalnál, de akik szemben ültek vele, már nem hallgattak rá. Nem ismerték Madarász Andrásnak ezt az arcát. Mindig józan volt, megfontolt, okos és megbízható. Most Kászim bizalmasa, hát elszaladt vele a ló. Iszik. Mégis, jobb, ha őt küldik ezentúl is. Már hozzászoktak egymáshoz.